–

Hajdanán a falusiak a hosszú hideg téli estéket úgy próbálták átvészelni, hogy fonalat fontak, így karácsonyig a munka legjavát letudták. Ezeken a hosszú éjjeleken a falvak kívülről csendesnek tűntek, de odabent, a fonóházakban zajlott az élet. A fonók nemcsak a társas munka, a kaláka színterei voltak, de a szórakozásé is, ahol gyakran szövődtek szerelmi kapcsolatok.

„A 18-19 éves legénynek és a 15-16 esztendős lánynak először rendszerint a fonóban nyílik meg a szíve.

Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás, vagy hozzá jó szó a lány részéről, s a parasztlegénynél csak az ilyenkor tapasztalható szolgálatkészség, mellyel pl. az elejtett orsót a fürge, dolgos kacsóba visszajuttatja, rendszerint a szív megmozdulását jelenti” – festi le a fonók ismerkedős hangulatát Kürti Menyhért ciszterci szerzetestanár 1910-ben.

Neked adom a guzsalyom…

Persze a hagyományos paraszti társadalomban a két nem érintkezését szigorúan szabályozták, de a szabályok alól némileg kibúvót jelentettek a fonók, ahol a szerelmi dalok, történetek gyakran abból a célból csendültek fel, hogy lehetőség nyíljon akár a szexuális közeledésre is. Az esték így sokszor pajzán vigasságba torkollottak, amit a helyi közösség bizonyos határokon belül megtűrt, főleg ha a házastárs megtalálása volt a cél. A fonókban esetenként még a csók, az ölbe ülés is megengedett volt, miközben a falu más pontjain az ilyen viselkedés erkölcstelennek számított.

A fonás maga természetesen női feladat volt, aki férfi létére font, azt az asszonyok, lányok kinevették – „elfonja a bajuszát”, mondták rá gúnyolódva. A férfiember szerepe a munkában így kizárólag a fonáshoz szükséges eszközök elkészítése lehetett. A guzsalynak eleve erotikus többletjelentése volt. Gondoljunk csak bele:

a gazdagon faragott, díszített rudat, szerszámot a férfi a kiszemeltjének készítette, aki erről a rúdról húzta le a kócot, hogy aztán fonalat pödörjön az orsóra – mindez elég szabad (és szabados) asszociációkat indíthatott el.

A lányok fonás közben lázas izgalomban várták, hogy a legények megérkezzenek a házhoz, ők pedig végre felállhassanak a guzsalytalpról, melyet unomfának, bánatfának is neveztek, annyira kényelmetlen volt rajta ülni.

Hogy oldják a munka feszültségét, ugratták egymást vagy daloltak, amikor pedig megérkeztek a legények, elindult a rejtjeles üzengetés. Míg magasabb körökben legyező segítségével fejezték ki mondandójukat egymásnak a fiatalok, addig a fonókban orsóval „morzéztak” – az elitebb társadalmi rétegeknél azért kevésbé indirekt módon. Ilyen üzenet volt az orsó „véletlen” leejtése a lánynak tetsző fiú lábai elé.

Előfordult, hogy a legények akarattal szakították, lökték le az orsót, és amelyikük felkapta, annak csókkal kellett kiváltania az orsót.

Ebből persze akadt konfliktus is, amikor a leejtett orsót nem az a fiú vette fel, akinek a lány szánta. Ilyenkor szegény csók nélkül maradt, ezért magával vitte az orsót, majd bosszúból kihuzigálta, lemotollálta róla a fonalat, és üresen adta vissza a lánynak.

A fonóházban meghatározott ülésrend is volt, mely szintén többletjelentéssel bírt. A lányok általában a fal mentén helyezkedtek el, hogy szabadon hagyják a helyiség közepét, ahol a játékos jelenetek zajlottak. A legügyesebben dolgozó lány egy kitüntetett, úgynevezett „tetsző hely”-en ülhetett az ajtóval szemben. A szélső ülőhelyeknek is megkülönböztető szerepük volt; ide egyrészt azok a kívülállók ülhettek, akik nem voltak a közösség tagjai. Bizonyos falvakban azok ültek a szélen, akiknek már komoly, házassági szándékú szeretőjük akadt. És itt foglaltak helyet az ajtónyitogató lányok is, akik az érkező fiúkat engedték be az utcáról. A legények az asztalnál és a tűzhelynél telepedtek le először, majd később elegyedtek a lányok közé. Az úgynevezett „leső helyeken”, az ablakos falnál szintén lányok ültek, innen lesegettek ki az utcára, érkeznek-e már a fiúk.

