Megingott a bizalom

A kereszténység elterjedésével a korábbi pogány vallások mindinkább veszítettek jelentőségükből – igaz, egyes szertartásaik alaposan megreformálva továbbéltek. Ilyen volt a húsvét, ami a tavaszi termékenységi ünnepekben gyökerezik, vagy a karácsony, aminek egyik elődje a szaturnália, amelyet a földművelés istenének, Szaturnusznak a tiszteletére tartottak. Ám az új hit képviselői által az ezredforduló idejére jövendölt örömteli események, mint például a Megváltó visszatérése, továbbra is várattak magukra. Voltak viszont háborúk, majd pestisjárványok tizedelték a lakosságot. Idővel az emberek bizalma megingott a kereszténységben, és – főleg vidéken, ahová a „propaganda” nehezebben jutott el – mind többen tértek vissza a pogánysághoz, amit egyébként sem sikerült teljes mértékben kiirtani.

Mindenki gyanús volt, aki kilógott a sorból

Az egyháznak persze volt válasza a kialakult helyzetre. Intézményrendszerük stabilitását megőrizendő, kezdetben inkább csak kiközösítéssel, majd mind drasztikusabb módokon léptek fel mindazokkal szemben, akik a gondolkodásuk, a tevékenységük vagy egyszerűen csak az adottságaik okán, úgymond, kilógtak a sorból.

A gyógynövénygyűjtők és a ráolvasással gyógyítók éppúgy gyanússá váltak, mint a testi vagy szellemi fogyatékkal élők, vagy akár a sérült gyermeket világra hozók.

Mindezek mögött az ördög ármánykodását sejtették – aki pedig „lepaktált vele”, az véleményük szerint más bűnök elkövetésére is képes volt, az istenkáromlástól a paráznaságon át a lopásig vagy a gyilkosságig. Ráadásul állítólagos szemtanúk szerint ezek a megátalkodottak – nyilván megint csak a sátánnak felróhatóan – emberfeletti tulajdonságokra tettek szert. Így például képesek voltak repülni, vihart előidézni, embert állattá, állatot emberré változtatni.

Fókuszban a nők

Az ördögimádással vagy ördögszövetséggel megvádoltak túlnyomórészt nők voltak – bár például Izlandon inkább a férfiakat üldözték –, tükrözve az egyház akkori nőellenes nézeteit. Ezt támasztja alá két inkvizítor, Heinrich Kramer és Jakob Sprenger Malleus maleficarum című, magyarul csak Boszorkánypörölyként emlegetett könyve is:

„Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek. A havivérzés idején annyira telítve vannak nedvekkel, hogy fortyog a vérük. Lélegzéskor mérgező pára árad ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhatnak. Hitük gyenge, és ez vezet a boszorkánysághoz.”

A Malleus maleficarum a nők alacsonyabbrendűségére is magyarázattal szolgált: szerintük sajnos Isten minden tökéletessége ellenére elkövette azt a hibát, hogy Ádám girbegurba bordacsontjából teremtette meg Évát, holott az egyenes combcsont sokkal inkább megfelelt volna a célnak.

Négy boszorkány illusztráció – Forrás: Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images

Vízpróba, tűpróba

A kor lenyomatát hordozó alkotás 1487-es megjelenése után még majd harminc kiadást ért meg, ott volt minden boszorkánybíró keze ügyében. Népszerűségét minden részletre kiterjedő alaposságának köszönhette.

Az ügybuzgó szerzők ugyanis nemcsak a boszorkányok eszköztárát mutatták be, de kimerítő leírást adtak a kínzásukra szolgáló módszerekről is, amelyek aztán Európa-szerte elengedhetetlen részét adták a gyanúsítottak bűnösségét vagy ártatlanságát megállapító eljárásoknak.

A legismertebb módszer a vízpróba volt: a gyanúsított jobb kezét a bal bokájához, bal kezét a jobb bokájához kötözték, és a vízbe dobták. Ha elmerült, ártatlannak nyilvánították – kár, hogy addigra jó eséllyel megfulladt –, ha pedig fennmaradt, már mehetett is a máglyára. Előszeretettel alkalmazták a tűpróbát is – a boszorkányokon ugyanis az ördög szemmel nem látható bélyeget hagyott, amely nem vérzett. Persze elég volt valamilyen, erekkel szegényebben ellátott területet megszúrni, és máris „bizonyosságot nyert” az illető bűnössége.

Vízpróba – Forrás: Getty Images/Fototeca Gilardi

A könyörületesség látszata

Súlyosító körülménynek számított a szegénység, mondván, hogy akinek kevesebb van, nagyobb eséllyel enged a gonosz csábításának. Ráadásul a boszorkányperekben bárki tanúskodhatott, míg más esetekben ez csak a feddhetetlen előéletű polgároknak állt jogában.

