Helló, kemóagy, helló, újnormális, helló, leukémia utáni élet!
Anna, az Amerikában élő magyar nő története folytatódik
Leukémia után újrakonfigurált élet. Ez is lehetne a címe ennek a cikknek. Ez is lehetne a címe Anna élete legújabb fejezetének. Ahová – másfél év „buborékban létezés” után – végre visszaszivárognak az úgynevezett normális élet egyes kellékei. Például az autóvezetés. A vásárlás. Vagy akár csak a takarítás. Na, de mi van akkor, ha egyszer csak az, amire oly nagyon vágytál, ott van előtted, de te nem mersz lépni? Miért olyan átkozottul nehéz kilépni a betegségbuborékból? Miért nem könnyű újra birtokba venni a „normálist”? Az elmúlt hónapokban olvashattátok az Amerikában élő 35 éves magyar nő, Tower-Kövesdi Anna írásait a betegségéről, a gyógyulás hullámvasútjáról, az őt az útján kísérő férjéről. Most itt a legújabb fejezet, az újrakezdésről.
–
Normális? Mi a normális?
„Tizennyolc hónapja erre várok, mégis mitől rettegek? Ezer éve vezetek, sosem okozott problémát. Imádom, kikapcsol, végre egyedül vagyok, zenét hallgatok. Na de mi van, ha bármi történik? Múltkor is belénk jöttek az autópályán… Vagy ha eltévedek? Á, nem, odatalálok. Ááá, mennyivel egyszerűbb volt az anyósülésen… De napsütés, zene, hegyek, szabadság – mantrázom magamnak, hátha meggyőzöm magam, milyen egyszerű is ez.”
Most kivételesen nem egy korábbi Instagram-posztomból idézek. A fönti gondolatok akkor játszódtak le a fejemben, amikor a diagnózisom óta először kellett a férjem nélkül vezetnem a klinikára, egyedül. Annak ellenére, hogy másfél éve mindennél jobban vágyom a normálisra, a függetlenségre, a szabadságra, mindez megijeszt és elbizonytalanít.
Várjunk csak egy kicsit. Mire is vágyom? Mi is a normális tulajdonképpen?
Hiszen minden, ami a leukémiadiagnózisom előtt volt, már a múlté; semmi sem lesz már ugyanolyan.
A normális mint kifejezés új értelmet kapott, és egyáltalán nem alapértelmezett többé. Semmi nem jön könnyen, és másfél év buborékban létezés után az egész élet határozott újratervezést is igényel.
A buborékom szűkös volt, fojtogató és tanulságos: hihetetlen mértékű elfogadás kell a működtetéséhez, mivel más opció egyszerűen nem létezik. Beteg vagy, szarul vagy, egyedül nem megy. Kész.
Bárkivel, bármikor
Optimális esetben 35 évesen az emberben fel sem merül, hogy mi van akkor, ha nem tud önállóan intézni dolgokat. Mert mindent el tudsz intézni egyedül. Fiatal vagy, egészséges, mindenre képes. Kivéve, amikor nem. Amikor azt gondolod, veled ez sosem történhet meg, amikor életed legszarabb napjait, heteit, hónapjait éled korábban csak filmekben látott módon.
De, bassza meg, igenis megtörténhet. Bárkivel, bármikor. Most már tudom.
Úgy érzem, nemcsak másfél, hanem sok-sok évvel lettem bölcsebb.
A kezelések, fájdalmak közepette mindennél jobban vágytam arra, hogy visszakapjam a korábbi életem, hogy az addig természetesnek hitt dolgokat újra átélhessem.
Nem nagy dolgokra gondolok; elmenni a bankba, bevásárolni, főzni, ezt-azt elintézni, sétálni egy tömött karácsonyi vásáron, futni, kirándulni vagy egyszerűen csak beülni kávézni. Esetleg valakivel megosztani egy sütit vagy megkóstolni a másik habos peppermint mocháját. A világ legtermészetesebb dolgai ezek addig, amíg aztán egyik pillanatról a másikra nem lesznek azok.
Amikor minden és mindenki potenciális veszélyforrásnak számít és a maszk meg a kézfertőtlenítő olyan alapkellékeddé válik, mint az alsónemű; nem hagyod el a házat nélküle. „Szerencsére” a Covid alatt ez annyira természetessé vált, hogy amikor az első, 37 napos kórházi tartózkodás után „kiszabadultam”, akkor már fel sem tűnt. (Apropó, tudod milyen jó érezni a szelet a megritkult, egycentis hajadon, meg a napsütést az arcodon?)
