–

Noha a terápia elkötelezett híve vagyok – sőt, szívem szerint mindenkit, aki él és mozog minimum két év önismeretre köteleznék –, van ebben a történetben egy disszonáns elem, amit mindig is zavarba ejtőnek találtam. Ez pedig a segítő szakemberrel való viszony egyenlőtlen, ezáltal természetellenes mivolta. Habár a legtöbb segítő épít a „kapcsolatban sérülünk – kapcsolatban gyógyulunk” elvre, és nemcsak verbálisan, de megtartó és biztonságos légkör teremtésével is támogatja a kliens gyógyulását, mégis csak ott marad az az űr, amit a kölcsönösség hiánya okoz. Hiszen amellett, hogy a viszony nem a természetes ismerkedés ütemében halad, még csak egyenlővé sem válik: míg a szakember a legmélyebb szorongásainkat is ismeri, mi a legjobb esetben is csak annyit tudunk róla, hogy hány éves lehet. De sokszor még annyit sem.

A dolog oka persze messzire vezet, és szakmai szempontból érthető – ez amúgy megérne egy külön cikket, nem?! – ugyanakkor van abban valami zavarb aejtő, amikor ez a misztikus fal lehull, és hirtelen kilátszik a szakember hétköznapi énje, véleményvilága, akár sebezhetősége.

A közösségi média terjedésével erre azért egyre több példát látunk: amellett, hogy mára már valamelyest lazultak a terápiás viszony keretei, megjelentek olyan arcok is, mint amilyen dr. Bánki György, aki nemcsak a pszichológiának szenteli Facebook-oldalát, de előszeretettel osztja meg véleményét más témákban is – legyen szó politikáról, közéletről, társadalmi kérdésekről.

Igen, ő bizony kilátszik a terapeutát takaró misztikus köd mögül, és megmutatja magát, ráadásul nem is először – már a téma bibliájának számító A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról óta jóval többet tudunk róla, mint amennyit szakemberről szokás. Mind a nagyközönség, mind a páciensei. És ennek a kérdésével indul el az Elviszlek magammal legújabb része is, amiben D. Tóth Kriszta ezúttal az ismert pszichiáterrel beszélgetett.

Mikor Kriszta bedobja ezt a témát, Bánki György elmondja: szerinte fontos figyelnie arra, hogy egyes lépései, kijelentései mekkora hatást váltanak ki akár a közönségben, akár a pácienseiben, hiszen jól tudja: egy pszichiáter válasza a „hogy vagy?” kérdésre a teljes klientúrára is hatással lehet – még ha ez aztán rejtve is marad az ülések során.

„Monitorozni kell: az, hogy hogy érzem magam, hogyan hathat a rendelőben, és fordítva: hogy egy szakma hogyan hat a mindennapokban. Hiszen beszélek olyan dolgokról – például közéletről –, amik nem tartoznak a szakmámhoz, ugyanakkor az, hogy pszichiáter vagyok, mégis hitelesíti őket. Ez egy trükk”

– utal azokra a rövid, frappáns, sokszor fekete humorú posztokra, amelyeket a Facebook-oldalán oszt meg időnként. Ha pedig az a kérdés, hogy a rendszerkritikus kinyilatkoztatásoknál pontosan kire is kell tekintettel lennie, elmondja:

„Én nem bátor vagyok, hanem nekem könnyű. Nálam nincs ennek akkora tétje, mint másnál, akit ha meglátnak egy tüntetésen, kirúghatják másnap” – fejti ki, hozzátéve: azért azt is pontosan tudja, hogy nem kell mindig mindenről beszélnie.

Bánki védjegye továbbra is a narcizmus mély és beható ismerete, amiről – noha a ’90-es években írt először, napjainkban is forró témának számít. Sőt mi több, talán soha korábban nem használtuk annyit ezt a kifejezést, mint most – legyen szó akár a pszichológia demokratizálódásából adódó hétköznapi fejtegetésekre, akár a politikai vezetők viselkedésének értelmezésére. A narcizmus körbevesz bennünket, és ahogy Kriszta is fogalmaz, magával vonja a késztetést, hogy minél jobban megértsük a dinamikáját, még akkor is, ha egy ponton falakba ütközünk ezzel. Hiszen ami kognitívan felfogható, nem biztos, hogy érzelmileg is érthető – legalábbis annak nem, aki alacsonyan helyezkedik el a narcisztikus személyiségzavar skáláján.

Merthogy ez egy skála, ami valamelyest mindannyiunkban ott van – kinél látványosabban, kinél kevésbé – maga Bánki György is ír arról a könyvében, hogy fedezte fel saját magában az édesapjától ismerős vonásokat.

Na meg a teljes társadalomban – ami kitermeli magának a narcisztikus vezetőket is.

Bánki Bokor László kollégája szavait idézve úgy fogalmaz: „a csoport szeretettel tartja össze, és gyűlölettel veszi körbe magát”. És hogy mi a ragasztó a tagok között? Például a bizonytalanság, a szemellenzősség a maga paradoxonjaival. Azt hiszem, mindannyian tapasztaltunk már olyan közösségeket, amiknek akár jelmondata is lehetne: „minket a szeretet tart össze, és rohadjon meg, akinek nem ez a szeretet”. Ismerős, ugye? Jól tudják ezt azok a politikai vezetők is, akik ügyes retorikát alkalmazva épp ebből az attitűdből húznak hasznot saját céljaik megvalósításához.  

A legújabb Elviszlek-adásban azonban nemcsak a társadalom működéséről esik szó, hanem Bánki karakterét is megismerhetjük közelebbről. Mesél arról többek között, milyen volt egy narcisztikus édesapa mellett felnőni – aki nem szavakkal, hanem pont, hogy a bizonytalanságot okozó csenddel tartotta sakkban a családot –, hogy milyen kapcsolatot ápol a művészettel – hiszen ha nem pszichiáter lenne, akkor bizonyára kreatív pályát választ –, és szó esik feleségéről, Dobray Saroltáról és fiáról, Miskáról is. Saját gyerekkora kapcsán elmondja: ő anno „túl jó”, szabálykövető és problémamentes gyerek volt, akinek nagyobb feladatot okozott a határok feszegetése, mintsem a követése – holott véleménye szerint ezt is meg kell tanulnunk az egészséges kapcsolatokhoz.

„Amíg van egy mindenható fantáziánk arról, hogy mindent kibírunk, addig nem tudunk fejlődni. Mert addig olyan dolgokat bírunk ki, amiket egyáltalán nem kéne, és ezzel megállunk a saját utunkon”

– mondja el, hozzátéve: a legtöbbször a szenvedésnyomás az a pont, ami átlendíti az embereket, és változás következhet be. És bár szép elképzelés, hogy a terápia ezen segít, sőt, akár komplett társadalmakat képes megváltoztatni, Bánki nem csak ebben látja a megoldást:

„Jó lenne, ha mindenkire rárontanánk terapeutákkal, de ezt nem lehet megcsinálni. […] Viszont hiszek abban, hogy ha társadalmilag jobban kitaláljuk a kereteket a tanulásban, a közbeszédben, akkor ezek a személyes sebzettségek és fájdalmak jobban felszívhatók. Egy olyan országban élünk, ahol a családok traumái nincsenek befogadva. Mindenkinek vannak, csak egymástól szeparáltan. Pedig lehetnénk együtt jól, ha a másikéra nem legyintenénk” – hangsúlyozta dr. Bánki György pszichiáter.

Az Elviszlek teljes adását itt tudjátok megnézni:

Takács Dalma