Szülői önigazolás vagy a gyerek számára is érthető dicséret? – Gondolatok az év végi bizonyítványok kirakatba helyezéséről

–

„Büszke vagyok rád”

– ez a mondat szerepel a legfontosabb gyerekkori mondat top 10-es listáján. Jó érzés kimondani a szülőnek, edzőnek, tanárnak, és jó érzés hallani a gyereknek. A gyerekeknek a dicséret olyan, mint a növényeknek az öntözés. Szükségük van rá, és gondot okoz, ha nem kapnak belőle eleget – viszont abból is baj van, ha túl sok ömlik rájuk. A pszichológusok gyakran elmondják, hogy ne általánosságban dicsérgessük a gyereket, hanem konkrétan mondjuk meg, hogy mit csináltak jól. Meg azt is elmondják, hogy van olyan, hogy „rossz dicséret”, ami inkább elbizonytalanítja a gyereket, és nem megerősíti. A gyerek dicsérésében, a pozitív visszajelzésekben is érdemes tudatosnak, átgondoltnak lenni. 

A szülők jó része, azt hiszem, ezen a ponton kezdi élesíteni a kést, amellyel legszívesebben ledöfné a cikk szerzőjét. Mi van, még a végén kiderül, hogy még dicsérni sem tudom jól a gyerekem? 

Nagyon megértem ezt az érzést. Az utóbbi időben sok teher rakódott a szülőkre elvárásként – a karantén idején különösen. Alig pár hete még a szülők többsége a nagy hatalmú Siva istenségre hasonlított, legalább harminckét kézzel, és még annál is több feladattal és igénnyel. 

Szóval, nagyon értem, hogy most a legkevésbé arra van szükség, hogy még egy olyan cikket olvassatok, amiben az áll, hogy mit kellene másképpen csinálni. Viszont pont amiatt, mert még élénken él mindannyiunkban a karantén meg a távoktatás emléke, szeretnék mégis írni a dicsérés egy nagyon speciális formájáról – a legjobb tanulóknak adott nyilvános elismerésekről, meg arról, ha a büszke szülők a gyerekük kitűnő bizonyítványát állítják be profilfotónak, vagy töltik fel a gyerek fotóját olyan felületekre, ahol a „kitűnők” vannak. 

Büszkeségünk, a jó tanuló gyerek

Kimenni a jutalomkönyvért az évzáró ünnepségen, hallani, ahogy felolvassák a nevünket – a szülők és felnőttek többsége azt gondolja, hogy ez jó érzéseket kelt a gyerekekben. Valójában azonban sokuknak nem jó év végi könyveket kapni a szuper bizonyítványért az egész iskola előtt. 

Az egész iskola előtti dicsérettel a gyerekek többsége nem nagyon tud mit kezdeni, csak azt látja, hogy kiemelik a többiek közül, jó esetben még van pár gyerek, aki szintén kap valami bónuszt, de akkor meg azokkal kerül egy kalap alá, akikkel lehet, hogy nem akar, vagy egészen eddig semmi köze nem volt hozzájuk. 

Ez a fajta kiemelés és megkülönböztetés felállít egy mércét, egy példát, amit a többi gyereknek jó lenne követni. De ez általában sem a kiemeltnek, sem a többieknek nem jó. Miért? 

Mert a jó bizonyítvány nagy vonalakban méri az intelligenciahányadost meg a szorgalmat, de nem mutatja meg, milyen valójában az a gyerek, vagy hogy a társaival hogy van. Miközben a gyerekek nem a tanulásért járnak az iskolába. Az órák csak kitöltik a szünetek közötti időt. Valójában a többi gyerek miatt, a barátságok és a közösségi, társas kapcsolatok miatt éri meg a gyerekeknek az iskolába járás. 

Viszont ha ezt nem vesszük figyelembe – és csak a tanulási teljesítmény számít –, akkor elsikkad, ha egy gyerek az osztályközösség meghatározó alakja, a többieket segítő, támogató, a közösséget erősítő személyiség. Ahogy gyakran azt a kemény teljesítményt sem értékelik az iskolák eléggé, ha egy gyerek tesz azért, hogy jobb jegyei legyenek, és, mondjuk, egy év eleji hármasból négyest csinál. Jó esetben neki ad visszajelzést a tanára, az osztályfőnöke, de a szélesebb iskolai és közösségi nyilvánosság előtt ezek az eredmények rejtve maradnak. A szülőket nem éljenzik. Nem szokás dicsőségfalat készíteni azoknak, akik félévkor még majdnem megbuktak, de év végére stabilan hozzák a kettest egy olyan tantárgyból, amit egyébként nem szeretnek. 

Ha az iskola nem azt a pedagógiai alapvetést sugallja, hogy minden gyereket önmagához mérünk – márpedig a pusztán a tanulmányi eredmények alapján osztogatott jutalomkönyvek nem ezt üzenik –, akkor fontos kérdés, hogy valójában az iskola jól látja-e el a feladatát.

A jelenlegi rendszerben példaképként állhat a suli előtt egy nagyon okos, szorgalmas, de a többieket alázó gyerek is. Amit persze a tanárok elnézhetnek neki, mert olyan szuper tanuló. A gyerekek viszont pontosan tudják, hogyan viselkedik a hétköznapokban. Kérdés, hogy tényleg őt akarjuk-e a többiek elé példaként állítani. Szerintem nem. Remélem, nem. 

Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a kitűnő bizonyítvány meg a jó iskolai eredmény szakrális imádása nagyon fontos múltra tekint vissza a magyar oktatási rendszerben. Miközben az egyéb (érzelmi, társas, művészeti) intelligenciákat megmutató képességek és készségek szívfájdítón háttérbe szorulnak. Van tehát egy eleve torz rendszer, amit a XXI. században tovább torzíthat az általunk, szülők által szerkesztett közösségi média.

Nyilvános dicsekvés

Kíváncsi lennék, hogy azok a gyerekek, akiknek már van közösségimédia-profiljuk, vajon kirakják-e az ötös bizonyítványukat. Szerintem nem. A szülők rakják ki, ők büszkék. Felmerülhet az a kérdés is, hogy ez nem azt mutatná-e inkább, hogyan lehet másoknak megmutatni, én milyen szuper szülő vagyok, aztán a kommentelők megírják, milyen ügyes a gyerek, és milyen jól csinálja a szülő… Az is felvetődik, vajon nem másokhoz méri-e ilyenkor a szülő a saját gyerekét – és nem azt üzeni-e: „Az enyém fantasztikus, mindenki más rosszabb.”

Tehát valójában nem a gyerekről (az ő eredményéről) szól a történet, hanem a szülő önigazolásáról? Vagy az összehasonlítgatásról és a „nyerésről”? 

Ezek a kérdések szerintem nagyon fontosak. Ahogyan az is, hogy mi a válaszuk ezekre azoknak a szülőknek, akik kiposztolják a gyerekük kiváló iskolai eredményét. Mert van, hogy nem csinálnak mást, mint továbbviszik azt az üzenetet, amit az iskola indított el. S van, hogy valami olyan mögöttes érzés, vágy van az egészben, amivel fontos lenne kezdeni valamit, mert elterhelheti a szülő-gyerek kapcsolatot. Például azzal, hogy követelményként jelenik meg. Aminek kapcsán nem lehet elég sokszor leírni: az iskolai osztályzatok gyakorlatilag semmiféle összefüggést nem mutatnak a későbbi sikerekkel, a felnőtt életben elért eredményességgel. Ne helyezzünk emiatt szükségtelen érzelmi terhet a gyerekre. 

Hogyan csináljuk? 

Alapvetően semmi baj nincs azzal, ha egy szülő büszke és azt másoknak is meg akarja mutatni. Ennek a felülete azonban nem a nyilvánosság, hanem a családi vagy a barátok közötti beszélgetések.

Ahogyan az iskolában is az osztályközösségben kellene dicsérni, és a problémákat megbeszélni. Ennél tágabb közeg nem jó a gyereknek, mert ott már olyanok is vannak, akikhez nincs is köze. Az osztálytársak tudnak mindent egymásról, mert egész nap együtt vannak. Tudják, hogy ki, miért, hogyan felelt aznap, ők tudják, hogy az a hármas milyen sokat ér az egyiknek, az az ötös meg mennyire simán megy a másiknak. Ebben a közegben kellene tartani az év végi (meg év közbeni) dicséreteket, nem évzárón az egész suli előtt, pláne nem online az internet népének.

Akik kirakják a gyerekük egyáltalán nem színötös bizonyítványát azzal a kommenttel, hogy ilyen lett, így is büszke vagyok a gyerekemre, az jófejség, de inkább válasz a hurrá, ötös! típusú posztokra, és ismét nem a gyerekről szól. Azt javasolnám, hogy inkább tartsuk távol a közösségimédia-felületeinktől ezt az egész iskolaiteljesítmény-témát. Félremehet az üzenet, arról nem is beszélve, hogy ami számunkra büszkeség, a gyerekeink kortársai szemében lehet ciki, és egy ilyen poszttal mi magunk akaszthatjuk a nyakába a céltáblát egy esetleges kortárs zaklatáshoz.

Fontos, hogy megünnepeljük egy gyerek sikerét, de ez az ünneplés róla kell, hogy szóljon. Kerítsünk erre alkalmat, adjuk meg a módját, de az legyen személyes, rá szabott és neki szóló. 

Ha kiposztolunk egy bizonyítványt, akkor az a bejegyzés kap ötvenhét lájkot, ami igazából nem megfogható egy gyereknek. Ráadásul valójában nem ő, hanem a szülő kapja az elismerést, vagyis ez megint nem a gyerek, hanem a szülő érdeme. Mindennek a tetejébe a szülő is egy fals visszajelzést kap, mert a jó szülőségnek nem az az ismérve, hogy csupa ötös a gyerek, hanem a bizalom, a biztonság, a gyerekkel való kapcsolat minősége…

Nagyon büszke vagyok rád, kedves olvasó, hogy a végéig elolvastad ezt a cikket. Azért külön is, ha közben arra gondoltál, nem értek mindennel egyet, de kitartóvá tett a kíváncsiság, meg az az érzés, hogy a „szülőség tanulható”. 

Azt nem tudom, hogy a magyar oktatási rendszer mikor ér oda, hogy újragondolja a tanári, iskolai dicsérések, visszajelzések rendszerét (én hiszem, hogy szükség lenne rá), de minden változás azzal kezdődik, ha mi magunk változtatunk. Bármilyen aprócskát is. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Köszönöm a cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget Stáhly Katalin iskolapszichológusnak, Németh Barbara és Vaskuti Gergely pszichológusoknak és Nagy Viktóriának, a Yelon programvezetőjének.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images