Cserihanna: A káromkodás nem tudás vagy intelligencia kérdése, sokkal inkább ízlés dolga – Interjú

–

Kaiser Orsolya/WMN: Izgulsz az interjúk előtt?

Cserihanna: Akkor szoktam egy kicsit izgulni, ha mondjuk tévé- vagy rádióinterjúról van szó, főleg ha élőadás van, mert ha valami nem komfortos, akkor nem tudok egyszerűen felállni és kisétálni. Magától a beszélgetéstől nem félek, inkább a kontrollvesztettség érzése az, ami ilyenkor zavarni szokott.

K. O./WMN: A színpadon, amikor énekelsz, nincs meg ez a kontrollvesztettség-érzés?

CS.: Nemrég volt szerencsém Krúbi előtt fellépni a Budapest Parkban. Még soha nem voltam ennyire ideges, legszívesebben hazamentem volna. Aztán, amikor kiléptem a színpadra, a tizenkétezer fős tömeg hangja és energiája olyan intenzíven hatott rám, hogy teljesen magával ragadott.

K. O./WMN: Az SZFE-n végeztél bábszínház-rendezőként, jelenleg a Budapest Bábszínház zenei vezetője vagy, előadásokat is szervezel az ország bábszínházaiban, zenélsz, dalokat írsz és koncertezel. Emellett több közös projekted is volt a Fókuszcsoport stábjával. Hogyan osztod be az idődet, hogy mindez beleférjen az életedbe? A tevékenységeid ráadásul rengeteg kreatív energiát emészthetnek fel. Hogyan tudod ezt visszatölteni?

CS.: Nem fér bele ennyi minden az életembe, ez egy megoldandó feladat számomra is. Állandóan úgy érzem, hogy futok magam után, kicsúszom az egyik határidőből, és már egy másik nyomaszt, és valóban minden projektem iszonyú sok kreativitást igényel. Ritkán fogalmazódik meg az az érzés, hogy: na, ez most kész van, és jó. Mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ha több időm lett volna, talán még jobb is lehetett volna.

Ez időnként nagyon megvisel, sokszor vagyok kimerült, és ilyenkor azokra a dolgokra, amikhez igazán kedvem lenne, már kevesebb energia jut. Tisztában vagyok vele, hogy az én felelősségem ezen változtatni, és az elmúlt hónapokban már többször is előfordult, hogy nemet mondtam egy-egy felkérésre.

Sőt, egyszer megkértem a ChatGPT-t, hogy segítsen ebben, és készítsen nekem egyfajta nemet mondás-kézikönyvet. Olyan kérdéseket és szempontokat állított össze, amik segítenek átgondolni, mikor érdemes igent vagy nemet mondani valamire.

Szerintem ez kicsit pályakezdő-szindróma is. Nem tudom, meddig számít az ember pályakezdőnek, de én még mindig úgy érzem, hogy ha valamire nemet mondok, akkor olyan lehetőség már soha nem jön el az életemben, és úgy könyvelnek el, mint az a lány, akit felesleges megkérdezni, mert úgyis nemet mond. Egyrészt nem akarok ilyen lenni, másrészt amikor elhangzik egy felkérés, mindig lelkes leszek, és egy olyan énem kerül előtérbe, aki nem látja, mennyi elfoglaltságom van.

K. O./WMN: Egy a Fókuszcsoporttal készített videóban arról kérdeztek embereket a Nyugati pályaudvar környékén, hogy mitől szoronganak. Sokaktól kérdezed azt, hogy a magyar közéletben zajló események generálnak-e bennünk szorongató gondolatokat. Téged is szorongással tölt el az, ami a közéletben zajlik?

CS.: Persze, hogy szorongat. Az SZFE szétverésekor engem is foglalkoztatott a közélet, bekerültem az események sűrűjébe.

Bár széles körben

úgy emlékeznek az egyetemfoglalásra, hogy ez egy küzdelem volt, hogy kiálltunk a jogainkért, nekem mégis egy kudarc volt. Hiszen végül elfoglalták az egyetemet, nem dolgoznak ott a tanáraim, szétesett az osztályom, én pedig máshol diplomáztam.

Ezután elkezdtem eltávolodni ettől a világtól. Nem jártam például a Freeszfe-eseményekre, egyszerűen nem akartam olyan emberekkel találkozni, akik még mindig ezzel töltik az életüket. Persze fájt, ami történt, de úgy éreztem, tovább kell lépnem, és muszáj a jelenre koncentrálnom.

