Naplót, igazi naplót nem lehet, nem szabad irodalmi igényességet (el)várva olvasni. (Szívem szerint azt mondanám: kiadni sem volna szabad, csak akkor, ha biztosan tudjuk, hogy az írója ehhez hozzájárult, illetve maga döntött a kiadás mellett). Ugyanis a nem publikálásra szánt napi beszámolók valójában hangulatjelentések, feljegyzések, tele vannak esetlegességgel, szó- és tartalmi ismétlődésekkel, főleg, amikor az írója stresszes időszakot él át.

Ekkor történik meg, hogy leírjuk akár hétszer is hetente, milyen újabb apró kis szemétséggel szívatott a kifúrni szándékozó kolléga, vagy milyen csodálatos volt összefutni pár másodpercre azzal bizonyos a férfival/nővel a lépcsőfordulóban.

Grafomantika gimisekkel

Mástól és másképp érdekes a fiktív napló. Ezeket ugyan naplónak nevezzük, hiszen a szöveg valóban naplószerűen szerepel benne, ám a feldolgozott anyag egy kitalált vagy valós személy, író által kreált bejegyzéseit tartalmazza. Célja tehát nem az, hogy az adott napon átélteket „kiírja” magából valaki (s aztán esetleg sose nézzen rá, milyen marhaságot is vetett papírra), hanem egy sztorit próbál elmesélni.

És hát, ember legyen a talpán az az író, aki egyszerre képes érdekes, izgalmas, fordulatos történetet alkotni úgy, hogy közben hiteles maradjon naplóként, vagyis „hozza” a döccenéseket, tévedéseket, azt a bizonyos unalmat.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást – szerintem – a fiktív napló megalkotásakor? Mindenekelőtt az, hogy a naplóíró hétköznapi ember kell(ene) legyen, aki nem tökéletesen intelligens, nem lát bele a másik ember gondolataiba, nem értesül a környezetének összes tevékenységéről és terveiről – ám mivel a szerző mégis egy komplex történetet szeretne átadni, ezért aztán mindenféle csavart épít a történetbe, hogy átadhasson olyan információkat, amit a naplóíró elvileg nem tud.

A rendkívül népszerű A Szent Johanna gimi főszereplője, Renáta így válik a szó szoros értelmében grafománná. Mármint iskolaidőben, szigorúan szeptembertől júniusig, nyáron ugyanis mintha ínhüvelygyulladásban szenvedne, egyetlen sort sem ír.

A tanévben viszont ír: ha boldog, ha szomorú, ha ki van borulva, ha beteg, ha válnak a szülei, vagy először csókolózik/szexel/veszekszik a barátjával.

Ír, bármi történik, akkor is, amikor elolvasva a történteket, amikről beszámol, az a benyomásunk, hogy az általa közvetített lelkiállapot maximum pár idegbeteg, feszült sor odafirkantására tenné képessé az embert. Ő azonban szinte irracionálisan higgadt, hosszadalmas és részletes beszámolókat fogalmaz, amelyekben korrekt időrendben és szó szerinti idézetekkel szerepel, hogy ki, mikor, mit csinált, mire mit reagált.

Az írónak fontos, hogy a gimnazistái életeseményei, stílusa, viselkedése hűen tükröződjenek a regényben, ezért az bele is kerül. Ezért fog mindenki csetelni, levelezni, lefotózni mindent, és meg is osztani egymással – ha nem előbb, hát utóbb. Reninek is mindent meg kell tudnia, hiszen különben hogyan oszthatná meg az olvasóval? Csorbát szenved a naplószerűség más ponton is, írásfüggő hősünk ugyanis kizárólag a sztorit előremozdító dolgokról ír, míg arról, amiről egy „igazi” Reni valószínűleg sokat regélne, alig.

Ilyen például az irodalom. A lány bevallottan megszállottja a könyveknek, amikor éppen nem a szerelmi életétől szenved, akkor olvas, (és könyvklubozik), erről jegyzőkönyvszerűen információt is ad a naplójában, kábé így: „Most olvasom a Goriot apót. Csodálatos! Most olvastam A legyek urát. Lenyűgöző!” 

