–

„Ne légy túl szigorú magadhoz. Ne kezdj őrült diétákba, ne feszítsd túl a húrt. Menj túrázni, biciklizni, sétálni, táncolj, síelj, csinálj bármit, ami boldoggá tesz. Ne hasonlítgasd magad másokhoz, főleg ne az agyonfilterezett modellekhez. Fogadd el, és éld meg a jelent, légy boldog azzal, amid van. Ülj be egy étterembe, egyél pizzát, hamburgert, idd meg azt a pohár bort. Nevess, élvezd az életet. Szeresd magad, és élj. Csak ez számít” – furcsa a saját Instagram-posztomat idézni, de napról napra egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazam van.

Karácsony előtti hétvége a konyhában, azon tűnődöm, vajon biztos, hogy elég sűrű ez a töltelék? Vajon jól váltottam át a mértékegységeket? Miért ilyen nehéz gyúrni ezt a bejglit? Lehet, hogy elrontottam valamit, hisz’ ez életem első bejglije, biztos más is szenved vele… Ahh, félek, hogy a kávédaráló is elromlik majd, amúgy meg miért is nem lehet darált mákot venni Amerikában? Mindegy, örülök, hogy legalább kaptam mákot. El sem kellett volna kezdenem… De miért ilyen fárasztó ez??

Valahogy így kezdődött életem rémálma, a legrosszabb, ami valaha történt velem – és történhet bárkivel… Hozzáteszem, nem, nem a bejglikészítés miatt, mert az tökéletesre sikerült.

Az egész hét furcsa volt, az addigi egészségesnek hitt, aktív hétköznapjaimat átvette a „valami nem oké” érzése; fáradtság, láz, rejtélyes véraláfutások, éjszakai izzadás.

Vasárnap aztán a férjem elvitt az ügyeletre, hogy járjunk utána ennek, de gondoltuk, hogy csupán vérszegénység vagy némi vashiány…

Aznap este kilenckor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám, de felvettem, vártam már. Egy női hang szólt bele kissé riadtan: „A véreredményei nagyon rosszak, azonnal jöjjön be a sürgősségire! Van családja, gyerekei? A férjének is jönnie kéne. Pakoljon össze, úgy készüljön, hogy maradni fog. És Anna… maximum egy órán belül érjen ide.” 

 

Ijedség. Sokk. Gyors zuhany, pakolás, harmincöt percen belül oda is értünk a huszonhárom perce lévő kórházba. Már vártak…

Becsekkoltam, azonnal betoltak az intenzívre, rákötöttek a gépekre, és a doktornő körülbelül tíz perc után közölte: nyolcvan százalék, hogy leukémiám van. Oké-oké, de ha nem az, akkor mi? – kérdeztem rémülten, még mindig vitaminhiányban bízva. Megrázta a fejét, és közölte, nem nagyon lehet más. 

Miután stabilizálták az állapotomat – mert mint kiderült, olyan rosszul voltam, hogy ha például bejglikészítés közben elvágtam volna magam, bármikor elvérezhettem volna – és még aznap éjjel, légimentővel átvittek a legközelebbi, 600 km-re lévő nagyvárosba, Denverbe. Itt szerencsére az egyik legjobb orvoshoz – és most már, az elmúlt négy hét tapasztalatai alapján, a legjobb kórházba és a legjobb nővérekhez, ápolókhoz, szociális munkásokhoz, dietetikusokhoz, technikusokhoz, gyógyszerészekhez, önkéntesekhez, tehát minden szempontból a legjobb helyre – kerültem. 

Infúzió, vértranszfúzió, csontvelő biopszia, PICC line beültetés (41 cm-es cső, amit a vénámba vezetnek, és a felkaromból a szívemhez megy), gerincvelő-mintavétel, vérhígító, EKG-vizsgálatok – csak, hogy az első nap „élményeit” említsem. Négy, intenzív osztályon töltött, infúzióra kötött nap után végül egy másik emeleten kaptam meg azt a szobát, ahol azóta is a mindennapjaimat töltöm: egyedül, saját fürdőszobával, tévével, változatos és finom ételkínálattal, napi egy látogatóval, takarítással, naponta friss ágyneművel, a folyosón sétálási és szobabiciklizési lehetőséggel és tüneményes dolgozókkal. Ha úgy egyébként nem lennék rákos beteg, igazából egy rossz szavam se lehetne.  