A zene és a színház egy olyan platform számomra, ahol ezeket a szorongásokat áttételes módon meg tudom fogalmazni. Az egyetemfoglalás után rendeztem egy előadást, a Mundstock urat, amiben a főszereplő a behívóját várja a második világháború idején. Az a szorongás és bizonytalanság, amit ő átél, rezonált azzal az állapottal, amiben mi voltunk akkor.

Szeretem megtalálni azokat az analógiákat, amelyek nem explicit módon, hanem inkább áttételesen fogalmazzák meg az érzéseimet a közéleti eseményekkel kapcsolatban.

A zenében viszont kicsit nehezebben találom azt a hangot, amin ki tudnám fejezni például a politikával kapcsolatos gondolataimat. Nem azért nem énekelek ilyen témákról, mert nem akarok, hanem azért, mert nem találtam meg még azt a nyelvet, amin keresztül ez hitelesen megszólalhatna.

K. O./WMN: Egy másik adásban pedig eltöltöttetek egy éjszakát egy hajléktalanszállón. Honnan jött az ötlet, hogy ellátogassatok a Fűtött utcába, és milyen élmény volt ez neked?

CS.: Megrázó élmény volt, és szerintem kifejezetten fontos, hogy időnként ellátogassunk ilyen helyekre. Egy ilyen tapasztalat után az ember egészen másként tekint a saját helyzetére és problémáira. Emlékszem, amikor a Népszínház utcában laktam, és hazafelé tartottam az egyetemről, épp azon problémáztam, hogy nem sikerült egy vizsgám. Közben mellettem a földön feküdtek hajléktalan emberek, akik elveszítették az otthonukat, olykor valamelyik végtagjukat. Az ilyen pillanatok azonnal más perspektívába helyezik, hogyan gondolkodunk az életünkről és a nehézségeinkről.

K. O./WMN: A dalaidban (például Akinek én sok vagyok, Ma se csináltam rohadtul semmit, Szörny vagyok, hormonok, Neked megfelelni) sokat foglalkozol a szorongással, pánikkal és önbizalomhiánnyal. Ezeket a számokat terápiás céllal írod, segítenek megküzdeni a nehéz érzésekkel?

CS.: Van ennek terápiás hatása, talán elsősorban az, hogy egyáltalán meg tudom fogalmazni ezeket a gondolatokat. Amikor dalba sűrítem őket, egy kicsit kézzelfoghatóbbá válnak, és ez már önmagában oldhat valamennyit a szorongáson. Volt például, aki azt írta, hogy korábban nem mert metrón utazni, de miután meghallgatta a pánick című számomat, végig tudott menni a metrón. Ez nagyon megérintett. Érdekes, hogy a dalaim olykor olyan nézőpontot tudnak adni másoknak, ami segít nekik megküzdeni helyzetekkel, a félelmeikkel.

Nekem ez kevésbé működik így, hiszen ezek a gondolatok számomra már unalomig ismerősek, állandóan újra és újra visszatérnek. Én még keresem, mi lenne számomra a leghatékonyabb terápia.

Az sosem okozott gondot, hogy megfogalmazzam, mi a baj, hisz verbális ember vagyok. Bár szerintem ez sokszor a hatékonyság látszatát kelti. Az ember azt hiszi, ha tud a problémáiról beszélni, akkor már meg is oldódott minden. Pedig ez sajnos nem így van.

K. O./WMN: Előfordul, hogy meglep, mennyire rezonálnak mások mindazzal, amit a dalaidban megfogalmazol?

CS.: Sokszor meglep, de azt hiszem, már kezdem érteni, hogy miért. Nem feltétlenül a szókimondás miatt, hanem inkább azért, mert nem általánosságokról, hanem nagyon konkrét érzésekről és helyzetekről énekelek. Minél pontosabban fogalmaz az ember, annál több ember tud igazán kapcsolódni hozzá.

K. O./WMN: Valóban szókimondó dalokat írsz, és nem ódzkodsz a káromkodástól sem. Például a „takonyszagú geci púder” szóösszetétel, amit az Akinek én sok vagyok című számodban hallhattunk először, az új, Hirtelen mélyül albumod hormonok című dalában is visszaköszön. Mi a célod a káromkodással?

CS.: Szerintem a káromkodás többféle funkciót is betölthet. Egyrészt dramaturgiai eszköz, hiszen egy jól elhelyezett pillanatban képes kizökkenteni, eltávolítani. Másrészt számomra az élőbeszédszerűség fontos a dalszövegekben, márpedig amikor beszélünk, gyakran káromkodunk is. Miért is tennénk úgy, mintha nem tennénk? Miért lennénk képmutatók?