 

Magam is szeretek olvasni, találkoztam is már hasonszőrűekkel, a tapasztalatom az, hogy elvétve érjük be ennyivel, pláne nem tizenévesen: elemezgetjük, szomorkodunk, lelkesedünk az olvasottak nyomán, dühöngünk valamely szereplő viselkedésén, „átírjuk” a végét. Reni nem, ő inkább részletesen beszámol arról, hogy az egyébként vele szinte csak köszönőviszonyban lévő rocker osztálytársai pontosan miről beszéltek a szünetben. Ez vagy fontos információt tartalmaz a történet szempontjából, vagy humoros betét, ami megmozgatja a rekeszizmokat, és az olvasókat nem igazán zavarja, hogy egy igazi Reninek valószínűleg eszébe sem jutna ilyen részletes beszámolót írnia az adott eseményről. Esetleg pont akkor, amikor a szíve szakad meg.

A fentiekkel nem kritizálni szeretném Leiner Laura stílusát.

Bevonz nagyon sok fiatal olvasót, humoros, fordulatos sztorit kínálva nekik, lehántva a naplóról azt, ami olvasóközönsége számára unalmas és felesleges lenne, és megadva mindent, ami egy romantikus tiniregényben számukra vonzó.

Férfipoétaként –női testbe rejtve

E cikket írva határozott célom volt, hogy nagyon eltérő regényeket mutassak, ezért is esett a választásom a következő, szintén magyar szerzőtől származó alkotásra.

Valós, kevéssé közismert, pedig különleges életutat bejáró ember az alanya Rakovszky Zsuzsa VS című naplóregényének. Főhőse Vay Sándor, aki Saroltaként született, ám férfiként élt, írt, alkotott és szeretett az 1800-as évek végének Magyarországán. Élettörténete valóban regényért kiált, s az írónő nem félt a napló-formát választani. Ehhez segítségére voltak hősének írásai, és Richard von Krafft-Ebing osztrák igazságügyi orvosszakértő és pszichiáter feljegyzései, akit elmeszakértői vizsgálatokat elvégzésére kértek fel, amikor pénzügyi csalás miatt letartóztatták a friss házas grófot.

Rakovszky lenyűgöző magabiztossággal kezeli a naplóformát. Az írás épp olyan esetleges, hangulatfüggő, szeszélyes, ahogy egy valódi feljegyzéshalom. Érzékelhető minden apró rezdülés, a főszereplő gondolatainak hullámzása, a reménykedés, a bizalomvesztés, a görcsös próbálkozás önmaga felmentésére, de az önismeretre való törekvés is.

Amikor az ember magáról ír, olyat is elárul akaratlanul, amiről magának sincs tudomása, vagy amit szándékosan nem osztana meg olvasójával: a gyengéiről, az önzéséről, esetleges szűklátókörűségéről.

Vay „naplójegyzeteiből” ezek is kiolvashatók finoman, a sorok között, vagy néha nagyon is kiáltóan. Érzékeljük, hogy az író-költő nőcsábász mikor próbálja maga elől is elrejteni bűntudatát, mikor teljesen őszinte az önsajnálata, sértettsége, és mikor ír valódi szenvedéllyel.

Kalandorsága, a világ elől való rejtőzése, a nemiségben, anyagi helyzetében, jogi lehetőségeiben egyaránt megjelenő kényszerpályák, félrevezetések tökéletesen megjelennek a szövegben anélkül, hogy Rakovszky kilépne a gyarló, saját árnyékát átlépni képtelen hős korlátai közül. Ezt az írói bravúrt csodálom az írónő munkájában: a főhős úgy árul el rendkívül sokat magáról, hogy néha valóban megpróbál kitárulkozni, máskor azonban mindent megtesz, hogy rejtőzködjön. S végig hiteles, emberi, végtelenül személyes marad. 

 

A gombostű hegyére tűzve

A Bridget Jones naplója és a hasonló ilyen jellegű alkotások mind sztorit mesélnek változó színvonalon, általában egyetlen nézőpontból, és bár a témájuk eltérő, szinte mindegyik roppant felhasználóbarát. Legyen szó akár a szinglilétről, akár a kamaszok problémáiról, az olvasó kap humort, sok-sok eseményt, helyszínt, fordulatot. Az én egyik legnagyobb kedvencemben viszont két nézőpont elevenedik meg, a fordulatok a regény első negyede után többé-kevésbé kiszámíthatók, a helyszín lényegében egy ház alagsora…

„Hát bevallom, nekem a srác rokonszenvesebb volt, oké, az túlzás, hogy elrabolja a lányt, akibe szerelmes – de a csaj meg folyamatosan nyafog, hisztizik, összevissza beszél, tök fárasztó volt olvasni, annyira idegesített.”