Mindazonáltal a szerzők igyekeztek – igaz, vajmi kevés sikerrel – legalább valamiféle látszatát kelteni a könyörületességnek. Így például a bíró szabadságot ígérhetett annak, aki beismerő vallomást tett, az ígéretét azonban bizonyos körülmények között minden további nélkül vissza is vonhatta. Ilyen körülménynek számított, ha a vádlott lába járás közben a talajt érintette, hiszen azon keresztül erőt kaphatott az ördögtől.

A szegedi boszorkányper

Ahogy lényegében egész Európában, úgy hazánkban sem volt ismeretlen a boszorkányüldözés, bár eleinte nem öltött túl nagy méreteket. Mindez köszönhető volt Könyves Kálmán híres kijelentésének, fontos azonban megjegyezni, hogy az uralkodó csak a vérszívó strigák létezését tagadta, a rontással „foglalkozó” maleficákét nem.

A leghíresebb az 1728-as szegedi boszorkányper volt, amelynek első vádlottja egy nehéz természetű bába, Kökényné Nagy Anna volt. Elfogása után az asszonynak igencsak megeredt a nyelve, és sorra nevezte meg tettestársait, akik vele együtt felelősek voltak mindazokért a viszontagságokért, amiken a városnak keresztül kellett mennie, úgymint szárazság, jégeső, betegség. A tűpróba után tizenketten találtattak bűnösnek – mindannyian a máglyán végezték a város ma Boszorkány-szigetnek nevezett részén.

Itt már a pénz, sőt a rang sem segített: az áldozatok között volt az akkor már hajlott korú Rózsa Dániel is, a város leggazdagabb polgára és egykori bírája.

A salemi per hátterében is egy közösségi trauma állhatott

A boszorkányüldözés az Újvilágban is megjelent, igaz, jó ideig inkább csak szórványosan akadtak boszorkányperek. 1692 elején azonban a salemi plébános vér szerinti és nevelt lánya egyaránt különös módon kezdett viselkedni. Beszédük érthetetlenné vált, a földre vetették magukat. Az orvos pszichés betegségnek nem találta nyomát – kizárásos alapon megszállottság lett a diagnózis. A vizsgálat során a lányok – majd több, hasonló tünetek produkáló társuk is – két helybeli nőt, illetve a család indián rabszolganőjét nevezték meg rontáshozóként, akik börtönbe is kerültek. Ám ez sem hozott megnyugvást: a vádlók száma egyre nőtt, olyannyira, hogy az eset valóságos tömeghisztériában csúcsosodott ki, átlépve a falu határait. Végül körülbelül kétszáz embert vontak eljárás alá, közülük húszat ki is végeztek.

A történészek között ma sincs egyetértés a tekintetben, hogy összeesküvésről volt-e szó, netán valamilyen tudatmódosító szer okozta az állítólagos megszállottságot.

Mary Beth Norton amerikai történész szerint azonban, ahogy korábban Európában, úgy Salemben is egy súlyos közösségi trauma állt a történtek hátterében.

A telepesek ugyanis rendre alulmaradtak az őslakosokkal folytatott harcokban, ami nem kevés emberáldozatot is követelt. Ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy vádlók jelentős részének halt meg szerette a küzdelemben.

Illusztráció a salemi boszorkányperekről – Forrás: Getty Images/Kean Collection/Archive Photos

A XVIII. században vége szakadt az értelmetlen és kegyetlen boszorkányüldözésnek, ám a világ némely részein, főleg Afrikában és Ázsiában a mai napig van rá példa. Sőt, 1999-ben az Egyesült Államokban, Oklahomában egy diákot bő két hétre kitiltottak az iskolájából, mert állítólag boszorkányság révén próbált ártani egy tanárának.

A boszorkányság új élete

A boszorkányság azonban egy másik, szerencsére sokkal békésebb módon is továbbél.

Az elmúlt évtizedekben mind többen kezdtek érdeklődni az egykori pogány vallások iránt. Főként fiatalok hagyják el azokat az intézményesült egyházakat, ahol gyerekként szocializálódtak, és keresnek új – máshonnan nézve pedig nagyon is régi – módokat a lelki felemelkedésre. Reneszánszukat élik – főleg az Egyesült Államokban, de Európa-szerte is – az immár újpogány gyűjtőnéven emlegetett misztérium- és természetvallások, amilyen a különösen dinamikusan fejlődő wicca is, ami tulajdonképpen jó értelemben vett boszorkányság.

