A naplóírással újratanulhatjuk önmagunkat

–

Valószínűleg velünk született ösztön és igény, hogy megértessük magunkat másokkal, és történeketek meséljünk. Utóbbi persze nem csupán az érzelmek megosztását vagy a szórakoztatást szolgálta, hanem az információk megőrzését is az utókor számára.

De vajon mióta él bennünk az a fajta késztetés, hogy magunkkal beszélgessünk, és ennek nyoma is maradjon?

A naplóírók történelméről szóló, Várkonyi Benedek által vezetett beszélgetésben (az interjú a Magyar Rádió Fórum című műsorában zajlott, szerkesztett változata pedig 2001-ben jelent meg a Café Bábel folyóiratban), Gyáni Gábor történész tért ki a naplóírással kapcsolatos meghatározó eseményekre. Ahogy ő elmondta: a napló műfaja, vagy nevezzük inkább a naplóírás tevékenységének, a XVI–XVII. században vált igazán népszerűvé, és három típusú naplót különböztetnek meg a szakemberek. A történészek számára az egyébként unalmasnak ható háztartási naplók is izgalmasak, hiszen az áraktól kezdve a hétköznapi szokásokig, eszközökig, hozzávalókig sok minden kiolvasható belőlük. A másik két típus pedig a napi eseményeket, illetve a vallás keretei között megélt lelki folyamatokat meséli el, utóbbit elsősorban Isten felé megfogalmazva.

Természetesen a naplóírás igényét az írásbeliség fejlődése, a művelődés hozhatta el: éppen ezért a reformációban vált elterjedtté mind a nyelvi tényezők, mind a belső lelki élet hangsúlyozása miatt.

Naplók, amelyeket az utókornak írtak

A naplóírásnak persze nem kedvez minden történelmi idő, illetve társadalmi helyzet: a boldog békeidők, vagy a sokszor arisztokratikus unalommal telt hosszú napok könnyebben adtak teret az írás lehetőségének.

A háborúk és a krízisek kevesebb személyes írásos emléket ösztönözhettek, azonban ha azok mégis elkészültek, főleg a hivatásból író vagy írói vénával és közlési igényel született emberek vetették papírra őket. És milyen fontos szerepük lett aztán az irodalomban vagy a történelem dokumentálásában!

Gondoljunk csak Anne Frank naplójára vagy Radnóti Miklós Bori noteszére, amely tulajdonképpen a megélt szenvedések leírása. Ha pedig már Radnóti, a költő feleségének, Gyarmati Fanninak a naplója 2014-ben jelent meg, az 1935–1946 között zajló események leírásai pedig nemcsak a történelem, de két ember sorsának lenyomatai is egyben. Tudjuk, hogy a naplóműfaj létezik az irodalomban, mégis mást jelent, talán hátborzongatóbb, megrázóbb és intimebb egy valóságosan vezetett napló elolvasása. Valószínűleg Radnóti özvegye is ezért döntötte el előre, hogy írásait csakis halála után adhatják ki.

Vajon etikus-e azoknak a költőknek, íróknak, nagy történelmi személyeknek a belső vívódásait megjelentetni, akik nem tudtak előre hozzájárulni ehhez? Vajon akik alapvetően az írást választották hivatásuknak, számoltak-e a ténnyel, hogy majd olvassák egyszer a vallomásaikat? Vajon azért írtak naplót, hogy halhatatlanok maradjanak ezen a módon is, vagy bíztak benne: feljegyzéseik örökre privátban maradnak?

Érdekes kérdések, határozott válaszokat pedig sok esetben nem kaphatunk. A Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán azonban több híres naplóba is beleolvashatunk: vannak ezek között teljesen tárgyilagos bejegyzéseket felvonultató és érzelmesebb példányok is.

A legérdekesebb történet pedig talán Gárdonyi Géza „Titkos naplójá”-nak esete, amelyet hosszú ideig nem tudott megfejteni senki, pedig már a szerző életében sokakat érdekelt, mit mesél a furcsa, egzotikus írásjelhez hasonlító formák összessége. Az író dédunokája, Keller Péter a dédapáról elnevezett honlapon sokféle információt bemutat a titkosírásról, amelyet Péter nagyapjának visszaemlékezései szerint Gárdonyi folyóírásszerű gyorsasággal használt.

A családban csak „tibetűként” emlegetett jelekről először 1921-ben Mécs Alajos újságíró adott hírt, amikor egy Gárdonyival készült interjú során meglátta a titkos naplót. Gárdonyi magával vitte a sírba a megfejtést, amit végül a ’60-as évek végén ketten fedtek fel sikeresen az egri múzeum felhívására, hiszen fiai halála után előkerültek Gárdonyi gondosan elzárt titkosírással kapcsolatos feljegyzései.

Az utódok és a szakértők szerint pedig az írónak valójában éppen az volt a célja, hogy a közeli vagy távoli jövőben egyszer majd leleplezzék a nagy titkát, ami – valószínűleg legnagyobb megelégedésére – annyi embernek okozott fejtörést.

„Ha naplót írsz, végig tudod nézni, ahogy felnőttél”

Na de a történelmen és az irodalmon túl, mit hozhat a hétköznapi életünkbe, a személyes jóllétünkbe, ha naplót vezetünk? Amikor nemrég szembejött velem Julia Friedman Kedves Naplóm! című TEDX-előadása, eszembe jutott a kiskamasz énem, aki az akkor népszerű könyvek és filmek hatására lelkesen kezdett naplót vezetni. A 2000-es évek elején igazán menő volt a naplóműfaj a kamaszkönyvek tekintetében – mint A neveletlen hercegnő naplója vagy az itthon mai napig sikeres A Szent Johanna Gimi ‒, de az alapvetően egyes szám első személyben elmondott, mintegy naplószerű történet korábbi sikeres példája lehet a Zabhegyező, vagy a Gerard Durell gyerekkori élményeit elmesélő Családom és egyéb állatfajták is (meg persze a magyar és világirodalomban több tucat, nem kifejezetten kamaszolvasóknak szóló mű).

