Nényei Lujza: Mit keres, egy huszonéves lány egy tanyán egyedül?

–

Vakarom a lábfejemen azt a hosszúkás sebet, amit a betonvas hálók mozgatása okozott. Makacsság szívós vasakarattal és türelmetlenséggel kombinálva: tökéletes táptalaja minden háztartási balesetnek. 

Amikor három éve kijelöltem a veteményes helyét, még viszonylag kevés fogalmam volt a forrósodó nyarak okozta új kihívásokról, pusztán esztétikai és praktikus okok miatt a ház elé, a tűző napra tettem a konyhakert egy részét.

Egyébként ez egész jól működött is a korábbi években – az idei nyár a korán érkező és sokáig maradó, szünetmentes hőhullámaival tette be a kaput az Isten szent ege alatt nőni próbáló tökféléknek.

„Mulcsolj és imádkozz”, énekli Farkas János a Muzsik és Volkovából, ez a sor jön velem már mióta; bármikor hallom a rádióban rossz időnek címkézni az esőt, forgatom a szemem, én az esőért imádkozni szoktam.

Nincs az a vastagságú talajtakarás, az a mennyiségű felhordott trágya, ami mellett ezek a növények, a korlátozottan rendelkezésre álló öntözővízzel és a folyton rohanó gazdájuk erősen megosztott figyelme mellett jól éreznék magukat ezen a szikkadó földdarabon. 

Igen, most kell elültetni azokat a bizonyos fákat, meg jövőre majd okosabban tervezek, de addig is éljük túl valahogy.

Egy ötnapos eltáv előtt vettem rá magam arra, hogy árnyékolót építsek a kert ezen része fölé, az építkezésből megmaradt betonvas hálókból. Ezek a vasak igazán nem nehezek, de a magabiztos egyedüli mozgatásukhoz vagy feketeöves építőipari segédmunkásnak kell lenni, vagy vállalni egyrészt a tetanusz, másrészt a szomszédság számára prezentált ingyencirkusz kockázatát. Nekem nincsenek közvetlen szomszédaim, és remélem, ha lennének, akkor inkább átjönnének segíteni, mint, hogy hatvan másodpercnél tovább bámulják ezt az egyszemélyes vásári komédiát.

És akkor már a legelején kilyukadtunk az első és legfontosabb kérdésnél, ami tízből kilenc, velem beszédbe elegyedő egyént sokkol, beleértve bizonyos közeli hozzátartozóimat is.

Mit keres, kérem, egy huszonéves lány egy tanyán egyedül?

Mit rontottak el a tisztes polgári foglalkozásokat űző, városi felmenői, hogy földet túró remete lett a lányukból?

Valahogy utólag minden olyan magától értetődőnek tűnik. Inkább azon szoktam merengeni, mégis hogy történhetett volna másképp.

Háromévesen elmeséltem a nagynénémnek, hogy „régen az emberek bocskorban jártak, barlangban háltak, bogyókat ettek”, majd amikor visszakérdezett, hogy kitől tanultam mindezt, azt válaszoltam, hogy a természettől. Valószínűleg a nekünk olvasott mesék közül már akkor is mazsolázgattam és raktároztam a számomra igazán fontos információkat.

Még beszélni sem tudtam, amikor eltűntem a felnőttek tekintete elől a balatoni nyaralónk kertjének végében, mert nem tudtam kivárni az ebédet, így hát kiszolgáltam magam szederrel. Aztán húsz évvel később valóban fontos lába lett az étkezéseimnek a vadon megtermő, ehető vadnövényeknek egy egészen széles skálája.

Ötévesen Bálinttal az oviban botokból és levelekből építettünk kis házakat, később unokatestvéreimmel a mindenkori kertekben alkalmi menedékeket, aztán cserkésztáborokban már tíz napokra táboroztunk le az erdőben, most meg itt ülök a félkész házamban egy zártkertes övezetben, amelynek én fedtem be a tetejét huszonhét darab remekbe szabott, másodkézből beszerzett fűzöld trapézlemezzel.

