Facebook-bébik: a generáció, amelynek belegyalogoltak a magánéletébe

–

Szeretnék hálát adni az égnek, hogy a szüleimnek nem volt se fényképezőgépük, se videókamerájuk. Annak is, hogy azt a kamaszkori fotómat, amely elsőre jó ötletnek tűnt, mert a szakszervezeti farsangon jó volt a hangulat (és tényleg csodás voltam ősemberként), elsüllyesztették egy fotóalbum utolsó oldalaira, és soha nem mutatták meg egyetlen pasimnak sem. Végül szeretnék hálát adni azért, hogy a gyerekem a Facebook előtt született. Ki tudja, hogy érezném magam, ha mindez másképpen alakul, és vajon hogyan érezné magát a gyerekem.

Tisztában vagy vele, pontosan mit csinálsz, amikor facebookozol, instázol, tiktokozol?

A Facebook 2004-ben indult, az Instagram 2010-ben, és miközben a közösségi média fogalmát már 1994-ben megalkotta egy japán médiacég, ezeknek az oldalaknak az indulásáig valójában nem tudtuk, hogy ez mit jelent. 

Bár arról sem vagyok meggyőződve, hogy ma pontosan értjük. Vagy arról, hogy teljesen tisztában vagyunk azzal, mit csinálunk, amikor facebookozunk, és tisztán látjuk azt is, hogy a Facebook mit csinál velünk.

Ezzel együtt is, a közösségi média egészen kivételes diadalmenetben gyűrte maga alá a szülőket és a gyerekjogokat.

Ritkán gondolunk bele görgetés közben, de a cuki gyerek, aki majdnem lefejeli az elé tett ételt, annyira álmos, a még cukibb gyerek, aki átszellemülten nyalogatja a cicáját, meg a kevésbé cuki gyerek, aki szívszaggatóan ordít, amikor kiderül, hogy a kistestvére nem lány lesz, hanem fiú, mind-mind hús-vér, létező személy. 

Olyan gyerekek, akik nem tudták, hogy filmezik őket, vagy ha tudták is, nem értették, hogy ez valójában mit jelent. Vagy ha értették is, nem feltételezték, hogy a szüleik valami olyat tennének, ami nekik nem jó, vagy kárt okoz. 

Az ilyen intim, bensőséges, családi pillanatokban készült felvételek posztolásakor a szülők brutálisan megsértik a gyerekük magánélethez való jogát.

De nemcsak azt, hanem a gyerekükkel való bizalmi kapcsolatot is, és azt a ki nem mondott ígéretet, hogy mindentől megvédik.

Új idők, új mumusok

A Facebook-bébik generációjának mumusa nem az ágy alatt lakik, és nem képzeletbeli szörnyeket kell(ene) a szülőknek távol tartaniuk, hanem olyan vadidegen emberek százezreit, akik megnézték őket a vicces, szomorú, meglepő, aranyos, ciki, fura, szörnyű helyzetekben.

Arról, hogy ez milyen óriási digitális lábnyomot jelent, hogy milyen veszélyei vannak a gyerek online biztonsága szempontjából, és rossz szándékú idegenek (meg ismerősök) hogyan élhetnek ezzel vissza, ezerszer, ezerféleképpen írtunk már. Szerintem kevesen vannak, akik nem hallottak még a dark webről, a pedofilhálózatokról, a netes zaklatás miatt elkövetett tinédzserkori öngyilkosságokról, a groomingról, a gyerekek becserkészéséről és kihasználásáról, és arról, hogy az említett netes veszélyek szempontjából micsoda kockázatnövelő szerepük van a gyerekkorban megosztott fotóknak és egyéb tartalmaknak. 

Arról is sokat lehet olvasni, hogy a gyerekek a nethasználatban is mintakövetők.

A szülők megosztási szokásai előrejelezhetik, hogy a gyerek is sokat fog posztolni – gyakran meggondolatlanul, impulzusszerűen, azonnal, olyan felvételeket is, amikből később baja származhat.

A (kis)kamaszkor egyébként sem a hosszú idő alatt, mélyen átgondolt és jól mérlegelt döntések időszaka, így aztán különösen veszélyes, ha a hirtelen jött ötletből való fotózás és posztolás mintáját a gyerek kiskorától kezdve látja és normalizálja. 

Digitálisan dokumentált gyerekek 

A 2010-es években már arról szóltak a kutatások, hogy egy átlagos gyerekről ötéves koráig nagyjából ezer felvételt töltenek fel a szülei (az óvodája, edzője, nagymamája, a barátai szülei) a különböző közösségimédia-felületekre.

