A magyar lány, aki álférjjel stoppolta végig Szaúd-Arábiát: három hét, és hétezer kilométer abajában

–

Pár hete levelet kaptam egy fiatal lánytól, amelyben elmesélte, hogy miután 2020-ban Szaúd-Arábia megnyitotta a határait a külföldi turisták előtt a sok évtizednyi teljes bezártság után, elsőként utazott ki álférjével, hogy stoppolva és vadkempingezve megnézze az országot. A kíváncsiság vezette őket és a kalandvágy, és végül három hét alatt tettek meg 7000 kilométert a Közel-Keleten.

Ennyit tudtam meg Várallyay Nóráról előzetesen, meg némi Google-segítséggel azt, hogy 26 éves és egy zenészklán tagja amellett, hogy az utazás a szenvedélye – no meg a bionövény-termesztés, de erről majd később, menjünk szép sorjában!

Hét gyerek, hét zenész egy budapesti orvoscsaládban

Oregonban értem utol Nórát videócseten, épp az egyik bátyjához utazott ki, aki orvos. Akárcsak az édesapjuk. A mama iparművész. No meg életművész is, gondolom: a Várallyay-házaspár hét gyereket nevelt fel. Nóra a legfiatalabb. Mind a heten (és a szülők is) nagyon muzikálisak, szeretnek énekelni, különféle hangszereken játszanak – különféle formációkban. Az orvoskongresszusokra régebben az egész család meghívást kapott, hogy a gálavacsorán fellépjenek.

Többen a családban hivatásukat tekintve is zenészek – Nóra is rockgitárosnak készült kamaszkorában, egy ideig utcazenész is volt a hegedűművész nővérével együtt, csak aztán másfelé kanyarodott az élete.

Először az orvosi egyetemet célozta meg, de a sikeres, emelt szintű biológia-kémia érettségi után fogta magát, és ahelyett, hogy visszaült volna az iskolapadba, elment Olaszországba idénymunkásnak. Hogy miért? Mert ez jutott hirtelen eszébe.

„Kérdezgették, mihez kezdek érettségi után. Rávágtam, hogy megyek Olaszországba, és ott fogok élni egy farmon – meséli. – Volt egy nagy családi találkozó is, ami esetünkben hatvan embert jelent, és ott is ezt az ötletet dobtam be egy csomó mindenkinek, és végül annyira megtetszett nekem is, hogy utánanéztem a lehetőségeknek, aztán tényleg kiutaztam. A következő hónapokban Olaszországban éltem különféle farmokon. Igazából a növénytermesztés gyerekkorom óta izgatott, nagyon szerettem kint lenni a természetben, ültettem paradicsomot, retket, babot, borsót, akármit. És ez volt ott kint is a feladat, biozöldségeket termesztettünk. Meg segítettünk a vendégházaknál: reggelit készíteni, felszolgálni, takarítani, mikor miben kellett.”

Biokertészet és csavargás

Az olaszországi szerencsepróba két okból is fontos állomásnak bizonyult Nóra életében. Egyrészt felismerte, mi érdekli igazán, és itthon beiratkozott a kertészeti egyetemre. Másrészt kinyílt számára a világ, és rájött: imád csavarogni, a saját szemével megnézni azokat a helyszíneket, történelmi szituációkat, amelyekről idehaza a többség csak a híradásokból hall – sokszor jelentősen torzított információkat.

„Az olasz farmon, ahol dolgoztam, sok menekült munkatársam volt. Elhagytam a kis itthoni buborékomat, és megismertem hús-vér embereket, a történeteiket, az álmaikat, a gondjaikat. Másként láttam így húszévesen a menekültválságot, mintha a fotelból olvasgatnám a cikkeket róla odahaza.”

A következő évben kezdődött Nóra stoppolós-vadkempingezős élete. Egy olasz couchsurfing táborban megismert egy finn lányt, és először vele utazgatott. Utána szétváltak, mindketten mentek a saját útjukon. Nórának Olaszország után jött Ausztria, Németország, Csehország, Svájc, Franciaország. Fillérekből járta be Európát. „A stoppolás ingyen van, a couchsurfing ingyen van, a csillagos ég alatt aludni ingyen van. Az ételen nagyon sokat lehet spórolni. Például ha az ember tudja, hol keresse a szupermarketek kukáit, ahova kiteszik a még amúgy teljesen jó élelmiszereket, amelyek másnap lejárnak, és már nem lehet őket eladni.”