„Este van már, nincsen meleg, / Forog a szerelemkerek”

A nők csapatostul jártak a fonóba, hónuk alatt a kettébe vett guzsallyal. A munka egy pontján hangos dalra fakadtak, hogy megüzenjék a férfiaknak, itt az idő a fonóba jönni. A dalok természetesen nem a fonásról szóltak, vagy csak látszólag, sokkal inkább a párválasztásról, a vágyakozásról: „Hej tulipán, tulipán, / Teljes szegfű, szarkaláb, / Tele kertem rózsával/zsályával, / Szerelemnek lángjával.”

A kiházasító dalok nemritkán tréfás, enyelgő, csipkelődő stílusban adták a fiúk tudtára, hogy melyik lány érdeklődik irántuk. A lányokat barátnőik gyakran igen kínos módon noszogatták az ismerkedésre, „nótába hozták”, hogy összeboronálják a legénnyel:

„Este van már, nincsen meleg, / Forog a szerelemkerek, / [lány neve] benne forog, / [fiú neve] rámosolyog.”

Ha a fiúk késtek a fonóból, felcsendültek a legényváró dalok is: „Este van már késő este, kilencet ütött az óra, / Az én kedves kis angyalom mégse gyön el a fonóba. / Vagy haragszik, vagy beteg, vagy talán nem is szeret. / Így hát kedves kis angyalom, tiltva vagyok én tőled.”

Nem csak a dalok, a mesék mélyén is a másik iránti érdeklődés és várakozás rejtőzött. Az idősebb asszonyok leginkább olyan meséket mondtak a fiataloknak, melynek hőse a fonó lány, aki szerelemre vágyik, de türelmetlensége vagy meggondolatlan és elhamarkodott kijelentése miatt végül az ördög vagy a halott legény menyasszonyává válik:

„Elindult a lyány, ment a fonóba, ott le is ült a lócára. Látja, hogy minden lánynak van legényi, csak neki nincs. Hő, nagyon elszomorodott. Keservibe azt gondolta: – Gyönne má, nem bánnám: ördög vagy más, csak legényem lenne!

Gondolatjára bement egy szép legény az ajtón, leült melléje a lócára. Oszt ahogy ott ült, úgy udvarolgatott.

Örvendett a lány, örömibe az ossóját is leejtette. Hajlik érte, hát látja, hogy a szép legénynek lólába van. Jaj, nagyon megihedt! Kapta a guzsalyát, szaladt hazáig, otthon az ajtaját jó bezárta. Hát az ördög má az ablak alatt mondja: »Gyere ki, lelkem, gyere ki, gyöngyöm, ideki harmat csillog a fődön!«” 

A nótázás, mesemondás után gyakran táncra perdültek a lányok vagy játszani kezdtek. A játékok többsége szintén a fiatalok ismerkedését segítette, mint például a kosarazás, melyben az osztó a lánynak ajánlja a fiúkat: – Megy a kosár! – Mi van benne? – Aranyalma, aranydió, aranypohár stb. Benne ül (fiú neve). Mit adsz érte? Egyértelmű jelzése volt a vonzalomnak, ha a lány erre azt válaszolta, hogy a kötőjébe vagy az ágyába teszi a fiút, ha azonban azt felelte, „szedek neki tüskét”, az egyértelmű elutasításnak számított.

A Tetszikezés, szomszédkázás is párválasztó játék volt, melyben a lányok mellett ülő legények választottak. A bíró sorra kérdezte:

– Tetszik-e a szomszéd? – Tetszik! – Kiállasz-e érte… pacsit? – Ki!

Ekkor a bíró fakanállal vagy más tárggyal a tenyerébe mérte a megfelelő számú ütést.

A Kútba estem játék kevésbé volt szadisztikus, inkább a ma is ismert üvegezésre hasonlított, így mondjuk Covid (vagy maradjunk korhűek: spanyolnátha) idején nem igazán volt ajánlatos játszani. A csókkérő az ajtónál vagy a szoba közepén elkiáltotta: – Kútba estem! (Bíró): – Ki húzzon ki? Erre a csókkérő megnevezett valakit, akit miután megcsókolt, maga maradt a kútban, és most őt kellett csókkal kihúzni.