A 2021-es számok szerint a szülők 75 százaléka oszt meg a gyerekéről fotókat, videókat a közösségi médiában. Több mint 80 százalékuk a saját nevét használja, és a gyerekét is valódi nevén szerepelteti, miközben a szülők kevesebb mint negyede kér engedélyt ehhez a gyerekétől. Ez azért is érdekes, mert a kutatási adatok tanúsága szerint egy átlagos szülő a gyereke tizenöt éves koráig osztja meg a legtöbb tartalmat. Utána ez radikálisan csökken, tehát a neten keringő felvételek többségén egészen pici babák és kisgyerekek vannak, akiknél a beleegyezés, vagy hozzájárulás igazából fel sem merül.

Általánosságban és elméletben (kutatási adatok alapján) sokat tudunk ezekről a veszélyekről, viszont most egy új (némiképp váratlan) támogatója is akadt annak a gyerekjogi törekvésnek, hogy nagyon sürgősen abba kellene hagyniuk a szülőknek a gyerekekről készült felvételek mindenféle korlátozás nélküli posztolását a közösségi médiában. 

Ez pedig nem más, mint maguk a gyerekek, akikről a szülők még a kétezres évek elején posztoltak, és akiket milliók láttak sírni, nevetni, megijedni, álomba zuhanni, ordítani, és amely felvételek alatt kommentek ezrei harsogták például azt, hogy „egy ilyen gyerek remek indok az óvszerhasználat mellett”.

Egyre több olyan – ma már tudatos tinédzser vagy fiatal felnőtt – emeli fel a hangját a gyerekek hatékonyabb védelme érdekében, akik átélték, hogy a róluk készült felvételből futótűzként terjedő tartalom lett, vagy egyszerűen csak azt, hogy olyan bensőséges információkat osztottak meg róluk a szüleik, amelyek valójában nem tartoznak senkire.

Például egészségi problémákat, magánéleti helyzeteket, vagy olyan eseményeket, amelyeknél valójában semmi más nem volt a szülő célja, mint pillanatnyi komfortérzetet vagy megerősítést kapni.

Facebook-bébik: valamit tenni kell 

Az, hogy ez a terület jelenleg teljesen szabályozatlan, biztosan nem fenntartható. Meg kell jelennie a szabályozásnak, és a gyerekek érdekében bevezetett korlátozásoknak, mert míg a kétezres évek elején lehetett azzal védekezni, hogy „valójában nem tudtuk, mit csinálunk, amikor posztoltunk”, addig ma már ez nem igaz.

Tudjuk, hogy ami történik, az veszélyes. 

A BBC History podcastja az egyik kedvencem. A rövid részek pont lemennek addig, amíg bebiciklizem vagy elvillamosozom az irodába, ráadásul érdekesek is a témák. Pár hete a XIX. századi nők terhesség- és szüléstörténeteiről hallgattam egy történész előadását – egészen pontosan arról, hogy milyen tudományos információik voltak akkor, és ezek mellett milyen tanácsokat kaptak. Egészen vad sztorik hangzottak el. Az egyik például arról szólt, hogy ha egy terhes nőnek fájni kezdett a foga, nem engedték, hogy kihúzzák, vagy bármit kezdjenek vele, mert azt gondolták, hogy az árt a magzatnak. Cserébe viszont a fájdalom csillapítására kokaint írtak fel. Egy másik epizódban arról volt szó, hogy a XX. század közepén a terhes nőknek kifejezetten ajánlották, hogy dohányozzanak, mert az megnyugtatja az idegeket, és a babáknak nagyon jót tesz, ha az anya nem idegeskedik.

Gondolta-e bárki akkor, hogy egy nap ez nemhogy nem lesz ajánlott, de kifejezetten őrültségnek vagy veszélyeztetésnek fog számítani?

Meggyőződésem, hogy ugyanebben vagyunk most a közösségi média kapcsán: néhány évtized múlva elképesztőnek fog tűnni, mi mindent engedtünk megtörténni.

Az internet egyik legnagyobb problémája a gyerekek számára nem a trollok vagy pedofilok, hanem azok a felnőttek, akik kiteszik a kisgyerekekről készült felvételeket. Akár azért, hogy ezzel pénzt keressenek, akár azért, hogy visszajelzést kapjanak, vagy a saját imázsukat építsék, akár azért, hogy bebizonyítsák, „nincs semmi baja a gyereknek”, akár egyszerű szülői büszkeségből. 

Ahhoz pedig, hogy ezen változtathassunk, úgy néz ki, váratlan helyről is kapunk támogatást.

A Facebook-bébiktől, akik közül sokan egyáltalán nem boldogok attól, hogy rajtuk röhögött, bosszankodott, csodálkozott, könnyezett az internet népe. És elkötelezettek abban, hogy ez a jövőben ne így legyen, másokkal ne történjen meg. Drukkolok nekik, hogy elérjék a céljukat – ha már nekünk nem sikerült.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maria Korneeva

Gyurkó Szilvia