Aki megmutatta a világnak, mennyi bölcsesség rejlik a traumában – Dr. Máté Gábor 80 éves lett

–

„Anyám mindig dicsért, hogy milyen okos vagyok, mindig az apjáról beszélt, aki orvos volt és író. Biztos, hogy nem annak szánta, de azért ez teher is tud lenni, mert aztán ha nem ezt kapod a világtól, akkor az nagyon bántó tud lenni. Hogyhogy nem látják a nagyszerűségemet? Emlékszem, hogy ez mennyire bántott. Van is egy mondásom, hogy én mindig is híres voltam, csak soha senki nem hallott rólam” – ezt a néhány mondatot Máté Gábor még évekkel ezelőtt az On the Spot Az ellenség gyermekei című dokumentumfilm-sorozatában mondta, amikor arról beszélt, hogyan élte meg a negyvenes éveit. Hogy mennyi frusztrációt cipelt amiatt, mert érezte, többre lenne képes. Hogy nyújtani szeretett volna valamit a világnak, amiről akkor még nem tudta, mi az.

Ez ma már senki számára nem kérdés.

Vissza a gyökerekhez

Máté Gábor már több mint húsz éve dolgozott családorvosként, – és addigra már a palliatív ellátásban is komoly tapasztalatokat szerzett, – amikor elkezdte érezni, hogy változásra lenne szüksége. Az útja Vancouver hírhedt Downtown Eastside negyedébe vezetett vissza, ahol többségében alkohol- és drogfüggők élnek.

„Amikor befejeztem az orvosképzést, az első munkámat ebben a negyedben kaptam, fél évig dolgoztam ott. Akkor még nem voltam kész arra, hogy ott maradjak, de mindig ott volt bennem ez az érzés, hogy egyszer vissza kell térnem. Orvosként az emberi szenvedés gyógyítására és enyhítésére esküdtem fel, és ezen a helyen olyan emberek éltek, akik a leginkább szenvedtek” – mondta korábban a Telexnek.

Bár már azelőtt is érezte a trauma és a függőség közötti kapcsolatot, a drogfüggőkkel való munka során ezt az összefüggést már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Az ott végzett tizenkét éves munkája nyomán kezdte el megfogalmazni úttörő nézőpontját a függőségekkel és azok kezelésével kapcsolatban. Meglátása szerint ugyanis a függőség – az elterjedt nézőponttal ellentétben – nem betegség, nem genetika és nem is döntés kérdése, hanem egy próbált válasz az élet nehézségeire, az embert ért súlyos traumákra.

„Nem önmagában az addikció a probléma. Az addikció megpróbál megoldani egy másik problémát, a lelki feszültséget, a lelki fájdalmat. Az addikció se nem örökölt betegség, se nem választás eredménye, hanem egy viselkedési jelenség, egy válaszreakció az emberi szenvedésre. Ha meg akarjuk érteni az addikciót, akkor nem a géneket kell nézni, hanem azt, hogy mi történt az ember életében.” 

Szerinte az addikció széles kört érint, a társadalom 90 százaléka mutat hajlamot valamiféle függőség iránt – ez a hajlam pedig egyeseknél erősebb, másoknál kevésbé. Szakemberként a saját szerepét abban látja, hogy segítsen az érintettnek felismerni, miért iszik, drogozik. Mindeközben persze azt is fontos hozzátenni, hogy Máté Gábor munkája során és saját lelki sebeinek gyógyítására is használ hallucinogén anyagokat, amit a szakmában sokan vitatnak.

A mély elhagyatottság érzése, ami egész életében kíséri

A magyar származású orvos egyébként jó ideje meglepő nyíltsággal beszél a saját traumáiról, illetve függőségeiről, sok szempontból párhuzamot vonva a páciensei és saját maga között: „Ugyanaz az üresség, hazugság, tehetetlenség volt bennem is, mint bennük.”

Szerinte mindenkinek megvannak a saját függőségei, amik a szerzett traumákból eredeztethetők – még azoknak is, akik addiktológiával foglalkoznak (akár belátják, akár nem). „Velem is így volt, a különbség talán csak annyi, hogy én be is láttam ezt. A traumában sok bölcsesség rejlik, pozitív irányba mozdíthatja el az életünket, ha felismerjük saját traumáinkat, és megértjük azokat” – mondta a Telexnek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dr. Gabor Maté (@gabormatemd) által megosztott bejegyzés

Ő maga a vásárlási mánia mellett (előfordult, hogy naponta több ezer dollárt költött zenei lemezekre), a munkától függött komolyan.

Ennek hátterét a saját gyerekkorában átélt traumából eredezteti.

Máté Gábor az egyik legnagyobb világégés közepette, 1944. január 6-án látta meg a napvilágot a budapesti gettóban. Születésekor az apja munkaszolgálatos volt, a család több tagját pedig koncentrációs táborokba hurcolták, ahonnan nem tértek vissza.