Ezek – bár nem mindig konkrétan dátumozott napló formátumban íródtak, mégis – részletesen dokumentált leírásai egy-egy eseménynek, amely kedvet hozott az embernek, hogy ő is hasonlóan pontosan örökítse meg a mindennapjait.

Szóval a naplóírás és a levelezés akkoriban tényleg igazán gyakori és menő elfoglaltságot jelentett: miközben színes-szagos kiskönyvekben körmöltünk az illatos tollainkkal vagy magunkról meséltünk a csillámos és egyéb levélpapírokon, tulajdonképpen lelkesen gyakoroltuk a lecsendesedés, az önreflexió és az önismeret tevékenységét.

„Ha naplót írsz, végig tudod nézni, ahogyan felnőttél. Ez a hely, ahol őszinte lehetsz, minden előítélet nélkül beszélhetsz. A napló mindig meghallgat és megtartja a titkaimat” – mondja az említett előadásban Julia Friedman, aki tízéves korától vezet naplót.

A beszéde idején 18 éves Julia bevallása szerint nyolc év alatt összeírt füzetei tele vannak kamaszos szorongással, de bátrabbá és magabiztosabbá tették, mivel kívülről is rá tudott nézni a vele történt eseményekre.

Juliát éppen az általam is említett – de szerinte már oldschool – alakok, mint Genovia hercegnője inspirálták arra, hogy naplóírásba kezdjen. Ahogy felidézi, az egyik legmeghatározóbb érzést ennek kapcsán az jelentette számára, hogy létezik egy könyv ‒ a naplója –, amely róla szól. Utóbbi mondat bennem egy a kamaszléthez különösen erősen fonódó érzést hozott elő: a hely- és identitáskeresés bizonytalanságát, az elveszettség és saját magad folyamatos megkérdőjelezésének állapotát. Az érzést, hogy miközben mindenkit főszereplőnek látsz, te csak mellékszereplő vagy az életben. Azt hiszem, éppen ezt segíthet helyre tenni és átkeretezni egy tinédzserkorban vezetett napló. 

Miért lehet a naplóírás fontosabb, mint valaha?

Nemrégiben Steigervald Krisztián generációkutató előadásán jártam, aki részletesen és nagyon érzékletes példákkal mesélte el, hogyan nem tanítjuk meg a gyerekeinket várni és unatkozni, miközben hajlamosan vagyunk őket hibáztatni, vagy egyszerűen a „mai fiatalok” címkével illetni, amikor képtelenek gyakorolni a türelmet és az elcsendesülést (miközben alig van az első három évükben szerzett élményük és mintájuk róla).

Rögtön eszembe jutott megint a naplóírás, amihez béke, csend, illetve csak a saját személyiségünk kell, mindenféle külső inger nélkül. Ha önmagammal beszélek, bizony várnom is kell, és amíg beindul a buli, addig előfordul, hogy kicsit unatkozom. Mit mondanak a pszichológusok újra és újra, ha a mai világ csapdáit emlegetik? Túl sok inger, kevés idő az önreflexióra, hamis énkép a közösségimédia-platformok miatt, offline és online én kettősének jelensége.

A naplóírás lehet egy megoldás a mai embernek újratanulni, a gyereknek és fiatalnak pedig elsajátítani a csendet, az időt, és a valóságos önmagát.

Miközben segít megőrizni a kézírás hagyományát és képességét: mert a kézírás nemcsak tudás, hanem egy meditatív állapot, ami közben egyszerűen muszáj mélyre menni, nincs más út.

A XXI. századot kutató történészeknek már nem kellenek a papírra való feljegyzések arról, hogy mit vettünk a háztartásba, vagy hogyan éltünk ma: ismerni fogják a mai kor jellemzőit, árait, eszközeit, tapasztalásait, hiszen a felhőben ott lesz minden. Párbeszédek és vallomások, blogok és cikkek, hangüzenetek és képanyagok elképesztő sokasága.

A mi naplónk már tényleg magunkért kell íródjon. A saját jelenünkért, és hogy lehetőséget adjon a jövőbeli konklúzióinkra.

Miközben mégis mennyire fontos lehet majd azoknak, akik ötven vagy száz év múlva a múltjuk, őseik személyes vallomásait és lenyomatait (például a kézírásukat, amit máshonnan már nemigen tudnak!) akarják megismerni erről a világról. Vajon amíg mi szívesen találunk és olvasunk írott nyomokat a múltból, hajlandók vagyunk-e hagyni is hasonlókat magunk után? 

„A naplóírás ősi és önmagunknak szóló feladvány: meg tudjuk-e őrizni az időt? Olyan, mint virágot préselni, bort érlelni. Ha ma kevés időt rászánsz, később élénkebb képet kapsz belső életed eseményeiről, mintha fényképek százai készültek volna róla” – szól az idézet Anna-Maria Dell`Oso ausztrál író, újságíró tollából.

Szerintetek igaza van?

Én azt hiszem, még ma veszek mindenkinek egy naplót a családban.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Westend61

Széles-Horváth Anna