–

Elöljáróban annyit: elég nehéz úgy pötyögni a klaviatúrán, hogy hárompercenként meg kell állnom vakarózni.

Kezdjük a történetet ott, hogy négy évvel ezelőtt, az első közös nyaralásunkon a barátomnál még az is kiverte a biztosítékot, hogy húsz percet kellett sétálnunk az apartmantól a Balaton-partra. Később kiderült a nagyobb probléma, miszerint nem kapott enni, de eléggé megijedtem, hogy ennyire utál sétálni. Szó se róla, én sem voltam az a nagy túrázó, például a természetben való pisilés sem ment…

Aztán szép lassan összecsiszolódtunk: már tudom, milyen jeleket mutat, amikor éhes, ő közben rákapott a séta meg a természetjárás ízére, én pedig megtanultam guggolva pisilni, így az idén már azt tervezgetjük, hogy a Kék-túrát mikor és hogyan járjuk végig. Előtte azért próbaként, meg a fíling kedvéért be akartunk iktatni néhány „csakúgy” vadkempingezést, hogy szokjuk, milyen is ez az életmód.

Az első tervünket, ami a Bakonyba vezetett volna, nagy szomorúságunkra elmosta az eső, de szerencsére el sem indultunk, láttuk, mi lenne a vége. Kényelmes – és bizonyos komfortszintet egyelőre feladni képtelen – túrázóként mondtam, hogy szakadó esőben biztosan nem megyünk sehova, és azért Ádámot sem kellett sokáig győzködni erről. Lelkesen újraterveztünk, mikor lehetne legközelebb alkalmas.

A családi banzájunk hétvégéjére, arra a fél szabad napra beszuszakoltuk ezt a gyors légyottot. Ádám annak örömére, hogy közel egy év után újra láthatta a szüleimet, a fél lakását bepakolta a túracuccok közé. Volt itt minden, amit akartok: bármit elnyelő hátizsákban sátor, vékony matrac, hálózsák, főzőfelszerelés, fejlámpa, kés, sok folyadék, élelem, kotyogós, biodezodor. Hangsúlyozom, hogy egyetlen éjszakára mentünk, és az otthontól pár kilométerre néztük ki a helyet – közel a folyóhoz. Bár nem mentünk messze a civilizációtól, de nem is Bear Grylls-féle túlélősdit akartunk játszani, sokkal inkább valami glampinghez közelítő dolgot naplementében vacsorázással, a fényszennyezés nélküli káprázatos Tejút bámulásával, miközben világmegváltó dolgokról beszélgetünk.

Össze akartunk bújni a természet lágy ölén az ezermillió csillagos szállásunkban, hogy másnap frissen és üdén hörpintsük fel a kávénkat az ébredező környezetben.

Ilyen kis visszafogottan, romantikusan akartunk vadulni, de bizony akadt, ami nálunk sokkal vadabbnak bizonyult.

Szokták mondani, hogy a májusi eső aranyat ér, és valóban: még ebben a hatalmas szárazságban is burjánzik minden, olyan sok éltető csapadékot kaptak tavasszal a növények. Csupa zöld vesz körül, amerre a szem ellát. Egyetlen aprócska bökkenő van csak: ez az esős időszak nemcsak a flórának volt rendkívül kedvező, hanem bizonyos állatoknak is, egész pontosan a vérszívó kis dögöknek. Gyomaendrődöt a folyó mellett számtalan holtág veszi körül, sok vizes pocsolya is kialakult, így könnyen szaporodtak.

Sejtettük, hogy lesznek szúnyogok, mert a folyamatos gyérítés ellenére a városban is szép számmal képviseltetik magukat, de akkora invázióra legvadabb rémálmunkban sem számítottunk, mint ami ott várt a terepen.

Konkrétan félflakonnyi szúnyogriasztó szert elfújogattunk magunkra. Szerintetek használt bármit is? Körülbelül egy percig kábultan lézengtek körülöttünk, aztán újra támadtak. Martak, ahol értek. Keresztül a ruhán, beleragadva a hajunkba, megpihenve a kezünkön, mindezt elképesztően idegesítő duruzsolás közepette.

Mi csak terveztük, hogy nagyon finomat vacsorázunk, a szúnyogok viszont fejedelmi lakomát csaptak.

Közben a természet folyamatosan kárpótolt is minket e kellemetlen intermezzóért. Hol szökellő őzbak törte meg a csendet, hol egy legelésző őzsutára lettünk figyelmesek a közeli földeken, miközben a tücskök szűnni nem akaró koncerttel kápráztattak el.

A nyárillat mindent beterített. Láttunk veszekedő (vagy párzó?) nyulakat, fűben tekergőző teknőst és néhány tiszavirágot táncolni a folyó fölött. A színes vadvirágos foltokon dongók döngicséltek, a lemenő nap pedig aranyszínben csillant meg a búzakalászokon. Olyan volt, mint egy Fekete István-regényben vagy egy David Attenborough-filmben. 

„MegBízott intézményvezető helyett megHízott intézményvezetőt gépeltem a név alá” – Jocó bácsi és kollégái vicces baklövései a tanév végének örömére

WMN Zizi – 2021. július 3. – BJ

 

A valóságba aztán egy újabb raj húzott vissza minket: bármennyire szerettük volna, ekkora ellenállásban képtelenség volt felállítani a sátrat, és ebben mindketten egyetértettünk. Mivel nem a túlélés volt a cél, hanem az idill, kénytelenek voltunk feladni a tervünket.

Úgyhogy kétségbeesetten hívtam anyukámat: most azonnal jöjjön értünk, mert ez kibírhatatlan. Ha még nem éltetek át hasonlót, nem tudjátok elképzelni, mennyire reménytelen több száz szúnyog ellen felvenni a harcot. Most is kiráz a hideg, ahogy visszagondoltam rá. Lehet, hogy ilyen durvákat nem mond egy vérbeli természetjáró, de amikor egyszerre izzadsz, fáj, viszket, zúg a füledbe, belerepked az aurádba legalább száz rovar, és hiába fújod azt a szart, rá se hederítenek, akkor kész, vége, elszakad a cérna. Mire kivánszorogtunk a gát elejére, a taxi már ott várt. Hát így múlik el a világ dicsősége.

A természet megmutatta megint: itt ő az úr, az van, amit ő diktál. Ha nem akarja, hogy két idegen vendégeskedjen nála, akkor tesz arról, hogy elhúzzanak onnan a vérbe. Vagy hogy otthagyják a vérüket. Szerencsére nem olyan fából faragtak minket, hogy ez kedvünket szegje, már ötletelünk is a következő időpontról.

Addig is, ha vadkempingezőket láttok, és esik az eső, vagy szúnyogfelhő repked a környéken, azok valószínűleg nem mi leszünk.

Deli Csenge