Érzed, hogy élsz

A csavargás romantikáját nem nehéz átérezni, ugyanakkor azt Nóra sem tagadja: így utazni nagyon fárasztó azért. Hiszen nem tudod soha, hol fogsz aludni éjszaka, kikkel sodor össze az élet, kiszámíthatatlan minden. De Nóra azt mondja, nem bánja, mert ilyen kalandok közepette érzi, hogy igazán él. „Ilyenkor vagyok elememben, kint az utakon, vándorolva, mint a nomád ősök.”

A stoppolásban-vadkempingezésben szerinte az is a jó, hogy rendkívül találékonnyá teszi az embert. A kommunikációban meg egyenesen virtuózzá. Fejlődik az empátia, nyitogatják a történetek az ember fülét, szívét. „Igyekszem nem a saját sztorimat ismételgetni kocsiról kocsira, hanem inkább meghallgatom az útitársakét. Nagyon sokat tanulhat így az ember.”

Kérdezem Nórát, szokott-e félni.

Azt mondja, igen, de nem bánja, hogy időnként veszélyes szituációkat is meg kell oldania. Még ezeket is életszerűbbnek érzi annál, mint mikor az ember az otthon négy fala közé zárva vergődik a modern kori problémák közt.

Két szituációt idézett fel, amikor nagyon megijedt. Az egyik a sok utazás után a váci vonaton történt, ahol egy részeg ember szorította sarokba. Nem bántotta szerencsére, „csak” az utat állta el, és beszélt hozzá hosszan. A másik rémület az El Caminót járva találta meg: éjszaka sétált egyedül egy erdőben, és egyszer csak egy hatalmas jószág nézett vele farkasszemet – ibériai farkas lehetett. Szerencsére hagyta elmenni. „Érdekes önismereti tapasztalás volt, hogy nem estem pánikba, hanem előjött belőlem valami ősi, ösztönös erő, éreztem, hogy ha megtámad, küzdeni fogok, képes vagyok rá. Nem futok el, bár ott a késztetés, de akkor zsákmánynak nézne és üldözne. Inkább zajt csaptam. A bokorból figyelte aztán, ahogy elmegyek előtte. Nem támadott meg.” 

Álfeleség menni Szaúd-Arábia

Habár, ahogy az előzményekből kitűnik, Nóra nem fél egyedül utazni, tudta, hogy Szaúd-Arábiához kelleni fog mellé egy útitárs. Egy férfi, aki mellett feleségként viszonylag szabadon mozoghat. „Megismerkedtem egy sráccal egy utazós fesztiválon, és mivel mind a ketten nagyon érdeklődünk a Közel-Kelet iránt, 2019-ben együtt mentünk Izraelbe, Palesztinába. Ezután volt a szaúdi nyitás, és mikor megtudtuk, hogy kaphatunk immár turistavízumot, elhatároztuk, hogy belevágunk egy stoppolós-vadkempingezős kalandba. Az elsők közt érkeztünk ily módon az országba, turisták akkoriban még nem nagyon mentek egyedül oda, talán csak a nagyvárosokba, én konkrétan egyetlen – német – lánnyal találkoztam út közben.

Helybéli nők ott nem „mászkálnak” egyedül, a férjük nélkül. Otthon vannak, vagy a nagyvárosi gazdagok a plázákban vásárolgatnak csoportosan. Amikor stoppoltunk a „férjemmel”, akkor is azért álltak meg sokan, hogy megkérdezzék, nincs-e valami bajunk, segítsenek-e valamiben. Mert még így is nagyon szokatlan volt számukra, amit csináltunk utazás címén. De nagyon kedvesek és vendégszeretők voltak, felvettek minket, sőt gyakorta meg is vendégeltek minket vagy meghívtak, aludjunk az otthonukban.

Igaz, hozzám a férfiak nem szóltak, nem szólhattak a vallási előírásnak megfelelően. Ha én mondtam valamit, akkor sem reagáltak.