Ha pedig a fiúk nem voltak fizikailag jelen, hát bűvölték, megidézték őket jóslással, egyéb praktikákkal. A leggyakoribb jóslási forma a csepű, vagyis a kender vagy len „kifésülésénél” keletkező hulladék elégetése volt. A szöszgombolyag ugyanis a hőre felszállt, röptének iránya pedig a lány szerelmi életére engedett következtetni. A szöszből készített bábu meggyújtása is hasonló célt szolgált: ha a lányt és a fiút jelképező bábuk egymás felé dőltek, az mindenképp pozitív előjelnek számított. 

„Ettem paszulyt egyenesen, / áll a csákány egyenesen!”

Miközben a mi avatatlan szemünk egy szépen hímzett kötényen ma már csak virágmintázatokat látja, addig déd- vagy ükszüleink számára ezek mind többletjelentéssel bíró rejtjeles üzenetek voltak, mindenki ismerte és gyakorolta ezt a sajátos, gazdag „szókinccsel” bíró képnyelvet. A tulipán a termékenységet, a női nemi szervet, a rózsa a szeméremajakhoz hasonló színbeli és alaki hasonlósága miatt szintén a vulvát, az érzékiséget, szenvedélyt szimbolizálta, a szegfű és szilvamag a férfi szeretőt, a rozmaringszál a beteljesült szerelmet, házasságot jelképezte.

Persze az sem volt mindegy, hogy ezek milyen kontextusban kerültek fel a ruhára: a tulipán közepébe hímzett lándzsa például azt jelezte, „megestem, ideje, hogy elvegyél”.

A feleresztett kútgém, az ablakba kitett tejesköcsög vagy a kerítésre terített dunnahuzat, esetleg alsószoknya szintén szexuális jellegű üzenet volt: a férjezett fiatalasszonyok adták le így a füstjelet szeretőiknek, hogy szabad a gazda (mondjuk, kérdéses, hogy ha ezek ennyire egyértelmű jelzések voltak a szeretőnek, akkor bizonyára a szomszédnak is, aki aztán simán beköpte a jóasszonyt az uránál.) A cséplésnek – a nemi aktushoz hasonló mozgása révén – szintén volt erotikus többletjelentése, a csép a férfi-, míg a csűr a női nemi szervnek felelt meg.

Mivel a szexualitás túl konkrét megjelenési formáit elfojtották, érhető ennek a rengeteg elvont képnek a túlburjánzása, persze azért elődeink sem voltak mindig ennyire „átvitt értelműek”. Valószínűleg nem kell túl sokat törnünk a fejünket azon, hogyan dekódoljuk a következő rigmusokat: „Ettem paszulyt egyenesen / Áll a csákány egyenesen! Hallod-e, te vőlegény! / Van-e nálad jó kemény? / Ha nincs nálad jó kemény, Nem is vagy te vőlegény!”

Vagy

„az a lány érzi csak boldognak magát, kinek lábaközit éjjel tapogatják”.

Ugyanígy népmeséink sem mindig rejtették szimbolizmusba az erotikát. Azt például már egészen sokan tudják, hogy egyes értelmezések szerint a Békakirály békája a férfi nemi szervet jelképezi, de vannak ennél sokkal szókimondóbb történetek is. A pokol kályhafűtője című mesében egy huszárnak, miután sok lelket megvált a pokolból, három kívánsága lehet. Az utolsó kívánsága igazán léleküdítően hangzik: „ahol mi létezik a földkerekségen, én mindennel tudjak beszélni, legyen az fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok, az énnekem felelni tudjon.” 

Ám a történet hamarosan obszcén fordulatot vesz, és a huszár képességét nem valamiféle természetkapcsolódásra, spirituális faölelgetésre használja, hanem arra, hogy a nők nemi szervétől tudakolja meg az igazságot arra vonatkozóan, hány férfiemberrel is háltak eddig.

A társadalmi változások megszüntették a fonókat, és a valamikori természetes metaforikus nyelv érthetetlen, megmagyarázhatatlan szimbolikus nyelvvé vált, az erotikus utalások pedig konkréttá, világossá, sokszor tolakodóvá.

Mégis valahogy a másik vonzalmának dekódolása még ma is ugyanolyan kihívások elé állít minket, mint őseinket. Sőt: egyértelmű szimbólumok hiányában talán könnyebb eltévednünk a „tényleg úgy nézett rám?”, „ha macerálja az ajkait, akkor ez most azt jelenti, hogy bejövök neki?”, vagy a „felhúzta a bal szemöldökét, randizni akar?” kérdések és nonverbális üzenetek útvesztőiben.

Bánosi Eszter