Miklya Luzsányi Mónika: A keresztény emberek politikai bátorságáról

–

Kevesen gondoltuk volna a nemrégiben a börtönben, tisztázatlan körülmények között meghalt orosz ellenzéki politikusról, Alekszej Navalnijról, hogy hívő keresztény ember volt. Pedig a New York Times szerint már 2012-ben világosan beszélt a hitéről, bár akkor még arról számolt be, hogy nem kötődik túl erősen az egyházhoz. 

„Szégyellem, de tipikus posztszovjet hívő vagyok, megkeresztelkedtem, de templomba elég ritkán járok.”

Ahogy maga is elmondta, huszonöt éves koráig lelkes ateista volt, és bármikor szívesen meghúzkodta volna egy pap szakállát. Ám amikor megszületett az első gyereke, valami megváltozott benne.

Sokan vagyunk ezzel így, hogy a gyerekünk születése indít el bennünk egyfajta keresést, mert valami többet szeretnénk neki adni a materiális világnál. Navalnij ezt először a vallásos közösség megtartó erejében és abban az etikai értékrendben élte meg, amely azután meghatározója lett nem csak a magán- vagy a vallásos életének, hanem a politikai fellépésének is, bár ezt programjában nem artikulálta. Valószínűleg azért, mert még saját harcostársai is furcsán néztek rá a hite miatt. 

A hit bátorsága

Valószínűleg nem csak a barátait, politikájának támogatóit lepte meg az, hogy 2021-ben visszatért a hazájába. Mindenki tudta, mi vár rá: elfogatás, politikai kirakatper, börtön, és még az is lehet, hogy halál. Az orosz politikai gépezet működéséből szinte szükségszerűen következett, hogy a börtönben hamarosan halálos „baleset” fogja érni a politikust, ami sajnos idén be is következett. 

Navalnij nem készült a halálra, ennek ellenére utolsó nagy interjújában, amit még szabadon adhatott, a riporter kérésére beszélt arról, hogy szerinte mit jelent az, ha megölik. A később Oscart nyert dokumentumfilmben a beszélgetése angol nyelven folyt, de ezen a ponton megkérték, hogy oroszul mondja el a gondolatait. És jól tették, mert az anyanyelvén olyan tűzzel beszélt a saját haláláról, hogy így, visszatekintve szinte katartikus hatása van. 

„Figyeljetek, mert nagyon fontos dolgot szeretnék mondani. Nem adhatjátok fel. Ha úgy döntenek, hogy megölnek, akkor az azt jelenti, hogy hihetetlenül erősek vagyunk. Ezt az erőt fel kell használnunk, hogy ne adjuk fel, és hogy emlékezzünk, hatalmas erő vagyunk, amit elnyomnak a rosszfiúk.

Fel sem fogjuk, hogy valójában milyen erősek vagyunk. A gonosz diadalához csak az kell, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit. Szóval ne legyetek inaktívak!”

Navalnij ebben a megszólalásában is beszél a „gonoszról”, de ennek a szónak nem kellene különösebb teológiai töltetet adnunk, ha nem ismernénk a politikusnak a bíróságon az utolsó szó jogán elmondott beszédét, amelyben nyíltan szólt a hitéről. Elmondta, hogy keresztény hite sokat segített neki a politikai tevékenységében, az áldozatvállalásban. Az, hogy az életét a Biblia tanításai irányították, saját bevallása szerint könnyebbé tette a nehéz döntések meghozatalát is. 

„Van egy könyv, amiben többé-kevésbé egyértelműen meg van írva, hogy minden helyzetben mit kell tenni. Természetesen nem mindig könnyű követni ezt a könyvet, de én igyekszem. És így, amint mondtam, nekem valószínűleg könnyebb politizálnom, mint sokaknak.”

Áldozat egy boldog országért

A bírósági záróbeszédében Jézus boldogmondásaiból idézett: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek” (Mt 5,6).

„Mindig is azt hittem, hogy ez a parancsolat többé-kevésbé cselekvésre felszólító utasítás” – folytatta Navalnij, majd kifejtette, hogy egyáltalán nem érzi jól magát a börtönben, de egy pillanatra sem bánta meg, hogy a visszatérés mellett döntött, mert a politikai meggyőződése és a hite is ezt kívánta tőle. Azután arról beszélt, hogy a hit bátorságával élő embereket sokan bolondnak vagy őrültnek nézik, pedig ők nem tesznek mást, mint harcolnak a Bibliában megírt igazságért. Mert ez az igazság a valódi hatalom, amelytől rettegnek azok, akik bitorolják az ország vezetését. De keresztényként ennél többre kell törekedni.

„Az utóbbi időben nagyon sok levelet kapok, és a fele úgy végződik, hogy »Oroszország szabad lesz«. Ez egy klassz szlogen. Állandóan mondom, ismétlem, írom a leveleimbe, magam is kiabálom a felvonulásokon, de mindig arra gondolok, hogy valami hiányzik. […] Mindenünk megvan, ennek ellenére boldogtalan ország vagyunk. Üsd fel az orosz irodalom bármely művét, és istenem, meg fogsz lepődni – a boldogtalanság és a szenvedés áll minden oldalon. A mi országunk nagyon boldogtalan ország. A boldogtalanság ördögi körébe von minket, amiből nem tudunk kikerülni. De persze jó lenne, és ezért javaslom a szlogenünk megváltoztatását. Oroszországnak nem elég szabadnak lennie, Oroszországnak boldognak kell lennie. Oroszország boldog lesz.”