Kicsit olyan volt, mintha kutya lennék. Kaptam kényelmes helyet hátul a kocsiban, ételt, de nem voltam egyenrangú a férfiakkal. Közéjük nem ülhettem, csak kicsit hátrébb tőlük. És a „férjemmel” angolul folytatott kedélyes párbeszédekben sokszor elhangoztak olyan mondatok, amelyekből azért minden szívélyességük ellenére kiderült, lenézik a nőket, nem tartják egyenrangúnak őket a férfiakkal, mert hát olyan kis együgyűek…

Arról is beszéltek például, hogy nem értik, miért vezethetnek most már a nők is (ez egy viszonylag új törvény Szaúd-Arábiában), sokkal több lesz így a baleset. Aztán az egyik férfi bevallotta, hogy már hétszer összetörte a kocsiját…”   

Elbújni az abajába  

A szaúdi nőknek külföldön már nem kötelező abaját viselni, csak a „tisztes öltözet” előírás. De az országon belül azért szó sincs arról, hogy ledobhatná minden nő a leplet. Nóra is abajában volt végig. Azt mondja, tartott tőle, hogy szenvedni fog alatta. De aztán a helyszínen úgy érezte, megvédi a ruha ebben a szélsőségesen patriarchális társadalomban. „Mit mondjak, jó érzés elbújni mögé. Kicsit ki tudtam zárni a külvilágot.”

Nóra nőkkel is próbált beszélgetni, de sajnos csak kevesen tudtak angolul. Aki beszélt, az is leginkább arról mesélt, milyen volt az esküvője, és Nórát is erről kérdezgették – szóval rögtönözni kellett sokszor. 

„Nem értették, mit keresünk a sivatagban az út szélén”

2019-óta sok minden változott, Nóra mondja, hogy a turistáknak már nem kell beöltözni, hajat eltakarni, de ha valaki európai módra öltözik, akkor számítson rá, hogy a konzervatív gondolkodású emberek levegőnek fogják nézni. Stoppolni tehát így nem annyira kifizetődő, ha valaki ezt tervezné.

Apropó, stoppolás. Ahogy már utaltam rá, meglehetősen terepidegen tevékenység ez Szaúd-Arábiában a sivatagban…

„Általában nem értették, hogy mit csinálunk. Miért nincs autónk, miért nincsen hotelünk, miért vagyunk az út szélén, miért nincsen pénzünk? Egyszer rendőrök találtak ránk, de szerencsére ők is csak segíteni akartak. Azt találták ki, hogy ők maguk fognak nekünk egy autóst, aki elvisz minket a következő városba. Tehát gyakorlatilag ők stoppoltak helyettünk. És nagyon büszkék voltak rá, hogy kimentettek minket egy ilyen szörnyű helyzetből. Ez a hozzáállás amúgy nagyon is jellemző Szaúd-Arábiában. És ez nyilván megdöbbenti azokat, akik az iszlámot a keresztények gyilkolászásával azonosítják.

Én megismertem kint több száz mélyen vallásos muszlimot, hétköznapi embereket. És meggyőződtem arról, hogy az erőszak nem az iszlámnak a sajátja, hanem azon embereké, akik bármiféle vallást, ideológiát ki tudnak forgatni, fel tudnak használni az érdekeik nyomán.”

Félelmek mélyén

Kérdezem Nórát, belevágna-e újra ebbe az utazásba. Azt feleli, már nem kihívás számára.

„Most már sokkal nyitottabb ország, fejlesztik a turizmust, sok információ van róla a neten. Még Budapestről is van oda járat. A YouTube is tele van mindenféle videóval, szenzációhajhász címekkel, úgyhogy az egész kezd olyan lenni a szememben, mint egy marokkói nyaralós út, csak talán nem fognak még annyira lehúzni. Azért az érdekel, mire jutnak majd a nagyszabású építészeti terveikkel. Készül például a The Line, amelyről sokat lehet olvasni a sajtóban. Ez egy 170 kilométer hosszú, keskeny »okosváros« lesz autók nélkül, amelyet a mesterséges intelligencia fog működtetni kizárólag megújuló energiaforrásokból, és kilencmillió embert akarnak betelepíteni. Állítólag 2030-ra megépül.” 

Ha Szaúd-Arábiába a közeljövőben nem is, Várallyay Nóra más országokba utazik azért tervei szerint: a Közel-Kelet például továbbra is vonzza. A csavargásról annak ellenére sem szeretne lemondani, hogy itthon közben dolgozni kezdett egy vállalkozásban: egy barátnője biofarmján dolgozik. Emellett fotósként, videósként keresi a kenyerét. Előadásai pedig, amelyekben szaúdi élményeiről mesél, telt házasak. „Szeretek megtapasztalni nagyon szélsőséges helyzeteket. Szeretek a félelmeim mélyére ásni. És szeretek mesélni róluk az embereknek, hogy nekik már ne kelljen annyira félniük.”

Kiemelt képünk forrása: Várallyay Nóra

Kurucz Adrienn