Egy anyának már a vécén sem lehet nyugta?!
Amikor egy nő az első gyerekével várandós, kénytelen szegény végighallgatni a már „beavatottak” szinte kárörvendő okosságait arról, hogy „most aludjon, amíg még megteheti”, (mintha nem tudnák pontosan ők is, hogy nem lehet előre aludni), vagy hogy „majd a gyerek után tudja meg az ember, mi az igazi fáradtság”, satöbbi. Sajnos minden igyekezetem ellenére velem is előfordul, hogy két lábon járó óvszerreklámmá alakulok. Elég csak a hétköznapi életünkről mesélnem ahhoz, hogy az egy négyzetméteres körzetemben lévő (még) gyermektelen nők jó szorosan összezárják a lábukat, hogy márpedig onnan nem fog gyerek kijönni soha. Persze ez erős túlzás, ne úgy képzeljétek, hogy főállásban szidom a gyerekeimet. Bőven elég, ha társaságban veszem fel a telefont, hogy például megtudjam: kéz-láb-száj vírus tombol az oviban, vagy éppen férgesség. Sokféle az anyaság sötét oldala, és se szeri, se száma a szuperképességeknek, amiket egy anya kifejleszt az évek során. Ám van valami, amiről eddig még nem beszéltem. Az anyákról, akik vécézni próbálnának. Szabó Anna Eszter írása.
–
Egy anya sosincs egyedül
Én őszintén azt hittem, hogy az alvásmegvonás lesz az egyetlen igazán kemény fegyvere ellenem a gyereknek. És abban nem is tévedtem, hogy valóban nagyon komolyan veszik a gyerekeim a feladatot, mert idestova lassan tíz éve nem alszom. De arra álmomban nem gondoltam (persze, hisz nem is alszom!), hogy a mindenkori otthonunk leginkább felértékelődött helyisége nem más lesz, mint a klotyó.
Egy anya nagyon ritkán, vagy szinte soha nincs egyedül. Épp ezért bezárni magunk mögött a mosdó ajtaját olyan, mintha hirtelen egy másik univerzumba csöppennénk. A szerencséseknek ez így is marad, nyernek maguknak pár nyugis percet. Ám
aki kicsi gyerek(ek)kel van otthon, az valószínűleg megtapasztalja, milyen színes és változatos dolgok történhetnek abban a pár percben, amit normál esetben egyedül töltenénk ott, ahová a király is gyalog jár.
Két évig éltünk Berlinben, ahol egy itthoni cégnek voltam home office-ból a social media menedzsere. Nulla-huszonnégyben dolgoztam a hét minden napján. Nem viccelek, nem volt szabadnapom, a karácsonyfa alól is posztoltam, és komoly lecseszést kaptam, amikor nem válaszoltam egy órán belül a levelekre, mert épp kórházban voltam a balesetet szenvedett kétéves gyerekemmel. Kemény idők voltak, folyamatosan kínlódva az anyaság és a munka között, rettenetes bűntudattól gyötörten. Arra rendezkedtem be, hogy mindent szimultán csinálok. Meeting közben kiválóan tudtam kardozni vagy kirakózni, szoptatás közben is briliánsan tudtam végezni grafikai munkákat. Nem számított, hogy ez ideális-e gyereknevelés vagy munkavégzés szempontjából, mert nem volt más választásunk.
Amíg anya a vécén, addig a világ összedől
Ám az, hogy már nemcsak munka közben, de egész konkrétan a vécén sem volt nyugalmam, az minden képzeletemet felülmúlta. Persze, már hallom is, hogy „bezzeg Jóskapista, amikor kicsi volt, néma volt, minden éjszakáját átaludta kezdetektől, magát pelenkázta és persze soha, de SOHA egy nyikkja nem volt, míg a szülei a klozettra távoztak”. De én nem Jóskapista anyukája vagyok, hanem inkább az, aki „minek szült gyereket”, és akinek a családjában
mindig akkor alakul ki azonnal megoldandó őskatasztrófa, amikor leülök a vécére.
Mondok konkrét példákat is, ne aggódjatok, vannak bőven.
Nem mondom, hogy békés, csendben színezős nálunk egy átlagos délután, de megesik, hogy valami furcsa csillagállásnak, vagy akárminek köszönhetően tényleg idilli béke honol az otthonunkban. Ilyenkor, mint aki most jött le a falvédőről, úgy érzem, eljött az én időm, elmehetek nyugalomban a vécére, most úgyis elvannak. Aha…
Természetesen abban a pillanatban, hogy leülök, de tényleg, nem túlzok, abban a pillanatban az alábbiak történnek:
- az egyik gyerek velőtrázó hangon felüvölt (mert beütötte valamijét, vagy mert bántotta a tesója és/vagy a macska, vagy összedőlt valami építmény)
- az egyik gyerek felüvölt, a másik sírva fakad (vagyis az egyik üvölt, mert a másik kicseszett vele, ezért bosszút áll, amiért a másik sírni kezd)
- mindkét gyerek sír (birkózásban összefejelés klasszikus esete)
- egy bizonyos korig a bilire ülés és a „kéééész vagyooook” atombombát is ilyenkor kötelező ledobni a szomszéd szobából
- ekkor kell nekik megéhezni, megszomjazni is, de úgy igazán halálosan
- kihagyhatatlan, hogy ekkor törjön el valami szilánkokra, vagy boruljon ki valami ott, ahol nyilván valami elektromos, de minimum drága cucc is van
- a legfinomabb meglepetéstorták és a legszebb rajzok is ilyenkor készülnek el, amiket abban a pillanatban meg kell mutatniuk, de legalábbis az ajtó alatt minimum be kell csúsztatni a kész műve(ke)t
- a spárgát is akkor sikerül végre megcsinálni, amikor épp lehuppantam a vécére
- nagyon fontos pont ilyenkor szemtől szemben elmondani, hogy nagyon szeretnek (ami embertelenül cuki dolog, de közben meg… váááááááá!)