A keresztények és a politikai felelősség

De nem fából vaskarika-e az, hogy a keresztény embernek felelőssége szembeszállni a politikai hatalommal, ha az túllép saját keretein?

Igen, rettenetesen kényelmes lenne apolitikusan szemlélni akár egy diktatúrában is, amit az állam véghez visz, és mutogatni Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének 13. részére, hogy minden hatalom Istentől van, úgyhogy a keresztény embernek elég csak törvénytisztelő módon a jót cselekednie, és meglesz a jutalma, vagy maximum imádkozni a felsőbbségért (1Tim 2,2).

Ám a XX. század történelme tragikus események sorozatán keresztül mutatott rá arra, hogy a hívő ember nem nézheti ölbe tett kézzel, ha az államhatalom olyan dolgokat visz véghez, amelyek szembemennek az evangéliumok tanításaival. Főleg akkor nem, ha mindezt valamiféle isteni felhatalmazás hangoztatásával teszi, vagy éppen a keresztény hit védelmének állítja be. 

A XX. század során több olyan teológiai irányzat jött létre, amely mind elméleti, mind gyakorlati szinten diktatórikus vagy kizsákmányoló rendszer elleni fellépésre buzdította a keresztényeket. Ilyen volt többek között a második világháború alatt a német Hitvalló Egyház, amelynek vezetőjét, Dietrich Bonhoeffer lelkipásztort koncentrációs táborban végezték ki. Vagy a norvég egyházi ellenállás, amelynek során Eivind Berggrav püspök vezetésével nemcsak a teljes evangélikus püspöki kar, hanem Norvégia majd teljes lakossága hitbeli meggyőződése alapján állt ellen a náci uralom ideológiájának. (Norvégia lakosságának akkor 96 százaléka volt evangélikus.)

És meg kell említenünk a latin-amerikai felszabadítási teológiát, amely a gazdasági igazságtalanság ellen lépett és lép fel elsősorban, és szélsőséges követői akár a fegyveres ellenállást is elképzelhetőnek tartják. Ennek az irányzatnak egyik markáns képviselője volt Columbiában Camilo Torres, aki nemcsak papként szolgált, hanem ő alapította a Bogotái Egyetemen a szociológia tanszéket. Már fiatalon csatlakozott a kormány elleni politikai mozgalmakhoz, és kormánykatonák elleni tűzharcban esett el 1966-ban. Legismertebb mondása: „Ha Jézus ma élne, ő is gerilla lenne.” 

Forradalmár keresztények?

Hogy miért? Ezt talán Karl Barth, a német Hitvalló Egyház egyik prominens tagja járta körbe a legrészletesebben. No persze nem azt a kérdést, hogy miért is lenne Jézus Latin-Amerikában gerilla, hanem a kereszténység és a politikai felelősségvállalás ügyét.

Szerinte az ember az Istentől kapott teremtettségében a szabad akaratának kiteljesedését élheti meg az emberi közösségekben, amiért felelősséggel is tartozik Isten előtt. Ez nemcsak a család, a gyülekezet, hanem a nemzet közössége is. Amíg az ország kormányzása Isten akarata szerint való, addig a keresztényeknek nincs más dolguk, mint amit Pál leírt: jó polgárként betartani a törvényeket, adót fizetni, jót cselekedni és imádkozni a vezetőkért. Az államhatalom feladata pedig nem más Barth szerint, mint a bűn feltartóztatása, a gonosz erők visszafogása szellemi és materiális értelemben is, valamint az élet, illetve az emberi szabadságjogok védelme. Ám ha az állam elszakad Istentől rendelt feladatától, akkor az egyháznak „az államot magával az állammal szemben is meg kell védenie”. 

Az egyház ugyanis Barth szerint egy olyanfajta tükör, amely megmutatja a felsőbbségnek az Istentől rendelt helyes utat. És mivel „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29), a keresztény embernek nemcsak feladata, hanem kötelessége is az önmaguktól megrészegült hatalmasokat figyelmeztetni, és ha kell, vállalni a politikai ellenállást is. Mint ahogy Berggrav püspök is megfogalmazta:

„Az egyház soha sem hallgathat ott, ahol Isten parancsolatát félredobják, és a bűn lép elő.” 

Hogy az egyház sokszor hallgat vagy akár együtt is működik a politikai elnyomó hatalommal, az valójában Isten akaratának megcsúfolása.

A társadalom szereti a kollektív bűnöket, mert könnyebb az egyházra, a fasisztákra vagy éppen a vörösökre mutogatni, mintsem szembenézni a saját felelősségünkkel. De Isten nem így gondolkodik. Istentől kapott, személyes felelősségünk van, nemcsak a keresztényeknek, hanem mindannyiunknak, politikai téren is, hogy a gonosz hatalmak uralmának ellenálljunk, ha kell, felemeljük a hangunkat, akár politikai szinten is. 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ alexey_ds

Miklya Luzsányi Mónika