A wicca szó gyöke megegyezik a wise (bölcs) szóéval. Annak idején a vallás férfi vezetőit hívták Wiccának, de voltak női vezetők is, akiket viszont Wicceként emlegettek. A Wiccák és Wiccék pedig valóban sokoldalú tudás birtokában voltak. Ismerték a varázsigéket, járatosak voltak a gyógynövények világában, és a közösségük vitás ügyeiben is ők hoztak döntéseket. Ma már a wicca szó vallást és gyakorlót is fed. 

 

Politeizmus és természetközeliség

Az évszázadokon át félig-meddig feledésbe merült wiccát Gerald B. Gardner hozta vissza a köztudatba az ötvenes években, némiképp aktualizálva, és kialakítva a gyakorlóit összefogó szervezetet. A „wiccaságnak” ekkor még feltétele volt az avatás, ám miután a vallás eljutott a tengerentúlra, egyre nyitottabbá, így pedig egyre sokszínűbbé is vált.

A főbb karakterei azonban, amelyek révén a mai napig is képesek tömegeket vonzani, nem változtak. Ilyen például a politeizmus – azaz nem „kötelező” egyetlen, jellemzően férfi, ezáltal pedig valamiféle apafiguraként is funkcionáló istent elfogadni. A wicca követői inkább istenpárt imádnak – ez egyes irányzatokban adott, másokban az egyén maga dönthet arról, hogy mely két istennek hódol be. A női istenek lehetnek akár dominánsak is, de a lényeg, hogy jelen van az a fajta kétpólusúság, ami a teremtés alapja.

A modern kori boszorkányok őseikhez hasonlóan a mindenség részének tekintik magukat, és azzal összehangban igyekeznek élni, már csak azért is, mert felfogásuk szerint minden mindennel összefügg.

Tevékenységeikben és rituáléikban egyaránt jelentőséggel bír például a csillagok állásának megfigyelése és az évszakok váltakozása.

A túlzott modernizációt ellensúlyozandó, épp olyan tisztelettel és szeretettel fordulnak a természet felé, ahogyan őseik tették, ugyanakkor nem vetik el a technika vívmányait sem, csupán kiegyensúlyozottságra törekednek azok használatában.

David Salisbury, az észak-karolinai wiccagyülekezet vezetője, a napi rituáléját gyakorolja – Forrás: Getty Images/Andre Chung for The Washington Post

A wicca igazi örömvallás

Nincs benne eredendő bűn, így megváltásra sincs szükség. Annál nagyobb hangsúlyt kap az elfogadás és az elfogadottság – függetlenül szinte mindentől, így például a nemi irányultságtól is, ami az intézményesült egyházakban nem feltétlenül evidens. A szex általában véve sem tabu, olyannyira, hogy két ember egyesülése akár szakrális esemény is lehet. „Ha azzal nem ártasz, azt tégy, amit akarsz” – mondja a wiccaintelem, ami eredetileg a mágiára vonatkozott, de ma már általános erkölcsi szabály.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A témában alaposan elmélyedő Aya de Leon amerikai író szerint a modern pogányság, így a wicca is sokak számára egyéni és kollektív felszabadulásélményt jelent. Itt a felsőbb dimenziókhoz való kapcsolódás nem valamilyen egyházi közvetítéssel vagy a gyóntatófülke sötétjében történik – a wicca voltaképpen spirituális, lelki autonómiát kínál. A gyakorlónak jogában áll választania, kérdeznie, kételkednie anélkül, hogy bármiféle „fentről jövő” retorziótól kellene tartania. Ahogy egy eredetileg katolikus nevelésben részesült wicca fogalmazott:

„Számomra a boszorkányság a szabadságról szól.”

Elérhető és élhető

A wicca a maga egyszerű, intuitív és némiképp „csináld magad” módján nemhogy nem támaszt különösebb elvárást, de szervezettől függetlenül, egyénileg is gyakorolható. Ez a fajta „magányos boszorkányság” pedig várhatóan mind nagyobb teret hódít majd, hiszen nem mindenkinek van lehetősége részt venni, vagy pláne önkénteskedni a kötöttebb – és nemritkán „fizetős” – rendezvényeken.

A wicca tehát, mint a fentiekből is kitűnik, nemcsak könnyen elérhető, de nagyon is élhető. Ugyanakkor nem emelhető más vallások fölé, hiszen a célja mindnek ugyanaz, csupán az oda vezető út más. A lényeg a szeretetre, a könyörületességre, a tisztaságra való törekvés – az pedig, hogy ezt milyen keretek között tesszük, mindannyiunknak a saját döntése.

Mezei M. Katalin

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT, valamint Yrsa Sigurðardóttir: Az utolsó rítus. Animus, Budapest, 2007.

Kiemelt kép: Jussara Gabriel wicca főpapnő szertartása, 2020. augusztus 13-án, Brazíliában – Forrás: Getty Images/Andre Coelho