–

Akkor most tényleg vége?

655 nappal a leukémiadiagnózisom és 22 hónap soha véget nem érőnek tűnő kezelés után az orvosom azt mondta: vége.

VÉGE.

A szó, amit már annyit hallottam a fejemben, amit annyiszor elképzeltem.

Mit fogok érezni? Vajon öröm, nevetés, sírás, boldogság, felszabadultság, megkönnyebbülés és csupa pozitív dolog áraszt majd el? Ma már tudom a választ: igen! Plusz, még ezernyi más kusza, kevésbé pozitív is…

Mi lesz most? Nincs több támadás a rákos sejtek ellen? Nincs több „védekezés”? Kiléphetek a buborékból? Nincs több külső tényező, nincs több akadály, most akkor már csak rajtam múlik, hogyan élem az életem? Na de hogy kezdjek egyáltalán újra élni? Hogyan pótoljak be mindent, ami az elmúlt két évből kimaradt? Most akkor kezdjek el egyszerre mindent IS csinálni? Millió gondolat és kérdés cikázik a fejemben az adott pillanatban érzett millió és folyamatosan változó érzéseimtől függően.

betegség rák gyógyulás leukémia
Anna és férje, Joe Tower

Szerintem ez amúgy normális közel két év intenzív kezelés után. Amikor ezt a cikket írom, éppen 22 hónap telt el, hogy leukémiával diagnosztizáltak (2021. december 19. – a szerk.). Tegnap egy műtéti beavatkozással eltávolították a mellkasi portomat, ami 20 hónapja volt a testem része, és amit sosem tudtam megszokni. Az elmúlt hónapokban mindig azt mondtam, hogy akkor lesz tényleg vége, amikor kiveszik a portomat. Újabb mérföldkő, újabb érzelmi sokk és fizikai próbatétel a szervezetemnek.

Újrakezdeni élni

Sokan azt gondolják, hogy ezzel az egész rémálomnak vége. Ebben az esetben azonban ez korántsem ilyen egyszerű, hiszen rengeteg dolog örökre velem, velünk marad – ezekről azonban általában kevesebb szó esik.

Kezdjük a lelki tényezőkkel. Egy rákdiagnózist, majd’ kétévnyi kezelést, annak mellékhatásait, a sok fájdalmat, félelmet, aggódást, az életből „kimaradt” időt nem lehet egyik napról a másikra feldolgozni. Legalább tízszer váltottam munkahelyet életem során, értek véget hosszú kapcsolataim, elköltöztem az óceánon túlra, így azt hiszem, tudom, mit jelent újrakezdeni.

Na de mit jelent újrakezdeni élni? Azután, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, és két évig semmi másra nem fókuszáltál, mint a szó szerinti túlélésre, hogyan kezded újra?

Egyet tudsz: semmi nem ugyanolyan, mint előtte. Sem te magad, sem az élet.

Terápia? Meditáció? Jóga? Ráktúlélők közössége? Csoportterápia? Kinek mi. Egy biztos, a történtek feldolgozásához idő kell. Hónapok, akár évek munkája is szükséges ahhoz, hogy megértsd, ami történt, elengedd, amit lehet, elfogadd, amit nem, és végül a jóra összpontosíts.

Minden elveszett, mi épül vissza?

Én azt próbálom szem előtt tartani, hogy mennyivel erősebb és több lettem, mennyit tanultam. Hogy ráébredtem, mi a fontos, hogy milyen életet szeretnék élni – és főleg, hogy milyet nem. A depresszió, a poszttraumás stressz, a folyamatos aggódás sokáig megmaradhat a korábbi rákos betegségekben szenvedőknek, de azt gondolom, én a lehetőségekhez képest jól vagyok.

Azonban hatalmas munka áll még előttem, hogy ez így is maradjon. 

