Pásztory Dóri: Én egy könnyen gyökeret eresztő élőlény vagyok

–

Jövőre lesz tíz éve, hogy elköltöztem Magyarországról, ami azt jelenti, hogy lassan elmondhatom: a felnőtt életem nagyobbik részében már a szülőhazámtól távol élem a hétköznapjaimat. 

Mindeközben, amikor hosszabb időt töltünk Magyarországon, egyre többször merül fel a baráti, családi beszélgetések során a külföldi lét, a „menni vagy maradni?” kérdése. Min múlik a siker, egyáltalán miben mérhető? Hogy lehet úgy elmesélni a saját történetünket, meghallgatni és befogadni másokét, hogy az ne egy folyamatos önigazolási kényszer legyen, hogy el tudjuk fogadni, mindannyian mások vagyunk, másképp kötődünk, nemcsak egymáshoz, de országhoz, városhoz, a haza fogalmához is?

Sokszor és sokféleképpen kell megrágnom a válaszaimat ahhoz, hogy ne tegyek kockára barátságokat, vagy ne árnyékolja be a találkozások örömét a különböző élethelyzetekből és döntésekből fakadó ellentét. 

Mindenki külföldre költözés-története, ahogy mindenki otthonmaradás-története is más

Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egyik vagy másik a tuti, mindenki ilyen vagy olyan, aki otthon marad és aki külföldre költözik. Meg kell tanulnunk ítélkezés nélkül, konstruktívan beszélgetni erről, mert egyre több olyan baráti és családi összejövetel lesz, ahova valaki külföldről tér haza. Nagyon fontos ismérve a mély emberi kapcsolatoknak, hogy őszintén fel tudjuk vállalni a nehézségeinket is, ami a jelenlegi megosztottságban rendkívül szélsőséges képet rajzol az életünkről.

De nem mindenkinek rossz, aki nem megy külföldre, és nem minden „bezzeg” külföldön sem.

Meg kell tanulnunk értően hallgatni a másikat, és őszintén megosztani a saját tapasztalatainkat, ha szeretnénk megőrizni a sok munkával felépített, értékes emberi kapcsolatainkat attól függetlenül, hogy ki hol él. Mert biztos, hogy minden történetből lesz olyan, amivel tudunk azonosulni, a saját életünkre vetíteni, talán tanulni vagy következtetéseket levonni belőle és olyan is, ami annyira más élethelyzet, mint a miénk, hogy nem tehetünk mást, csak figyelmesen meghallgatjuk, majd lépünk tovább.

Szerintem egyre több külföldön élő magyar szembesül ezzel a dilemmával: 

hogyan hallgassuk meg együttérzően és nyitottan az otthon élő barátok panaszait, hogy beszéljünk úgy a saját hétköznapjainkról, örömeinkről, de persze nehézségeinkről is, hogy az ne kérkedés, ne értékítélet, és ne a másik győzködése legyen. 

Ne öntsük le se rózsaszín csillámporral, se fekete korommal egyik vagy másik életet.

Az elszakadás élménye mindenki életének része

Néhány napja jelent meg Milanovich Domi cikke a honvágy fogalmáról: arról, hogy mennyien, mennyiféleképpen és milyen mélységben élhetünk meg hiányérzetet, nemcsak országgal, de akár a családi otthonnal kapcsolatban is. Jó esetben minden felnőtt ember keresztülmegy egy ilyen veszteségen, ha máskor nem, amikor kirepül a családi fészekből. 

Hogy ez kire miként hat, azt tényleg csak akkor tudja meg az ember, amikor beleveti magát ebbe a mély vízbe. Teljesen mindegy, hogy külföldre költözik, vagy egy másik városba, kerületbe teszi át a székhelyét, mindenképpen meg kell birkóznia a változásból fakadó kihívásokkal.

Nyilván a változás mértéke eltérő, de egy nyelveket tanult, világlátott embernek lehet, hogy könnyebb egyik országból a másikba áttenni a székhelyét, mint valakinek egy városba költözni, aki egész életében el sem hagyta a falu határát. A tapasztalaton, felkészültségen nagyon sok múlik, amihez társul a személyiségünkből fakadó eltérés. Ez egy önismereti út, amiből lehet épülni, fejlődni, ha pedig hosszú távon is frusztrációt, idegenkedést, kirekesztettséget él meg az ember, akkor ezzel kell dolgozni, szembenézni, és eszerint újraértékelni a lehetőségeket. 

Van, aki könnyen teremt új otthont

Én is folyamatosan vizsgálom magam, és a baráti beszélgetések által inspirált válaszkeresésben próbálom megfejteni, hogy mi az a tulajdonságom, tapasztalatom, ami hozzásegített ahhoz, hogy könnyedén éljek meg otthonérzést új környezetben. Ez már igaz volt rám akkor is, amikor egy pici faluból egy nagyobb városba költöztünk 11 éves koromban, majd amikor Pécsről Budapestre tettem át a székhelyem, aztán néhány hónapra Bécsbe, végül Londonban kötöttem ki, ahonnan néhány éve egy vidéki kisvárosba költöztünk. Bécs kivételével (ahol csak öt hónapot töltöttem, és nem is szerettem volna tovább maradni), mindenhol tudtam otthont teremteni magamnak, és megadatott az az érzés, amit a nyitómondatomban megfogalmaztam. 

