A tizenhárom éves felnőtt? Nagyon nem!

„Rengeteg gázpedál és nulla fék” – mondja Mitch Prinstein, az Amerikai Pszichológiai Társaság tudományos igazgatója az úgynevezett „kamasz agy” témában. Maga az agyi fejlődés az oka, hogy a tinik óriási amplitúdóval élik az érzelmi (és mindenféle) életüket. Milanovich Domi cikkéből kiderül, hogy ez valójában teljesen normálisnak tekinthető ebben a korban: „Egy sor viselkedés, amit elvárunk a kamaszoktól, egész egyszerűen biológiai okoknál fogva megy nehezen nekik. A prefrontális kéreg felelős ugyanis az úgynevezett végrehajtó funkciók kivitelezéséért. Idesoroljuk például azt a képességet, hogy le tudjuk gátolni a zsigeri válaszainkat, a hirtelen jövő impulzusainkat, azaz önkontrollt gyakoroljunk, kitartók legyünk, tűrjük a monotonitást. De végrehajtó funkció az is, hogy tervezünk, megfontolt döntéseket hozunk, az aktuális cselekedeteinket azok várható jövőbeli következményéhez kötjük, priorizálunk, monitorozzuk magunkat, vagy önreflexiót alkalmazunk.” 

Sok kutató a két-három éves kor közötti, dackorszaknak is nevezett időszakhoz hasonlítja ezeket az éveket az agyi fejlődés szempontjából. 

Bár még nincs tini gyerekem, csak majdnem tízéves, de már sok jele van az elkövetkező időszaknak: indokolatlan kiborulások (és ugyanilyen váratlan eltűnésük), őrült kortársvisszajelzés-függőség és olyan érzelmi kitörések, amiket még kívülállóként is nehéz kibírni, hát még belül (gondolom). És ez az elkövetkező években csak fokozódik, aztán szépen rádobjuk a közösségi médiát. Beng!

Egyébként a prefrontális kéreg érése a húszas évek elejéig tart. Persze nem lehet addig várni a közösségi médiával, de a korábban már említett Prinstein szerint tizenhat éves korban felkészültebbek lennének a tinik. Úgy véli, addig maximum erős szülői kontroll mellett mehet a használat. A közösségi média tinédzserek agyára gyakorolt hosszú távú hatásait még nem volt lehetőség megfelelő mértékben kutatni, így nem tudjuk, léteznek-e egyáltalán ilyen hatások.

A lányok nagyobb veszélyben vannak

A serdülő lányokkal kapcsolatban köztudott, hogy jobban érintettek a depresszióval és a szorongással való küzdelemben, mint a fiú társaik. Ahogy az is kiderült már, hogy a felnőtt nők is nagyobb terheket tesznek sokszor saját magukra, illetve tesz rájuk a környezetük (a több évszázados és a mai elvárások együttese sokat „segít” ebben). Nőként nagyobb mentális terhelésnek vagyunk kitéve, ezért több esélyünk van a kiégésre és a szorongásra is. És ezekből a terhekből sok már tinikorban megérkezik: 

a lányok megkérdőjelezik, hogy elég jók, elég csinosak, elég kedvesek, elég népszerűek-e – és ezek egy része nagyon látványosan zajlik a közösségi média felületein. 

Egy standupban hallottam nemrég a felvetést, hogy létezik-e olyan nő, aki valaha látta a barátnőit egy olyan csoportképen, ahol ő is szerepel? Jó eséllyel nincs, mert mind magunkat nézzük kapásból, hogy oké-e (valójában: okék vagyunk-e), posztolható-e vagy azonnal törölni kell.

Erről nemrég Kate Winslet is beszélt az I am Ruth című, filmnek is tekinthető sorozatepizód kapcsán, amelyben lányával, Mia Threapletonnal játszott együtt. „Nem akarunk álmatlanul forgolódni, rémülten aggódva a gyerekeink mentális egészségéért” – mondta Kate, miután felhívta a figyelmet, hogy rengeteg családban probléma, hogy a szülők nem tudnak kapcsolódni a közösségi média által beszippantott, és közben ott többször traumatizálódott tini gyerekeikkel. Kate a döntéshozók segítségét is kérte, és arra biztatott minden fiatalt, aki csapdában érzi magát, hogy kérjen segítséget. De vajon tényleg csapdában érzik magukat a tinik?

Nem könnyű, nagyon nem

A New York Times cikke természetesen csupán pillanatkép a mai tizenhárom évesek életéről és viszonyáról a telefonjukhoz. Ami egyrészt elképesztően meghatározó, másrészt kifejezetten ambivalens. A három lány (Addi, Anna és London) három különböző USA-beli államban él, de – többek között a netnek köszönhetően – a megéléseik valószínűleg nem különböznek olyan nagy mértékben a magyar tinik tapasztalásaitól.

„Nem tudom, furcsa-e ezt mondani, de szoros kapcsolatban vagyok a telefonommal. 

Úgy érzem, folyamatosan szükségem van a telefonomra, tudod? Mintha segítene átvészelni a napot.”