De van… 34 éves vagyok, az elmúlt – a Covid miatt – távkapcsolatban eltöltött két évünk, a nyolcórás időeltolódás és a 6000 mérföldes távolság nehézségeinek legyőzése után tavaly nyáron végre kiköltözhettem az Egyesült Államokba, és hozzámehettem életem szerelméhez.

Ez lett volna az első közös karácsonyunk. Nem így képzeltük el; kórházban, az életemért harcolva. Az élet igazságtalan. Miért én? Miért mi? Miért most? Az ember dühös, haragszik, és szinte csak ezek a kérdések járnak a fejében. De bármennyire nehéz, megpróbálom elfogadni, hogy

én most valamiért ezt a feladatot kaptam az élettől. És küzdök. És meggyógyulok, mert élni akarok. Fogok is. Nincs más opció.

Persze félek. Mert mi van, ha…? És miért kell a szeretteimnek is ezen végigmennie? És tényleg, miért pont én? Meg úgy egyáltalán, miért?! Próbálom nem erre helyezni a hangsúlyt, próbálok pozitív maradni; eldöntöttem, hogy tisztelem a betegséget, hogy ő is tiszteljen engem. Csak én nyerhetek, mert tudom, hogy nincs más út. És hiszem, hogy az évek alatt a magamba és a testembe fektetett energia kifizetődik.

De rohadt nehéz.

Nehéz, amikor már saját magadat is betegnek látod. Amikor belenézel a tükörbe, és egy megfáradt csontváz néz vissza rád, rövid hajjal, bár még nem kopaszon. Fogysz, gyengülsz, nincs rajtad már izom, zsír, csak csont és bőr. Amikor már egy zuhanyzáshoz is komoly akaraterő kell, pedig tudod, hogy a férjed ott van, és segít. Amikor tudod, hogy enned és innod kell, de a hányinger miatt egy korty sem megy le a torkodon. Amikor egész nap csak feküdnél, pedig korábban egy hosszú és kemény túra után is azt kérdezted, hogy na, mi a következő program… Nehéz elfogadni, hogy pár hét alatt minden megváltozik, és teljesen elveszted a kontrollt a tested felett.   

 

A fél éve megkezdett közös életünket és az otthonunkat egy szempillantás alatt kellett ott hagynunk dél-nyugat Coloradóban, Durangóban, és a családjaink segítségével átköltöznünk az onnan hatórás autóútra lévő Denverbe, mert az előreláthatólag hároméves kezelésem alatt közel kell lennem a kórházhoz.

Egy hónapja, azon a vasárnap estén egy sporttáskával elindultam az ismeretlenbe, ahonnan majd – reményeim szerint mielőbb – szintén az ismeretlenbe megyek „haza”.

De mit számít egy-egy ilyen apróság, amíg az embernek van hova, és leginkább van kihez hazamennie? Az igazi kincs tényleg az, ha szeretik, támogatják, elfogadják az embert, és valóban velünk vannak, jóban-rosszban.

Mit számít, hogy dugó van vagy lekéssük a villamost? Esik az eső vagy tűz a nap? Felbosszant a postás vagy a szomszéd? Nem válaszol a főnök? Van rajtam plusz négy kiló? Szarul van levágva a hajam? Vajon tényleg lényeges dolgok ezek? 

Most már tudom, hogy nem… Egy hónapja nem láttam természetes fényt, utcát, autót, madarat. Hiányoznak az apróságok, amik a normális, megszokott életet jelentik – és most már tudom, hogy valójában ezek az apróságok az igazán nagy dolgok az életben.

Tower-Kövesdi Anna

Anna és Joe a gofundme közösségi oldalon indított támogatói kampányt, ahol ismerőseik, barátaik, vagy bárki, akinek belefér és szeretné, támogathatja a kezelések költségeit. 

A fotók a szerző tulajdonában vannak

és  szinte