Furcsának találják ezt az emberek, aminek szerintem két oka van. Az egyik az, hogy lány vagyok, és

a káromkodás kevésbé „tűr nyomdafestéket” egy nő szájából. Emellett a pop műfajában trágár kifejezéseket használni szokatlan. Ha mondjuk hiphopról lenne szó, ott ez senkinek nem lenne kérdés. Nem hiszem, hogy például Sisitől valaha is megkérdezték volna ugyanezt, pedig ő is lány.

Csak épp az ő stílusához, szubkultúrájához hozzátartozik a káromkodás.

Még mindig kapok emiatt kritikát, például azt írják kommentben, hogy „pronyó” vagyok. Ezek a hozzászólások könnyen leperegnek rólam, mert ismerem a szókincsemet. Tudom, hogy nem azért káromkodom, mert ne jutna eszembe más. Ez nem tudás vagy intelligencia kérdése, sokkal inkább ízlés dolga.

Viszont a body shaming kommentek nem peregnek le ilyen könnyen. 

Kaptam már olyan kommenteket, hogy 136 kiló vagyok, egy bálna, akit vissza kellene dobni a tengerbe. Ezeket a megjegyzéseket a szívemre tudom venni, és nyilván rosszul esnek.

Próbálom óvni magam tőlük, de néha azért szembejönnek. Sőt, előfordul, hogy én magam megyek utánuk, kvázi sorba állok a pofonért. A humor tud ezen könnyíteni, például amikor elkezdek viccelődni a barátaimnak azzal, hogy egy tengeri élőlény vagyok. Nekem ez az alap megküzdési stratégiám.

K. O./WMN: Az elmúlt években több díjjal is elismerték a munkásságodat: Fonogram-díj, Artisjus-díj, illetve te voltál a Spotify EQUAL magyarországi nagykövete 2024 második felében. Meg tudod igazán élni ezeket az elismeréseket?

CS.: Először a Színikritikusok Díját nyertem el, de akkor még nem igazán tudtam örülni neki. Valahogy szorongást váltott ki belőlem az, hogy olyan elismerést kaptam, amit úgymond „a nagyok” szoktak. Ott motoszkált bennem a kérdés, hogy ha ezt már most megkaptam, akkor mi dolgom van még?

A legígéretesebb pályakezdő-díj is ambivalens érzéseket keltett bennem. Mintha egyfajta elvárást is kaptam volna, hogy bizonyos időn belül igazolnom kell, méltó vagyok erre az ígéretre. Mindez vegyült az imposztor-szindrómával, rettegtem, hogy lebukom, és kiderül, valójában nem is érdemlem meg ezeket. Ez egy nehéz belső folyamat volt, de idén a Fonogram-díjat már másként éltem meg, azt valóban meg tudtam ünnepelni. Úgy éreztem, abba a projektbe tényleg elképesztően sok munkát tettem. Megengedtem magamnak, hogy örüljek neki, és büszke legyek rá.

Azt látom, hogy sok szó esik arról, hogyan viseljük a kritikát, hogyan álljunk fel a kudarcból, de

arról nem, hogyan éljük meg a sikert és az elismerést. Hogyan tudjuk igazán megélni őket örömmel, anélkül, hogy azok szorongó érzésekkel vegyüljenek. Pedig számomra ez is egy komoly kihívás.

K. O./WMN: Melyik dalodra vagy most a legbüszkébb, és miért?

CS.: A Hirtelen mélyül című számomra, mert ötnyolcadban van, ami nem könnyű, pláne nem szöveget írni hozzá. Azt gondolom, ez a dalom zeneileg, szövegileg és hangzásilag is nagyon kifejező lett. Az új albumom a felnövésem történetét meséli el.

Felnőni nekem is olyan volt, mint amikor hirtelen mély vízbe dobják az embert. Az a ráeszmélés, hogy az ember mulandó, vagy hogy a szerettei azok, szerintem mindenkit váratlanul ér.

Nálam például a világűr volt az, ami ezt az érzést először kiváltotta. A nagymamám és apukám sokat meséltek csillagászatról, és ezek a beszélgetések világítottak rá először, milyen apró porszemek is vagyunk ebben az óriási rendszerben.

Szerintem minden gyerek eljut egyszer arra a pontra, amikor rádöbben, hogy nem ő a világ közepe, és valójában mennyire kicsik vagyunk. Minden, ami gyerekként természetes, ami az énközpontú világ része, egyszer csak leomlik, és akkor meg kell találni a helyed ebben a nagy egészben, amiben egy senki vagy, de mégis valaki. Ez egy nagyon nehéz folyamat, amit az ember újra és újra átél. 

Cserihannával számos fesztiválon találkozhatok idén nyáron is, valamint önálló koncetrje is lesz október 22-én a budapesti Akvárium Klubban.

Kaiser Orsolya