„Mondd meg anyádnak, hogy megkövetem!” – Történetek arról, hogy a büszkeséget és a sértettséget néha érdemes félretenni

–

Az egyik legfontosabb dolog, amit anyukámtól tanultam, hogy nem kell a szeretetet patikamérlegre tenni. Vagyis nem érdemes összehasonlítgatni folyton, mennyit adok, illetve kapok egy kapcsolatban. Persze ez nem azt jelenti, hogy anyám arra buzdított: legyek pancser, hagyjam kihasználni magamat. Ő arra tanított, hogy egészséges mértékben a nagyvonalúság fontos erény, és ez nemcsak a pénzzel kapcsolatos dolgokra igaz, hanem minden más területre is. A saját életét szépíti meg az, aki tud legyinteni időnként. És azt mondani: „Nem számít. Szeretlek”.

Mikor ezt a méricskélésdolgot mondogatta, kamasz voltam. Óriási igazságérzettel bíró, kegyetlenül kritikus és cinikus tizenéves. Birkának néztem azt is, aki valójában bárány. Csak mert sistergős pillanatokban nem ugrott rá a másikra, nem követelte rajta számon vérben forgó szemekkel az igazát, az adott szavát, a nyilvánvaló tartozását.

Sokat vitatkoztunk annak idején türelemről, higgadtságról, és az idő őt igazolta. Mentette, ami menthető, és dráma nélkül elbúcsúzott attól, ami nem. Ráérzett, melyik családi-baráti kapcsolattal mi a teendő. Én csak remélni tudom, hogy egy nap bölcsebb leszek ezen a téren. És pontosan fogom tudni, mikor kell felvenni a telefont, hogy valakit, aki elveszett az idők során, megkeressek, vagy könnyű szívvel mondjam, elmúlt, nincs már dolgunk egymással.    

Nem vagyok egyedül ezzel a dilemmával, ezt bizonyítja az is, hogy amikor feltettem a kérdést szerzői oldalam, a Madame Fregoli olvasóinak: előfordult-e már, hogy ők tették meg az első lépést a békülés vagy az újrakezdés felé (vagy csak morfondíroznak erről), egy rakás üzenetet kaptam.  

Timi azt mesélte, pont most töpreng azon, hogy a karácsonyi üdvözlet jó apropó lenne arra, ha megírná az illetékesnek: „Hiányként jelenik meg szellemi háztartásomban. De az is lehet – mondja, – hogy ha már csak az ünnepekkor jutunk a másik eszébe, méltatlanná váltunk egy egykor mély barátsághoz. És el kéne engedni a kötelező köröket is. De ha így lesz is, gondolni azért fogok rá a jövőben is, és nem csak decemberben”.

„Ne a nő kezdeményezzen!?”

Dina is volt hasonló mérlegelési helyzetben egy más jellegű kapcsolatban, ám némi vacillálás után kezdeményezett, és nem bánta meg. „Szilárddal három éve jöttünk össze, viszont az első fél év után szakítottunk – meséli. „Leginkább én tehettem róla. Azt követően öt hónap telt el külön. Egy-egy buli alkalmával összesodródtunk, de amúgy nem beszéltünk egymással.

Én nagyon szenvedtem ettől, vissza akartam csinálni az egészet, de mindkettőnkben erős volt a dac, és természetesen a(z amúgy jó szándékú) barátok is azt mondogatták, hogy hagyjuk egymást, úgysem lenne semmi értelme, biztos nem működne, meg »ne a nő fusson a férfi után« stb. Aztán egy ponton feladtam a büszkeségem, és megkértem, hogy üljünk le beszélni.

Azóta is nagyon örülök, hogy senkire sem hallgattunk, mert gyönyörűen átbeszéltünk mindent, kölcsönösen megértettük egymás álláspontját, megtanultunk bocsánatot kérni, és szerintem ez a legegészségesebb kapcsolat, amiben valaha voltam. Ez a békülés rámutatott, hogy bármennyi butaságot csináltunk, mindkettőnk képes volt fejlődni, újraírni a rossz beidegződéseit, túljutni a sérelmein és elengedni az egóját a közös cél érdekében.”

Egy kéz, amely hiába keresi a másik kezet

Persze előfordul olyan is, hogy valaki nagyvonalúan és bátran, sérelmeit félretéve nyit a másik felé, és csalódnia kell. Bianka története következik.  

„Apámmal kamaszkoromban kezdett el döcögősebb lenni a kapcsolatom, amikor öntudatomra ébredtem, és jeleztem felé, hogy nem szeretném beérni a kéthetente hétvégékkel, mert így hamar felszínes lesz a viszonyunk, szinte már semmit nem tudunk egymásról. Felvetettem, mi lenne, ha néha hétköznap együtt ebédelnénk kettesben. Hosszan kérette magát, majd végül nagy nehezen belement. Egy alkalommal megkért, erről az ebédről a felesége ne tudjon. Akkor nagyon megsértődtem, hisz nem a szeretője vagyok, mit kell titkolózni?

