–

A naplóírás tanulás

Elég hamar megmutatkozott, hogy grafomán vagyok. Amióta csak tudok írni, szeretek listákat írni, lejegyezni dalszövegeket, verseket, és az iskolában is mindig végigjegyzeteltem a tanórákat. A kézírásom viszont soha nem volt szép, inkább az írásom logikája, a rendszere volt jó mindig is, „intelligens macskakaparás”, ahogy az egyik tanárom nevezte. Imádtam a fogalmazásórákat, így amikor felsősként már nem volt ilyen tantárgyam, egy füzetbe elkezdtem írni a kis életem történéseit. Éppen beteg voltam, otthon kellett lennem egyedül, így bőven volt időm körmölni. Sokan kezdenek bele a naplóírásba életük különböző szakaszaiban, de ez a legtöbb embernél, ahogy észrevettem, időről időre megszakad. A szüleim, a nővérem, a barátaim mind erről számoltak be. Amikor elmeséltem, hogy naplót írok, csak legyintettek, hogy „na, hát ez valószínűleg nem fog sokáig tartani”. De én mindig is kitartó voltam…

Olyannyira nem lett igazuk, hogy már több mint egy évtizede írok naplót, amiben egy hónapnál nagyobb kihagyás sosem volt. Ez a folytonos írás az életem egyik meghatározó – ha nem a legmeghatározóbb – élménye. Mert ezáltal tanultam meg választékosan fogalmazni, ezáltal szerettem bele az írásba örökre.

Az, hogy rendszeresen átgondolja az ember, mi is történt vele, már önmagában agytorna. Meg persze érzelmi hullámvasút.

Megfogalmazni olyan dolgokat, amik bennünk kavarognak, sokszor nagyon nehéz. Ebbe tanultam én bele az évek során. Mára már a (napló)írás olyan, mint a lélegzetvétel, a legtermészetesebb dolog számomra. 

A naplóírás menekülés. Búvóhely. Mentsvár.

Évtizedes megfigyelésem, hogy akkor írok a legtöbbet és legrészletesebben, amikor rosszabb korszakát élem az életemnek. Idővel rájöttem, hogy mennyivel könnyebb minden, ha leírom. Ha látom leírva a problémákat. Rendszerezem a zilált gondolataimat, megfogalmazom magamnak, hogy akkor most miért is vagyok szomorú? Mi lehet a megoldás? Hogy tudnék ebből kilábalni? Az ilyen pozitív hozzáállás mellett persze teret engedtem mindig is a dühömnek, az indulataimnak, a kétségbeesésnek, a reménytelenségnek vagy akár az undornak. Azzal, hogy leírom, nem ártok senkinek, nem bántok senkit, mégis kiengedem magamból a feszültséget és a rossz érzéseket – megtisztulok.

Persze a boldogságot is jó rögzíteni, később pedig még jobb visszaolvasni.

Ha éppen úgy érzem, megrekedtem egy ponton, akkor reményteli és felemelő visszaolvasni néhány oldalt a sikereimről, a szeretteimről, kedves élményeimről.

Ugyanígy pedig a hála érzését is mélyíti, ha megfogalmazom a boldogságom okát: rájövök, hogy mennyi okom van örülni, és elégedettnek lenni. A szeretett emberekről olvasni, a rajongásom okát megérteni is éppoly érdekes, mint egy tengerparti nyaralás emlékeit felidézni a saját szavaim által. 

A napló barát

Amikor úgy érzem, senki nem ért meg, akkor még mindig ott van a naplóm. Vannak helyzetek, érzések, amiket nem tudok vagy nem akarok senkivel megosztani, csak saját magammal. A napló az én elmepalotám; ezt a kifejezést a Sherlock című sorozatban használták, és annyira találónak érzem, hogy gyakran emlegetem így a naplómat. A füzetben, a sorok között senki nem bújik, hogy megítéljen. Senki nem látja, hogy sebezhető vagyok. Senki nem támaszthat felém elvárásokat. Hihetetlenül felszabadító érzés. Amikor írok, nem kell senkinek megfelelnem, nem kell senkinek a kedvére tennem. Még a szeretteimnek sem. A naplómban olyan hangos, olyan akaratos, olyan önző, olyan közléskényszeres lehetek, amilyen csak akarok lenni. A naplót nem untatom, nem tudom bántani, nem tudok neki csalódást okozni.

Olyan, mint egy nagyon csendes, nagyon megértő barát, aki mindent befogad, a lapokon pedig kizárólag én vagyok magam előtt, pucéran.

A napló önreflexió, önismeret

Már az elején is szerettem visszaolvasni a bejegyzéseket. Idővel, ahogy csak gyűltek a füzetek, és teltek a lapok, elkezdtek minták kirajzolódni. Mikor, ki, vagy milyen helyzet tesz bizonytalanná, szomorúvá, dühössé. Mi az, amire legbelül vágyom. Milyen embert keresek magam mellé. Csak ilyen „apróságok”, amikre rá lehet jönni, ha naplót ír az ember… Úgy érzem, önmagam legjobb barátja, lelki társa vagyok, amikor a naplómat írom vagy olvasom. Olykor persze elborzadok, hogy micsoda hülyeségeket csináltam, de ezekből a hibákból is sokkal könnyebben tanulok a saját magam szembesítése által.

Szerintem az embereknek nagy szükségük lenne ilyesfajta önreflexióra a mai világban. Jó volna kicsit befelé is figyelni, önmagunkat belülről elemezni, ahelyett, hogy csak a külső ingerekkel foglalkoznánk.

A belső világunk harmóniája a külvilág felé mutatott énünk alapja. Ha nem értjük önmagunkat, másnak is nehéz lenne megérteni minket.

A napló történelem

Benne van a fél gyerekkorom, a tinédzseréveim, a fiatal felnőtt létem. Most pedig már a koronavírus is. És még folytatódik. Emberek halnak meg benne, gyermekek születnek, barátságok köttetnek, szerelmek szöknek szárba. Emberek jönnek-mennek, válságok történnek, krízisek, gyász. Problémákat oldunk meg, vagy old meg helyettünk az élet, tanulságokat lehet levonni, mechanizmusokat lehet elsajátítani az események tanulmányozásával.

A napló az idő múlásának tanúja, az idő tartalommal való megtöltésének bizonyítéka. Hogy az Élet nem csak úgy történik velem, hanem ezt az Életet bizony én is írom. Ottlik Géza jut eszembe, ahogy az Iskola a határon című könyvében meséli a három fiú történetét, a katonai gimnáziumban töltött meghatározó évekről így gondolkozik: „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.”

Gyógyítsátok magatokat ti is naplóírással – most, a járvány idején különösen.

Bárdos Kata Kincső

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images