Nincs több kemó, nincs több gyógyszer (amúgy van!), futócipőt fel, és irány a szabad levegő? Fejesugrás a medencébe, és toljuk az 50 méter gyorsot a fordulóig? Jól hangzik, de sajnos nem reális. A kezelés alatt az izmok leépülnek, a mozgás korlátozott, nem tudsz és nem is szabad úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Izmok, ízületek, egyensúly, core izomzat és társai? Mind a múlté. Persze, akinek volt valaha… Én mindig imádtam mindent, ami aktív és a szabadban történik, így nekem volt minek leépülnie, hiszen két éve csak séta van (ha arra volt erőm egyáltalán). Pár hét konditermi edzéssel ugyan büszkélkedhetek tavaly év végéről, de aztán azt is abba kellett hagynom. Most mégis türelmesnek kell lennem, és fokozatosan, lépésről lépésre visszaépíteni, ami elveszett. Mert ha nem említettem volna,

minden elveszett; az izmaimmal együtt az addigi életem és önmagam is.

Számomra a mozgás mentálisan is nagyon fontos, és nagyon hiányzik, de igazából ez a legkevesebb.

betegség rák gyógyulás leukémia
Júliusban egy örökbefogadott kutyával, Davey-vel bővült a család

A szteroidok, a kemó hosszú távú, esetleg örökre szóló hatásai ennél sokkal komolyabbak – vagyis komolyabbak lehetnek. Elmozdult, kiesett fogak? Bőrproblémák? Megváltozott hormonok, korai menopauza, meddőség? Szétroncsolt belső szervek, rosszul működő emésztőrendszer? Ez csupán néhány tünet azok közül, amit a toxikus anyagok – esetenként visszafordíthatatlanul – okozhatnak. 

Egy teljesen más ember jövője

És akkor nézzük a leggyakoribb lelki és fizikai megpróbáltatást; a visszaeséstől való félelmet. Vagyis inkább rettegést. Kiütés a lábon? Éjszakai izzadás? Láz, kimerültség? Fertőzésekre való fokozott fogékonyság? Csupa apróságnak tűnő dolgok, amik bárkivel megtörténhetnek, de ezek sajnos a leukémia tünetei is. Mégis hogy ne gondolj a legrosszabbra, ha újra lázas leszel? Hogy maradj nyugodt minden egyes vérvétel előtt? Hogy ne rettegj attól, hogy visszaesel, amikor most már tudod, hogy néha bizony a legrosszabb is megtörténhet?! Mert most már tudom, hogy bármi, bármikor megtörténhet.

Lehet, hogy furcsa ezt olvasni, hiszen boldognak kéne lennem, nem? Az vagyok! Azonban egyelőre csak percekre, pillanatokra.

Egy-egy napfelkeltét, szivárványt, tűzijátékot látva, vagy a 36. születésnapomat ünnepelve hatalmas hálát érzek. Már tudom, hogy az életet nem adják könnyen, és én bizony kőkeményen megharcoltam minden egyes napfelkeltéért, szivárványért és tűzijátékért.

Most folyamatosan kavargó érzésekkel, néha boldogan és felszabadultan, néha furcsán, tele kérdőjellel a fejemben, a tegnapi műtét után pedig fájdalmakkal és vágással a kulcscsontom alatt, ám végtelenül büszkén, erősebben, mint valaha hittem, hogy lehetek, optimistán és teljesen más emberként tekintek a jövőre. Az életre.

Köszönöm, hogy követted a történetemet és szorítottál értem, és remélem – legbelül hiszem, érzem és tudom –, hogy többet nem jelentkezem. Maximum hónapok, évek múlva azzal kapcsolatban, hogy milyen hálával, minden apró dolgot értékelve, egészségesen élni.

„És végül, de nem utolsósorban: Rák, megbocsátok Neked.”

 (Idézet Anna „Kedves Rák” című leveléből, amelyet az Instagram-oldalán található posztjai egyikében olvashattok.)

Tower-Kövesdi Anna

A fotók a szerző tulajdonában vannak.  

Anna cikksorozatát az alábbi számokra kattintva találod:

1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész

WMN szerkesztőség