Helló, kemóagy, helló, újnormális!
Annál inkább feltűnt a többi dolog:
hogy nincs növény a lakásban, nem ehetek nyers ételeket, nem használhatok tampont, nincs szexuális élet, nincs új tetoválás, nem mehetek medencébe (egy kád vízbe se ülhetek be), nem takaríthatok, és ha más takarít, nem lehetek jelen.
Nem megyek tömegbe, nem simogatok állatot, és nem mentek meg egyet se, és gyakorlatilag óvom magam mindentől, ami él, mozog, levele van, szőrös, koszos, más már megfogta, leült rá, ott volt stb.
Na, de miért beszélek már megint az első hónapok utáni korlátozásokról? Sajnos nemcsak azért, mert annyi minden kavarog a fejemben, és az elmúlt 18 hónap után fel sem tűnik (helló-szia, kemóagy), nemcsak azért, mert kimerült vagyok, hanem mert ezek legtöbbje a mai napig érvényben van.
Ugye említettem már, hogy a normális új értelmet kapott? Igen? Akkor bocs. De nevezhetjük egyáltalán ezt normálisnak? Nem hiszem.
Miért olyan nehéz újrakezdeni az életet?
Mostanra jobb a helyzet, erősödött az immunrendszerem, jobbak a véreredményeim. Kevesebb a veszély, kisebb a kockázat. És eljön, akarom mondani, eljött az idő, amikor önállósodni kell. Amikor sok mindent egyedül kell megoldani, el kell jutni A-ból B-be. Amikor emberek közé kell menni. És amikor, amennyire lehet, élni kell.
De ezt elkezdeni baromi nehéz! Vajon miért, amikor erre vágytam az elmúlt 18 hónap minden egyes napján?
Mert az ember megszokja. Megszokja például, hogy semmit sem kell csinálnia, hogy mindenki ugrásra készen áll, hogy segíthessen, és bár ez az elején idegesítő, megterhelő és minden percben megőrülsz tőle, a vége felé normálissá, természetessé, sőt bevallom, kényelmessé is válik.
Élsz a korábban már említett szűk buborékban, amibe könnyű bekerülni, amit nehéz elfogadni, amiben nehéz benne lenni, és amiből a legnehezebb kilépni. Szimplán azért, mert nem muszáj.
Mert a kezelés közben ugye senki sem várja el tőled és senki se mondja, hogy „oldd meg, menj, dolgozz, csináld egyedül”. Kilépni a buborékból pokoli nehéz, nagyon kell akarni, és tudatosan, lépésről lépésre kell megtenni. De meg kell tenni, hiszen egyszer vissza kell térni – nem, még mindig nem a régi normálisba, hanem – egy újfajta életbe.
Let’s go a komfortzónán túlra!
Egyszer csak erőt veszel magadon, felbátorodsz, kilépsz, elindulsz. Elmész valahova, vagy elintézel valamit. Közben hallod a koppanást, amikor leesik (milyen hatalmasat esik!) az a bizonyos tantusz, és hirtelen értelmet nyer „az igazi élet a komfortzónán kívül kezdődik” közhely.
Mert ott lehet igazán fejlődni, ahol az apró lépések sikerei adják meg a kellő önbizalmat, hozzák meg a kedvedet a folytatásra.
Komfortzónán belül nincs élet. Buborékon belül sincs.
Mert az nem élet, amikor nem tudod ellátni magadat, és mindenhez, de tényleg mindenhez segítséget kell kérned.
A buborékon túl kezdődik az élet. Ez még nem az, amit régen normálisnak ismertél és megszoktál, de végre elkezdődik valami, ami egyértelműen más, mint az elmúlt másfél év. Ami néha felvidít és erőt ad, néha viszont lehúz és elbizonytalanít.
És néha csak azt látod, mennyi mindent nem szabad, és valójában nem is emlékszel, milyen élni. Harmincöt évesen, normálisan élni. Csak azt tudod, hogy valami elkezdődött, és ha minden a terv szerint halad, akkor hamarosan lehetőséged lesz újrakonfigurálni. Megtalálni magadnak az új normálist.
Anna harca a leukémiával, gyógyulása követhető az Instagram-oldalán, a saját weboldalán, vagy a sógornője által létrehozott és a férje által folyamatosan frissített oldalon.
A kiemelt képen a szerző, Anna és férje, Joe Tower látható. A fotók a szerző tulajdonában vannak