Innentől aztán évekig elég hullámzó volt a kapcsolatunk, én néha kezdeményeztem, hogy legyen valami – de nem igazán lett semmi. Az unokáit apám háromszor látta, a születésükkor, meg a húgom esküvőjén – majd a temetésén.

Úgy öt éve felhívtam. Meghívtam magamhoz ebédelni. Eljött szívesen, dicsérte az ételt, láthatólag jól érezte magát, ült az asztalfőn és sztorizott meg nevetgélt, én pedig újra elhittem, na, talán most már lesz normális kapcsolatunk. Aztán ráírtam: örülök, hogy eljött, szívesen látom máskor is, amire egy szmájlival felelt, és azóta sem találkoztunk.

Szóval van az úgy is, hogy nincs igazi konfliktus, te mindent megteszel a békülés érdekében (én legalábbis úgy éreztem, hogy sokszor kinyújtottam felé a kezemet), mégsem lesz belőle semmi. De ezzel már megtanultam együtt élni, elfogadtam, hogy a mi kapcsolatunk érdeklődés híján elhunyt.” 

Nem halt meg, amíg nem látta újra a testvérét

Gyakran látni olyat, hogy egy családi dráma hoz össze újra embereket. Vera meséli, hogy az anyósa és a húga nem beszéltek egymással évtizedekig.

„Már senki nem emlékezett rá, mi volt az eredeti probléma, de soha egyikük sem tudott nyitni a másik felé. A harag úgy kitartott, hogy amikor az anyósom már a halálos ágyán feküdt, akkor sem akartak szólni a testvérének. Végül meggyőztem a volt férjemet, hogy hívjuk fel az anyósom húgát, aki miután üzenetet írtam neki, azonnal kocsiba ült, és néhány órát autózott, hogy még egyszer utoljára találkozni tudjon a testvérével. Az anyósom még aznap éjjel meghalt. Meg vagyok győződve róla, hogy a megkönnyebbülés és a kölcsönös megbocsátás miatt nem szenvedett tovább.”

„Megkövetlek”

Minden családban, ismeretségi körben vannak olyan legendás, évtizedekig húzódó haragszomrádok, amelyek kapcsán a casus bellire voltaképpen senki sem emlékszik, a haragos felek sem. Vagy ha az alapsztori ismeretes is, kibogozhatatlan, hogyan alakult át egy piszlicsáré csetepaté véget nem érő háborúvá.    

Kati mesélt egy ilyen gyerekkori emlékéről.

„A szomszédunkban lakott Viktus néni, nem voltak gyerekei, férje sem, a rokonai is mind meghaltak már. Normális szomszédi viszonyban voltunk, engem nagyon szeretett, sokszor átmentem hozzá csak úgy beszélgetni. Óvodás voltam még, kifejezetten szerettem hallgatni a történeteit.

Egyszer kölcsönkért a szüleimtől egy darálógépet, de nem azt adta vissza, hanem egy másikat, ami sokkal ócskább volt, mint a miénk. Emiatt vita támadt anyám és közte, és attól kezdve nem beszéltek egymással, mind a ketten azt állították, hogy a másik hazudik. Én azért átjártam, de már ritkábban, anyám nem szerette, ha ott vagyok. Pedig Viktus néni ugyanolyan kedves volt velem, mint korábban. Mindig tört nekem diót, adott pár szem babot, amikkel kiválóan játszottam, szedhettem cseresznyét a kertjében…

Egyszer egyedül voltam otthon a nyári szünetben, (igen, óvodásként is előfordult az ilyesmi), és jajgatást hallottam a háza felől. Átrohantam, ott feküdt a tök sötét szobában a sezlonyon, és azt mondta, ő most meg fog halni.

Arra kért, mondjam meg anyukámnak, hogy a darálónk fönt van nála a padláson, vigyük el nyugodtan, és még azt is mondta, hogy „megkövetem anyádat”. Többször elismételtette velem, és a lelkemre kötötte, hogy mindenképp adjam át az üzenetet.

Nem értettem, mi az a megkövetés.

Aztán még arra kért, hogy hívjak papot, de én inkább az orvosi rendelőbe szaladtam el, és riasztottam a doktort, aki megvizsgálta Viktus nénit, és végül ő hívott papot.

Tényleg meghalt még aznap este. De megkövette anyámat.

Ez egy ötvenéves történet, és még ma is élénken él bennem minden mozzanata, a szagok, a fények, a hangok. És a megkövetés. Egy életre megtanultam, mit jelent. Soha senkivel nem tartottam haragot. Nagyon nehéz velem összeveszni. Szerintem az a daráló tanított meg engem arra, hogy a harag tényleg rossz tanácsadó.”

Ti jöttök! Nagyon kíváncsiak vagyunk a ti történeteitekre is. Meséljetek!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ shapecharge

Kurucz Adrienn