–

Házasok voltunk. Tizenegy évig és huszonöt napig. Elég hosszú idő. Elég hosszú ahhoz, hogy tudjam, már nem akarom őt. A kilencedik évforduló környékén hasított belém először az érzés, hogy menni akarok. Elszégyelltem magam, megijedtem és magamban kerestem a hibát. Elhessegettem a gondolatot.

Amikor már teljesen egyértelmű volt, hogy valami megromlott, valami hiányzik, vagy sosem volt, csak mi nem vettük észre, akkor elkezdtem beszélni.

Javítsuk meg, és ha kell, kérjünk segítséget. A válasz? Nincs itt gond, nem kell segítség. Figyelmeztettem, hogy el fogunk hidegülni egymástól. Nem vette komolyan. Mondtam, hogy el fogom hagyni. Nem vette komolyan. Mondtam, hogy nem fogok boldogtalan házasságban élni, inkább elválok. Nem vette komolyan.

Elhagyjam? Nem tehetem, hisz keresztények vagyunk.

Nem csalt meg tudtommal, így nem válhatok el. El sem hagyhatom, mert gondoskodik a családunkról, tisztességes, nem ver – néha lökdös és megszorítja a kezem, párszor a kutya ráugrott, hogy hagyjon már békén, de nem ütött meg soha.

Na de várjunk, ő is keresztény, nem csak én!

A keresztény férjem, aki titokban videóra vette, ahogy szexelünk, pedig többször mondtam neki, hogy én ezt nem szeretném (csak négy évvel később találtam rá a videóra véletlenül, vagy öt példányban). Megalázva, kihasználva, tárggyá degradálva éreztem magam. Rosszabb volt, mintha sima pornót találtam volna. A videón látszik, ahogy nézeget hátra, hogy észreveszem-e, amikor beállítja a kamerát, aztán persze olyan szögeket és pozíciókat választ, ahol minden jól látszik, majd amikor kimegyek a szobából, ismét néz, hogy látom-e, amikor kikapcsolja… nem tudom leírni az érzést ennél jobban. A férfi, akinek védelmeznie kellett volna, elárult, megalázott.

A keresztény férjem, aki gyakran emlékeztetett, hogy nekem tisztelnem kell őt a Biblia alapján, bármit is tesz (a Biblia azért nem egészen így fogalmaz, na de ő ügyesen csavarta e sorokat mindig).

A keresztény férjem, aki összeveszik a metrónál a biztonsági emberrel csak azért, mert az szólt neki, hogy álljon hátrébb, nehogy elüsse a szerelvény. Az a szemét biztonsági őr, mi?

A keresztény férjem, aki pornóképeket töltött le a házasságunk alatt is a gépére.

A keresztény férjem, aki vezetés közben megáll az út közepén, kiugrik a kocsiból és ordítozni kezd a másik autó sofőrjével, hogy „Mi van, öcsém?”, mert az épp elállta az utunkat valamiért.

A keresztény férjem, aki hagyta, hogy egy városban, ahol senkit nem ismertünk, bebattyogjak a klinikára egy hátizsákkal műtétre, majd egyedül felébredjek utána, és a harmadik napon egyedül megoldjam, hogy frissen felvágott hassal hazajussak a hátizsákommal.

A keresztény férjem, akinek, amikor szóltam, hogy az öt csomag közül legalább egyet vegyen már el tőlem, és segítsen felvinni a harmadikra, tekintve, hogy nála semmi nem volt, elvette az egyik szatyrot, majd rám nézett, és azt mondta: „Ez nem is nehéz, mit rinyálsz?”.

A keresztény férjem, akinek tudnia kellett volna – mert én mindig beszéltem róla – hogy önismereti és önbizalomhiánybeli gondjaim vannak, végignézett rajtam egy nap, és megkérdezte, miért vagyok ilyen igénytelen.

A keresztény férjem, aki soha nem érintett meg, nem simogatott, nem ölelt át, csak ha szexet akart.

A keresztény férjem, aki azt mondta, nem dicsér meg, nem bókol, mert így is elég nagy az egóm.

A keresztény férjem, akinek az előjáték ez a mondat volt: „Már a fülemen jön ki a sperma, olyan rég szexeltünk”. Persze. Mert borzasztó volt mindig, és az én hibám ebben az volt, hogy sosem vallottam be. Mindig azt mondtam, hogy talán velem van a baj, amiért már nem kívánom annyira a szexet, mint fiatalabb koromban. Meg kellett volna mondanom az igazságot, de nem akartam megbántani.  

A keresztény férjem, aki nemegyszer megfenyegetett, hogy megöl.

És én erre a férfira főztem, mostam, takarítottam szinte mindennap, míg együtt éltünk. Ha kellett, kettőkor keltem hajnalban, hogy legyen friss ebédje, teája, reggelije. Fizettem a hiteleit (többek között a volt menyasszonya jegygyűrűjének az árát és egy autót, amiben egyszer ültem). Az utolsó előtti évig én dolgoztam többet, akár 12 órákat, mindig több állásom volt és többet kerestem.

Végül két év gondolkodás után leléptem, elhagytam és elváltam. Lehet érte utálni, megvetni, de a mai napig meggyőződésem, hogy jól tettem és hamarabb kellett volna. A gyülekezetben persze én lettem a söpredék, a negatív figura, akit kerülni kell, mint a tüzet. Veszélyes nő vagyok, mert nem akartam többé áltatni magam, és egy álkereszténnyel élni. Senki nem beszél velem azóta, sem az ő családja, sem a régi közös barátok.

Nem egészen fél évvel a válás után ő eljegyzett egy nála 16 évvel fiatalabb nőt, aki szintén keresztény, és hát most mindenki őket ünnepli. A volt barátaim is, akik tudtak a küzdelmemről. Nem érdekel, kit vesz el, vagy hogyan bánik vele, remélhetőleg tanult a hibáiból, és ha nem, remélem, az a fiatal lány nem engedi, hogy tönkretegye őt is érzelmileg és önbizalmilag úgy, mint engem. Az viszont fáj, hogy csak azért, mert ő maradt ott a gyülekezetben és nem én, mindenki őt támogatja és ünnepli. Mintha én sosem léteztem volna.

Most olyan barátokat keresek, akik azért szeretnek, aki vagyok.

Nem azért, mert valahova tartozom, vagy épp nem tartozom. Olyan partnerre vágyom, aki nem mondja magáról, hogy ilyen vagy olyan vallású, vagy ezek és ezek az alapelvei, és közben teljesen másképp él. Őszinte emberre vágyom, törődésre, szeretetre, támogatásra, nyugalomra, hazaérkezésre. Önmagamért szeressenek, és tényleg szeressenek.

Inkább választottam azt, hogy bevallom saját magamnak, az ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak, hogy a házasságom csődbe ment, azt, hogy elveszítem a barátaimat, azt, hogy egyesek úgy néznek majd rám, mint a véres rongyra, azt, hogy kérjek és elfogadjak segítséget anyagilag, érzelmileg és mentálisan, azt, hogy saját magamat a mocsárba vessem, hogy aztán kőkemény munkával kikecmeregjek onnan megújulva, megerősödve és remélhetőleg boldogan.

Az emocionális és mentális abúzus is abúzus, hölgyek, nem kell, hogy megüssenek… És nem hiszem el, hogy Isten elvárta volna tőlem, hogy egy ilyen ember mellett éljem le az életem. Tényleg nem. De majd én felelek előtte ezért. Vállalom.

Ria

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images