Családomnak az időnként már-már aszkézisbe hajló keresztény puritánsága, utólag nagy biztonssággal merem kijelenteni, hogy inspirálóan hatott rám. Sok mindent gond nélkül megettünk, amit más már kidobott volna, sok mindent nem vettünk meg, ami más kosarában gond nélkül landolt volna. Ezért akkor mérhetetlenül dühös voltam a szüleimre, mert szerettem volna én is gyorsétteremben enni, csokin és chipsen felnőni, tévézni, körmöt festeni, világítós-gurulós cipőben csapatni, meg világítós játszóházakba járni Lázár Ervin, a szatmári tájházak és a varrás-nemezelés-gyertyamártás helyett. Nyilván igencsak megbecsültük az ételt, mert mindent négy, öt, majd a végén tízfelé kellett osztani, már ha nem fogadtunk épp vendéget a családi fészekben.

A kereszténység mellett transzgenerációs örökségek is írják az anyagi javakhoz, tárgykultúrához, ételhez való viszonyunk: azt hiszem, mindannyian dédanyám örökségéből főzünk, akinek az ötvenes években mérhetetlenül szívósnak és kreatívnak kellett lennie a nagycsalád táplálásához. Akkor igazán komoly tétje volt, ők tényleg a túlélésre játszottak (egyébként mi is 2025-ben, csak ennek a kórnak más a lefolyása, mint a rákosista kuláküldözésnek). 

Volt kitől ellesni, hogy az adott alapanyag minden részét felhasználjuk, okosan porciózva beosszuk egész évre, mindig a legrövidebb ideig eltartható ételt együk meg először, a maradékot mentsük át egy új fogásba, az üresnek látszó kamrából pedig varázsoljunk lakomát az asztalra.

A bodzavirágnak csak egy részét szedem le virág formájában, a másik felét augusztusban, bogyóként szüretelem, regionális superfood, ingyen van, a Jóistentől nekünk speciálba, sokáig kell főzni, passzírozni egyszer, passzírozni másodszor is, harmadjára a magokat és a rajta maradó gyümölcshúst belekeverni a készülő kombuchába vagy gyümölcsecetbe, de legalábbis vízzel felöntve, leszűrve ivóléként meginni – minden cseppje kincs –, a végén a magok mennek a komposztra.

Az étel számomra önmagán túlmutató dolog

Számos többletjelentéssel bír, és szinte mindegyik vetülete foglalkoztat. Elképesztően nagy állítás a világról egy gyorséttermi hamburger is, amit a speciális amerikai csemegeuborkával reklámoznak, meg egy ribizlilekváros, fermentált, mézes köleskása is. Egy tál étel leírja a testünkhöz, testi-lelki egészségünkhöz, a teremtett világ lényeihez, a szűkebb és tágabb közösségünkhöz fűződő viszonyunkat. Nem csak az étel hiánya pusztít, hanem a rossz minőségű élelmiszer szisztematikus fogyasztása is, és ilyen tekintetben Magyarországon egyáltalán nem állunk jól, jól az üdítő és kekszgyárak állnak, lásd akármelyik vidéki kisbolt kínálatát, de a városban is sok lehetőség van csapnivalóan étkezni.

Ha itthon széles körben elérhetők lennének a regionálisan, ökológiailag fenntartható módon megtermelt, egészséges alapanyagok, szinte biztos, hogy nem kertet művelnék, gyűjtögetnék és szakácskodnék, hanem más utat választottam volna. 

Jó, de miért kell ehhez elköltözni a városból?

Autonómiára mindig is vágytam, egész kiskoromtól kezdve. Ez az életem egy bizonyos szakaszában attól a nagy, súlyos és gyönyörű családi rendszerről való leválást jelentette, amelybe beleszülettem. Aztán idővel természetesen rájöttem arra, hogy a családtagjaimmal nem egymás ellen, hanem vállt vállnak vetve harcolunk ugyanazokért a célokért, csak más eszközökkel.

Elegendő önbizalmat, belső erőt és lelki-érzelmi támogatást kaptam ahhoz, hogy bátran beleálljak bármely vállalásomba; hogy döntéseket hozzak, akkor is, ha azok kiforratlanok, kezdetlegesek; teret az önkifejezésre, a kísérletezésre. Úgy is mondhatjuk, hogy önazonos és bátor emberré szerettek, aki az életének egy pontján elhitte magáról azt, hogy fel fog építeni egyedül egy tanyát.