 – mondja egyikük. „A közösségi média hiánya éppúgy elbizonytalanít, mintha lenne. Mert

az emberek mindig olyan dolgokról beszélnek, amelyek a közösségi médiában történtek. Nem tudok kapcsolódni senkihez, ha nem követem”

– mondja egy másik lány, aki bizonytalanabbnak érzi magát, amióta aktív a közösségi médiában. A harmadik lány a tizenharmadik születésnapja előestéjén prezentációt tartott a szüleinek arról, miért érdemes regisztrálnia a közösségimédia-oldalakra, és kész szabályzattal állt eléjük, hogy meggyőzze őket (sikerrel is járt):

1. Az anyukája hozzáfér a fiókjához. 

2. Nem használja az igazi nevét. 

3. Nem küld és/vagy fogad meztelen képeket. 

4. Az anyja felülvizsgálhat bármit, amit posztolni szeretne.

Ő ezt mondta egyébként: „Nem menekülhetsz el a közösségi médiától, ha nem törlöd az alkalmazásokat.”

Mindhárom lány valamiféle szülői kontroll mellett telefonozhat, de ez sok konfliktust szül, pedig a szülők azzal is próbálkoznak, hogy ők legyenek a „jófejek”, akiknél majd összegyűlnek a barátok például.

Két lány is keveredett olyan online fiúügybe, ami végül azt eredményezte, hogy a szüleik korlátozták a kommunikációjukat, sőt, volt telefonelkobzás is.

A lányok (akiknek a posztjait is lehet látni a cikkben, szóval érdemes megnézni) táncokat tanulnak, sminkes, körmös videókat néznek, és persze a barátaikkal tartják a kapcsolatot.

A szüleik pedig aggódnak, egyrészt, mert nincs az a szabályozás, ami megakadályozza, hogy lássanak olyan dolgokat, ami nem nekik való, egy akkora felületen, mint a TikTok (például az egyikük lát egyszer egy szemcsés videót arról, ahogy egy nő a vécébe dobja a babáját). 

„Egyszerre imádja és utálja a telefonját. Enélkül nem tud kapcsolódni a barátaival, de nagyon befolyásolja a hangulatát” – mondja az egyik lány anyja.

 „Félig felnőtt, félig gyerek” – foglalja össze egy másiké, hogy milyen tranzitállapotban van a gyereke.

„Nagy nyomást éreztem, hogy mindenki szépnek lásson” – meséli az egyik lány a váratlan, látszólag ok nélkül felbukkanó szomorúsága egyik okaként. Egy másik lány azt mondja: néha „csúnya szörnyetegnek” érzi magát. A lányok kommunikációjában megjelenik, hogy szerintük a szüleik „túlóvók”, de azért az egyik megkönnyebbülésről is beszámol, amikor eltiltották a nála négy évvel idősebb fiútól (bár őszintén nem hiszek az eltiltásban, de közben értem, hogy ez nagyon nehéz helyzet, mert egy tizenhét éves már nagyon másban van.) 

Vélt vagy valós shamingelések a Snapchaten (akár olyanok érintésével, akik nincsenek is fent), viták csoportos üzenetekben, előnytelen képek felrakása másokról, és aztán a levétel elutasítása, mentális betegségek köznyelvi használata, aztán vádaskodás, hogy ez nem esik jól a mentális betegegséggel küzdőknek… ilyen, amikor a tinivitáknak és paráknak egy egész saját platformja van. És az iskolákban dolgozó tanácsadók is megerősítik, hogy a fiúknak jelentősen kevesebb ilyen problémája adódik. Közben a tanácsadók nem győzik követni az újabb és újabb felületeket, amiken az esetleg szülők által tiltottak helyett zajlanak ezek a diskurzusok.

„Ezeknek a konfliktusoknak a gyökere a tinédzserlányok előtt álló problémák: a bizonytalanság, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük meghatározása, a hormonok, a különböző identitásokkal való kísérletezés. De a tét most nagyobb, mert mindig van közönség, vagy ha nincs, akkor meg az a probléma” – írj a New York Times.

Egy eseményt heteken át terveznek különböző videók segítségével… na nem a pillanatot, hanem azt, hogy az később hogyan fog kinézni a fényképeken meg a TikTokon. Aztán amikor ott vannak, megcsinálják az eltervezett videókat… és nem tudják élvezni a bulit.

Persze, könnyű számonkérni a tiniket, hogy milyen gáz ez az online élet, ami csak félig van átfedésben a valósággal, és mennyire nem lehet így kiélvezni az igazi pillanatokat. De akkor gondoljuk át a saját képernyőidőnket, meg azt, hogy a gyerekeink közül sokan úgynevezett Facebook-bébik, akiknek jó eséllyel a babakora valamilyen platformon meglehetősen jól dokumentált volt. Nekik pedig jóval nehezebb helyén kezelni a közösségimédia-felületeket, hiszen a születésükkor abba a helyzetbe csöppentek, hogy a szüleik sem kezelték jól őket. Pedig már felnőttek voltak… 

Megoldásom persze nincs, csak az, hogy szerintem a tizenhárom éves kori regisztrációt évek alatt kell szülőként felépíteni... a fenti négy pont sem hülyeség, de ennél azért sokkal több kell. És sajnos azt látom, hogy igaza van a cikkben szereplő lányoknak: nem lehet kimaradni, mert „mindenki” benne van.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Maskot

Tóth Flóra