A mindössze huszonnégy éves édesanyja, akivel egy védett házban éltek szörnyű körülmények között, kénytelen volt néhány hétre rokonokhoz adni fiát, hogy biztonságban tudja. Az anyját ért stressz és a tőle való időszakos elszakadás komoly sebeket okozott az orvosban, és alapjaiban határozta meg a személyiségét.

„Bennem ez úgy rögzült, hogy elhagytak, nem kellek, nem vagyok méltó a szeretetre. Később, már felnőttként a munka adta meg nekem, hogy azt érezzem, fontos vagyok, számítok az embereknek. Egyfajta pótlék volt ez. A vásárlási mánia pedig belső ürességet jelentett, a lemezektől vártam, hogy betöltsék ezt az űrt bennem. […] Egy ponton aztán rájöttem, hogy mennyi bajt okoztam a mániámmal, mennyit hazudtam a feleségemnek, és emiatt mennyire eltávolodtunk egymástól” – mesélte a Telexnek.

A fény, ami kioltja a sötétséget

Máté Gábor családja 1956-ban emigrált Kanadába, ott ismerte meg még egyetemistaként feleségét, a képzőművész Rae-t, akivel nagyon különleges a kapcsolata.

A nő mindig is fontos kiegyensúlyozó szerepet töltött be az életében. Ahogy D. Tóth Krisztának fogalmazott az Elviszlek magammal című műsorban: Rae azonnal meglátta benne a fényt és a sötétséget is, és mindig azon igyekezett közös életük során, hogy ezt a sötétséget kioltsa.

Persze a gyerekkorban szerzett traumák alapjaiban határozzák meg azt is, ahogyan az ember egy szeretetviszonyban viselkedik. Máté Gábor arról is nyíltan beszél, hogy a feleségével való konfliktusok során a gyerekként megélt elhagyatottság érzése irányítja sok esetben a viselkedését.

„Felnőttként észrevettem, hogy amikor a feleségemmel haragban voltam, megbántva éreztem magam, rá se tudtam nézni, nem is akartam vele beszélni, csak visszavonultam teljesen, visszatartottam magam. […] Ez egy védelmi manőver, azt jelenti, hogy »annyira fájt, mikor elhagytál, hogy többé nem hagyom, hogy ilyen sok fájdalmat érezzek, úgyhogy inkább nem is kapcsolódom hozzád. Te nekem nem fogsz még egyszer ilyen fájdalmat okozni!« És ez rögzül az agyban. Ezt adtam ki magamból, amikor a feleségemmel veszekedtem” – mondta az On the Spot stábjának.  

A trauma természete

Munkáinak fontosságát nem lehet és nem is kell súlyozni, az azonban biztos, hogy amit a traumatudatossággal kapcsolatban a köztudatba emelt, az sokak nézőpontját változtatta meg a témával, illetve a saját elszenvedett traumáikkal kapcsolatban.

Máté Gábor ugyanis nemcsak arra hívta fel a figyelmet, hogy az őt ért trauma során az ember lekapcsolódik saját magáról, hanem arra is, hogy a trauma nem egyetlen esemény, hanem az, ami annak hatására bennünk zajlik – az, ahogyan a történteket érzékeljük és értelmezzük.

Erről is beszél többek közt A trauma bölcsessége című róla készült filmben, amiben arra is felhívja a figyelmet, mi történik olyan társadalmakban, amelyekben egymást váltják a traumatizált generációk, akik sorra választják vezetőiknek a szintén traumatizált embereket. Szerinte épp ezért nemcsak a trauma természetét megértő egészségügyre, hanem empatikus oktatási rendszerre is szükség lenne. Ennek hatására pedig a feldolgozáshoz is közelebb kerülhetünk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dr. Gabor Maté (@gabormatemd) által megosztott bejegyzés

Utóbbival bevallottan neki is dolga van még. Egészen megrendítő, ahogyan az On the Spot filmjében édesanyja neki vezetett naplófeljegyzéseit olvassa. Elárulja: annak ellenére, hogy évtizedek óta nála van a napló, néhány bejegyzést közülük akkor ott, Cseke Eszter és S. Takács Sándor társaságában, 73 évesen olvas el először.

„Nem tudtam kinyitni. Akármikor kézbe vettem, elkezdett kóvályogni a fejem, és majdnem elaludtam. Tehát valami bennem érezte, hogy ezt túl fájdalmas lenne olvasni. […] Itt vagyok 73 éves koromban, és ezeket a szavakat sohasem olvastam.

Ez csak azt mutatja nekem, hogy annak dacára, hogy milyen bátran vezetek mindenki mást a traumák felé, hogy megértsék és érezzék, épp azért, hogy ki tudják adni, és fel tudják dolgozni, magamra nézve ezt még nem fogadtam el eddig, tudod?”

Normális vagy

A világhírű orvosnak számos nagy hatású kötete jelent már meg világszerte (ilyen volt például a Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja című könyv, amit ADHD-ban érintettként írt).