Az „egyedül” természetesen eufemizmus: a rengeteg barát és alkalmi segítő bevonása által egy társadalmi kísérlet zajlik nálam. Vissza lehet-e térni tudatosan azokhoz az archaikus, öntudatlanul, szent szükségszerűségből hatékonyan működő közösségi sémákhoz, amelyek a régi paraszti társadalmat évezredeken keresztül fenntartották? Messzemenőkig hiszek abban, hogy igen. 

Áthuzalozni az adok-kapok viszonyrendszert, minimálisra szorítani benne a pénzmozgást, maximalizálni a közös alkotás örömét, kivenni belőle a lehető legtöbbet, mind élmény, mind produktum szintjén. Szoronghatnék afelett, hogy milyen energiaválságnak nézünk elébe kontinensszinten, de számomra a józan belátás eredménye az, hogy a világpolitikai folyamatokba belefolyni nem fogok, cserébe építek a barátaimmal egy, a kertből kitermelt vályogból készült, tereprendezés utáni maradékfával fűtött tűzhelyet, amelyen megfőzzük, majd dunsztoljuk a heti zöldség-gyümölcs adagunk nagyját.

Számomra a reziliencia egy rugalmas, nyílt rendszer építését jelenti, amely támogatja, hogy kiélesítsem és igába fogjam a kreatív, világjobbító energiáim legjavát, engedi, hogy hibázzak, hosszú távon fektessek a saját és környezetem jövőjébe. Ez számomra a tanyasi létben tud leginkább kiteljesedni.

Mindez sok év kísérletezés alatt fejlődött ki, hála a mindenkori környezetemnek, amely teret biztosított erre, számos kegyelmi együttállás mellett azzal, hogy konkrétan kiutalta a számomra ezt a földdarabot a legjobb barátom családjának a parlagon heverő zártkertjén keresztül. Hosszú út vezetett oda, hogy komplex életteret álmodjak bele, és sok tekintetben keserves az odavezető folyamat. A természetben eltölthető, idilli, nyugodt időt könnyen felemésztik a mindennapos logisztikai kihívások, a rengeteg agyalás, a fokozott fizikai terhelés, az ingázás, az anyagbeszerzés, a folyamatos pénzügyi kiadások miatt szükséges plusz munkák vállalása, az ebből keletkező kimerültség, az ezerfelé osztott figyelem.

Ezek az erőfeszítések természetesen egy nagyobb, remélt és várt állapot elérése érdekében történnek, amelynek aztán majd minimálisak lesznek a fenntartási költségei mind pénzben, mind időben, de ezen nyugalmi állapot eléréséhez az elején komoly invesztíciók szükségesek. Mindemellett a józan ész megőrzéséhez nagyon fontos megszeretni és elfogadni a félkész állapotot, kijelölni benne azokat a pontokat, amiket aktuálisan szerethetünk és amikkel nem foglalkozunk épp.

Főállás mellett házat építeni merész vállalás és nem ideális egyedül csinálni, de a makacsság szívós vasakarattal és türelmetlenséggel meg töretlen hittel kombinálva megszüli magából azokat a bizonyos házakat, kerteket, életfeladatokat.

Egyáltalán nem instant, tömeges és könnyen kivitelezhető metódus, sem a lakhatási, sem az ökológiai, sem a rablókapitalizmus túlműködési válságának kezelésére az én utam. Hogy mások számára is megnyíljon, mindenekelőtt elérhető telkekre lenne szükség (itthon meg nagyobb divat a nagybirtokrendszer), pénz kellene az építkezéshez, munkalehetőségek az ország azon részein, ahol egyébként rengeteg menthető állapotú tanya van. 

Idő megtanulni, hogyan működik a kert, a minőségi étkezéshez elsősorban ráfordított idő kell, tanulás és tervezés, radikálisan újragondolt fogyasztói igények, sokkal szorosabban együttműködő közösségek. Inkompetens állam regnálása alatt nagy erejű alulról szerveződés szükséges és folyamatos törekvés az igazságos újraelosztásra, amelyet a saját javaink megosztásával kell kezdeni.

Most megyek és ránézek az „aranykapu” alatt kornyadozó veteményesre, mert ennyi év után még mindig vitatható elhivatottságú kertész vagyok. Ebben, ha nem is tehetséges, legalább kitartó.

A lábfejemen a seb pedig szép. Fellengzősen mondhatnám úgy is, hogy stigma, de legalábbis egy stáció, egy fontos stáció testi lenyomata.

(folytatjuk!)

WMN szerkesztőség