Nem érzem magam gyökértelennek, egyszerűen én egy könnyen gyökeret eresztő élőlény vagyok. Ki határozza meg, hogy a több ezer éves fának igazabb a gyökere attól, hogy mélyebbre nyújtózik, mint a frissen ültetett cserjének? 

Változó élethelyzetek, változó döntések

A bécsi tapasztalás is mutatja, hogy az életkor, az élethelyzet és a tapasztalatok is befolyásoljak az ember megélését a külföldi léttel kapcsolatban. Én 20 évesen még nem voltam készen arra, hogy máshol telepedjek le, nem voltak olyan érzékenyek a receptoraim, hogy olyan események is triggereljék, amik nem az én hétköznapjaimra vannak hatással.

Teljesen máshol volt a fókuszom fiatal felnőttként, mint tíz évvel később.

Nehéz megmondani, hogy az anyaságtól, vagy amúgy is 30 éves korában az embernek változik az igazságérzete, jobban foglalkoztatják a közügyek, el tud kezdeni hosszabb távon is gondolkodni. Úgy érzem, az én életembe a gyerekem születése hozta meg ezt a változást.

Ha tetszik, ha nem, a gyerek növekszik, egyszer csak tagja lesz a társadalomnak, amiben él, iskolába fog járni, később munkát vállal, számlákat fizet, nyelveket tanul. Szülőként már nem lehet „lesz, ami lesz” alapon a mában élni, egyszerűen muszáj végiggondolni az ok-okozati összefüggéseket, és a jövővel kapcsolatban felvázolni a lehetséges forgatókönyveket egy hosszú távú döntés előtt.

Ettől persze még változik egy csomó tényező, de számomra mindig az jelentette a legnagyobb megnyugvást, ha tudtam: van döntési lehetőségem, így nem éreztem tehetetlennek és kiszolgáltatottnak magamat. De ha nincs is végtelen számú forgatókönyv, legalább A és B legyen.

Mindenki tele van bizonytalansággal

Fogalmam sincs, fogok-e valaha is olyan helyzetbe kerülni, hogy választ kelljen adnom erre a kérdésre, de igyekszem minden egyes döntésemnél figyelembe venni azt, hogy 

ha a gyerekem öt–tíz vagy húsz év múlva megkérdezi, miért ezt a megoldást választottam, akkor soha ne kelljen azt válaszolnom, hogy azért, mert féltem.

Pedig én is, ahogy mindenki, tele vagyok bizonytalansággal, félelemmel, kételyekkel, ha változás előtt állok, de próbálok úgy élni, hogy ezek a félelmek ne bénítsanak, és soha ne fosszanak meg a fejlődés lehetőségétől. 

Viszem magammal a félelmemet, szorítom az izzadt kis markomban, de sosem engedem, hogy a csápjai körém tekeredjenek és fojtogassanak.

Aztán ha több ilyen akadályt megugrott az ember, megerősödött annyira az önbizalma, hogy képes felállni, újraépíteni hétköznapi rutinokat, emberi kapcsolatokat egy új környezetben, akkor egyre könnyebben szorítja össze a fogát, és vágtat át azon az átmeneti időszakon, amit az újratervezés örvénye jelent. 

Nem tudom, meddig maradunk

Ez nem az jelenti, hogy nekem, vagy a hozzám hasonló személyiségű és több újrakezdést megélő embernek ne lenne igénye az állandóságra, hogy ne élvezném a saját otthonom adta biztonságot, kényelmet, megnyugvást. Hogy ne a saját ágyam, a saját fotelem lenne a legkényelmesebb a világon, ne lelném örömömet abban, hogy vannak törzshelyeim, hogy ismerősök jönnek velem szembe az utcán, vagy hogy ne utálnám a költözéssel járó logisztika minden egyes stádiumát.

Egyszerűen csak nincs válaszom arra, hogy meddig tervezünk Angliában vagy abban a városban, ahol most élünk.

Addig, amíg úgy gondoljuk, hogy a lehetőségeinknek, prioritásainknak, értékrendünknek ez a legmegfelelőbb hely, és amíg biztonságban, nyugalomban és kiegyensúlyozottan élhetjük itt a hétköznapjainkat. Amíg úgy gondolom, ezzel saját magam és a gyerekem számára is biztosíthatom a döntések szabadságát a rövid és hosszú távú jövőben. 

Másnak más hely adja meg ugyanezt az élményt, és ez így van rendjén. Én nemcsak a különböző életterektől gazdagodtam, de attól a rengeteg élettörténettől is, amit meghallgattam, amerre jártam. A barátokét, akik boldogok otthon, vagy boldogtalanok, de úgy érzik, nincs lehetőségük a váltásra. A külföldön élő magyarokét, akik közül volt, aki teljesen asszimilálódott, és sokkal inkább érzi komfortos közegének a választott hazáját, mint a szülőföldjét. Magyarokét, akiket mardos a honvágy, és nem tudják otthon érezni magukat az országhatáron kívül, mégis maradnak… vagy épp hazaköltöznek.

Ezek mind-mind létező megélések – ezt pedig nagyon fontos tudatosítani magunkban. Ha ez sikerül, jobban megismerhetjük egymást, nem pedig szakadékot ásunk egymás közt az állandó méricskéléssel és bizonygatással, hogy egyik vagy másik megoldás jobb.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Pásztory Dóra