Szörnyülködések ideje
De azt is bedobom ide a közösbe, – már úgyis minden mindegy alapon –, hogy bizony olyan is volt, hogy elkaptam valami ovis vírust, ami miatt állandóan ki kellett mennem. (Még ne most kezdjetek szörnyülködni, az még nagyjából másfél sor múlva jön!) Ám a kicsi, aki ekkor még tényleg kisbaba volt, szintén elkapta, és a kiszáradástól féltünk, így állandóan szoptattam, amikor csak ébren volt.
Nyilván szoptatás közben hasított belém, hogy azonnal szaladnom kell a mosdóba. A kicsi viszont épp nagyon ügyesen kosztolt, nem volt szívem elvenni tőle, hát vele együtt rohantam ki. (Na MOST lehet szörnyülködni!) És bizony nem ez volt az egyetlen eset, mert amikor csúnyán felfáztam, és majdnem egész nap pisilnem kellett, akkor is volt, hogy magamon hagytam. (A szörnyülködés második hullámának most van itt az ideje.)
Arról még nem is beszéltem, hogy ahányszor kimegyek, mindig elhangzik a mondat valaki szájából: „Hol van a mama?”, ami nem zavar, inkább vicces, mert érdekes módon, ha a konyhában tüsténkedek, akkor senki se keres, csak, ha a toaletten csücsülök.
Ha viszont ez az ominózus kérdés a férjem szájából hangzik el („Nem tudjátok, hol a mama?”), na, olyankor úgy érzem, én vagyok Gerébné, egy áruló neje, akinek egy nyugodt perce se lehet… még a vécén sem. Nyilván, ha negyven perceket trónolnék, érteném a pánikot, de szerintem ha mérnénk, ki mennyi ideig csücsül, akkor én dönteném meg a gyorsasági rekordot.
És egyébként is, hol lennék?! A családi golfpályán, vagy a moziteremben? Mégis mennyire veszhetek el egy háromszobás lakásban?!
Nem kérek ám sokat, csak szeretném, ha nyugodtan végezhetném a dolgom. Két gyereket szültem, már egészségügyi kérdés, hogy ne kelljen erőlködnöm, letudnom harminc másodperc alatt a dolgot. Ha közben a gyerekeket is nevelnem kell, kérdésekre kell válaszolnom, rajzoknak örülnöm, kiordibálni, hogy az egyik ne csépelje a másikat, akkor nagyjából lehetetlen küldetés gyorsan végezni. A lichthófos szomszédaink talán ezt hallják a legtöbbet kiszűrődni a vécéről: „Ha hagynátok, már rég végeztem volna!” Egyelőre még nem ért el hozzájuk az üzenet, szerintem még fürödni is könnyebben el tudok vonulni.
A mosdó mint mitikus környék
Persze nézhetjük ezt úgy is, hogy milyen kedves dolog, amiért ennyire hiányzom, és ennyire kellek nekik. Hurrá! Azért, ha nem gond, én tökre örülnék neki, ha eljönne az idő, amikor zárt ajtók mögött, csendben és nyugodtan ülhetnék legalább a vécén, ha máshol nem. Hosszú évek óta próbálom kivívni magamnak ezt a jogot, de a mosdó környéke, lakjunk bárhol, az bizony egy mitikus környék.
Bezárni magam mögött a vécé ajtaját olyan, mintha a tömött játszótéren a homokozó közepén kibontanék egy zacskó sós, dinós puffancsot (tudom, hogy tudjátok, miről beszélek).
Azonnal megindulnak a gyerekek, valami láthatatlan erőtől vezérelve, ellentmondást nem tűrően. Ha egy anya vécére megy, az ellen tenni kell. Márpedig én ez ellen tiltakozom, mindenféle eszközzel, már próbálkoztam szülői repertoárom minden módszerével, de valahogy ez a jelenség egyelőre szűnni nem akaró. Bár hallottam olyan urbánus(nak tűnő) legendákról, miszerint a vécé az egyetlen hely, ahol az embert nem zavarja senki és sokan konkrétan oda menekülnek. Vajon milyen lehet?!
Mondjátok, hogy nem vagyok egyedül! (Tudom, hogy nem vagyok…) Meséljetek, nektek milyen képtelen helyzetek szoktak kialakulni abban a minutumban, hogy leültök a vécére?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Valeria Blanc