Valami ilyesmit mondott egy olvasó A lepkegyűjtőről, és ez vélemény nagyon sok, ellentmondó gondolatot indított el bennem. Mindenekelőtt azt, hogy a kommentelő nagyon fiatal, tapasztalan, és talán nem túl empatikus.

De azt is, hogy – nos, ennyire jó Fowles. Tökéletesen tökéletlen naplót imitál ugyanis, annak minden esetlegességével, zavaró részleteivel.

A regény női főszereplője az elrablását követően egy ijesztő, és egyre abszurdabb helyzetben próbálja megőrizni a józan eszét, és kitalálni, hogyan tudna megmenekülni. Feljegyzései kapkodva, titokban készülnek, a legkülönbözőbb lelkiállapotban. Egyik pillanatban retteg, de reménykedik a másikban. Érteni, értelmezni, sőt néha manipulálni próbálja a nem túl okos, alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező, sok tekintetben kifejezetten gyerekes férfi mozgatórugóit, próbál reagálni rájuk, ötletel, tervez, de közben egyre jobban kétségbeesik, kapálózása, mint a fuldoklóé: egy idő után teljesen céltalan, hatástalan. Ezt ő is érzi, reakciói egyre inkább elárulják, mennyire elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Hiába okos, értelmes, az a fajta gondolkodásmód, ami a hétköznapi világban segít számára eligazodni, cserbenhagyja akkor, amikor a négy fal között csak egy végletesen szűklátókörű, zárt elme a beszélgetőpartnere, fanatikus szerelme, gondozója, börtönőre. Fowles kettejük kapcsolatát ugyan két irányból, két nézőpontból világítja meg, ez azonban mégsem könnyíti meg az olvasó dolgát – hibás ugyanis mindkét „lámpa”.

A férfi beszámolója nem napló, hanem utólagos összegzése az eseményeknek. Amolyan iskolában tanult akkurátussággal, és tökéletes önfelmentegetéssel számol be arról, mit csinált. Naiv öntudatlansága, az, ahogy a lány iránt érzett szerelméről ír, behúzza az olvasót. Ehhez hozzájárul az is, hogy rossz szándéknak (gyilkosság, nemi erőszak, fizikai-, vagy akár tudatosan tervezett lelki bántalmazás) nyoma sincs benne.

Nem akar rosszat a lánynak, „csak” látni mindennap, a közelében lenni, csodálni… Mondjuk ki: birtokolni.

A szerző nemcsak a lányt, de az olvasót is csapdába csalja: a fiú szemével látjuk az eseményeket, érzékeljük, hogyan próbálja komfortosabbá tenni a lány „lakhelyét”, érteni a rajzait, művészetét. Átéljük még a frusztráltságát, csalódottságát is, amikor a lányon nem érzékeli, hogy az megpróbálná elfogadni a helyzetet, értékelni az igyekezetét…

Míg tehát az egyik oldalról kapunk egy őszinte, logikusan felépített, tudatos rosszindulattól mentes leírást (ami azonban mégiscsak egy súlyos mentális problémával sújtott, a másik szenvedését valójában átérezni képtelen emberrablótól származik!), a másik oldalon egy zavaros, sokszor alig érthető feljegyzéshalmot látunk, amelyben hektikusan követik egymást az érthető beszámolók, a szélsőséges lelkiállapotban, sietve rögzített naplójegyzetek, az egyre depressziósabb hangulatú visszaemlékezések…

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Fowles tiszteli az olvasóját, bízik benne. Nem nyújt át egy külső, objektív narrátor által megfogalmazott, egyértelmű szöveget, „élő”, ezért elfogult, gyarló, érzelmileg felkavart, sokszor összezavarodott emberek szavait idézi meg, s mint olvasónak, ebből kell személyiséget, eseményeket összeraknunk úgy, mint egy puzzle-t.

Méghozzá olyat, amelyet két, egymásra vak ember szemével kellene látnunk. S amelyből mégis kirajzolódik egy sötétségében is mégoly zavarba ejtően megragadó kép – talán pont egy gyönyörű, mozdulatlan, csodálatra méltó, ám tűhegyre szegezett pillangóról.

 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61