Fiával, Máté Dániellel közös, nagyszabású műve, ami Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban címmel jelent meg tavaly, ha lehet, minden eddigieknél nagyobbat szólt.

Ebben hosszan ír arról, hogy a mai korunk mennyire távolít el a természetes működésünktől, és végső soron hogyan betegít meg minket: szorongásos tünetekkel, krónikus, illetve autoimmun betegségekkel, rákkal…

Hogy minden, amit a világunk velejárójaként normálisnak tekintünk – a stresszt, a modern élettel járó feszültséget és így tovább – korántsem az. Szerinte ugyanis amit ma civilizációnak nevezünk, maga az emberi szükségletek tagadása.

„A betegségek, a függőségek ezek mind normális reakciók egy abnormális helyzetre, de ezekből tanulni tudunk. Megtanulhatjuk, hogy kik vagyunk mi tulajdonképpen” – mondta a már említett Telex-interjúban.

Kötetében azonban nemcsak a társadalmi berendezkedésünkkel és a modern életvitelünkkel kapcsolatban fogalmaz meg kritikát, hanem a nyugati orvoslással is, amelyből a holisztikus szemléletmódot hiányolja.   

A betegség csak egy tünete annak, ami a lelkünkben történik

„Jó lenne, ha az orvostudomány végre megtanulná, hogy a test és a lélek egy egységet alkot, amit a tudomány már ezerszer bebizonyított” – mondta korábban. Máté Gábor már jó ideje hangoztatja ennek fontosságát: arról, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egységben vannak, már három évvel ezelőtt is beszélt Al Ghaoui Hesnának a WMN podcasjtában.

Akkor azt mondta:

mivel az elme és a test elválaszthatatlan egységben vannak, ami érzelmileg történik bennünk, az fizikailag is hatással van ránk; az érzelmi elfojtásnak pedig olyan fizikai hatásai lehetnek, mint az autoimmun betegségek, a rák vagy a depresszió. Ezt az egységet szerinte az orvoslásban is fontos lenne figyelembe venni.

„Az orvosnak körülbelül öt percébe kerülne kikérdezni a beteget, hogy mennyit és miért iszik, milyen fájdalmat akar elfojtani, honnan ered ez a fájdalom. Elég lenne, ha kezelné a beteg biológia-fizikai tüneteit, és tovább küldené egy szakemberhez, aki ért a probléma lelki-pszichés részéhez. Mindössze erre lenne szükség, de az orvosok nem kapják meg a megfelelő képzést, hogy felismerjék a betegségek mögött húzódó lelki okokat […] Elismerem a nyugati orvostudomány eredményeit és vívmányait, de mégiscsak azt látom, hogy a krónikus betegségekkel szemben tehetetlenek vagyunk, legfeljebb a tüneteket tudjuk kezelni, elnyomni. Azért, mert nem látjuk, hogy a betegség maga is csak egy tünet. Annak a tünete, hogy mi történik a lelkünkben.”

Akár egy rocksztár

Máté Gábor az elmúlt egy évben a korábbiakhoz képest (ami szintén nem volt kevés) még többet szerepelt világszerte, és szinte mindig hangsúlyozza is:

nem titkolt célja ezzel, hogy az általa fontosnak tartott témák minél több emberhez eljussanak, hogy a traumatudatosság egyre szélesebb körben kapjon nyilvánosságot. Az edukáció, illetve ennek nyomán a szembenézés az egyik első lépése ugyanis az egyéni, majd a kollektív gyógyulásnak.

Ennek érdekében közös kiadójuk felkérésére Harry herceggel is leült beszélgetni, és egyenes adásban diagnosztizálta (DTK erről szóló írását ITT találod). Az, hogy ezek az események egy idő után mennyire kontraproduktívak, érdekes kérdés, bár az is igaz, hogy a különféle guruk korában Máté Gábor a szakértelmét és mondanivalóját tekintve ehhez hasonló helyzetekben is releváns tud maradni.

És míg annak, hogy a munkáját elismerik, nagyon örül, de a személye dicsőítését nem hiszi el – legalábbis ezt mondta D. Tóth Krisztának: „Mások projektálják rám azt az igazságot, amit saját magukban keresnek […] Az emberek nagyon homályosan látják saját magukat, mert gyerekkoruk óta a szüleik sem látták őket.”

A beszélgetés egy pontján pedig hozzátette: „Az a folyamat, hogy a saját gyógyulásomon dolgozzak, életem végéig fog menni. Emellett, amivel csak tudom, befolyásolom a társadalmat, illetve a közösséget is. Mindenkinek így kéne tennie: ha megvan a tehetsége, a lehetősége, a kapacitása, dolgozzon saját magán és nyújtson valamit a közösségnek is.”

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép forrása: Máté Gábor

hangsúlyozza is,:

Filákovity Radojka