Filákovity Radojka: A fájdalom idővel tompul, de a gyász életem végéig elkísér
Nagy levegő, alámerül. Alattam a végtelen, fekete mélység. Bennem mázsányi súly a fájdalom, nem enged a felszínre. De most nem bánom, mert itt csend van, nyugalom van. Kegyelmi állapot. A kisfiam is így lebegett, amikor utoljára láttam. „Hozzánk tartozol. Szeretünk, örökké” – suttogom, majd kinyitom a szemem. A délutáni nap sugarai árnyékot rajzolnak a szoba padlójára, ahol az alternatív terápiám zajlik éppen. Egy pillanatra eszembe jut a felirat, amit ennek az egészségügyi központnak a várójában láttam: „A várandóssági ultrahang nem fáj” – ó, pedig, ha tudnák! Filákovity Radojka írása.
–
Nyolc hónap telt el azóta, amióta épp egy ilyen ultrahangon kiderült, hogy elvesztettük őt. Lassan egy várandósságnyi idő az, amióta a gyászom hordozom abban a reményben, hogy egyszer talán új élet sarjad majd belőle – hogy újjászülethetek benne.
Egyre többen mondják, itt az ideje túltennem magam a történteken. Itt az ideje elengedni végre őt. De az anyai szeretet számára ezek a fogalmak ismeretlenek.
A veszteségnek különben sincs lejárati ideje, nem lehet rajta csettintésre túl lenni. A gyászfeldolgozás folyamata nem lineáris, hanem hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel tarkított, nehéz út, ami olykor önmagába fordul vissza.
Ebben a hullámzásban pedig én egy ponton bezártam.
Elfojtottam szinte az összes érzést, az összes szót, az összes könnyet. Féltem, ha csak egy kis időre is teret engedek a fájdalomnak, az teljesen maga alá temet. Hát összeszorítottam a fogam.
A sok fájdalom azonban, amit magamba zártam az utóbbi időben, váratlanul ránehezedett a tüdőmre, elzárta a légutakat. Levegőért kapkodtam. Biztos voltam benne, hogy megfulladok. Halálfélelmem volt. És életemben először pánikrohamom. Nem értettem, miért most, hónapokkal a veszteség után tör rám. De a lélek finom, okos műszer – nem lehet átverni. Jelez, ha már túl sok neki: egyszerre szakad ki belőle, amit hónapokig nem hagytak neki. Nekem ezt végül két, fulladásos tünetekkel járó pánikroham formájában tette. Milyen szimbolikus, ugye? Megfulladni a fájdalomtól, a magadba fojtott érzésektől.
Az elmúlt hónapokban rengeteg embertől megkaptam, mennyire erős vagyok. De nem volt igazuk. Mert nem abban rejlik az erő, hogy összeszorított foggal mosolyogsz, amikor legszívesebben ordítanál.
Az igazi erő az, amikor mersz ordítani, ha pokolian fáj. Amikor engeded magad dühösnek lenni, sírni, összeomlani, térdre kényszeríteni (hiszen minden okod megvan rá). Aztán újra és újra felállsz.
Megtanultam a leckét. Hagyom, hogy fájjon. Hagyom, hogy kiszakadjon belőlem minden.
Nagy levegő, alámerül. Alattam a végtelen, fekete mélység.
A veszteségem miatt érzett fájdalom idővel tompulni fog, de a gyász életem végéig elkísér majd – jelenléte megmásíthatatlan. De már nem félek tőle, nem nyomom el.
Azt mondják, erős vagyok. Azt mondom, az erőm a sebezhetőségemben van.
Már túl vagyok rajta, hogy azzal nyomasszam magam, „mi lett volna, ha”. Ha nem a kisfiunk halálával ér véget az első terhességem, ha az első szülésem nem a búcsúról szól.
Semmi értelme ugyanis forgatókönyveket gyártani, a történeten utólag nincs lehetőség javítani, a fájdalmas részeket nem lehet újraírni.
De megtanulhatok együtt élni ezzel a veszteséggel, ezzel az óriási fájdalommal, amiről hiszem, hogy idővel megtalálja majd a helyét az életemben. Hiszem, hogy erősebb lettem általa, a kisfiunk által. Változom, alakulok, a veszteség újrarajzol engem.
Nagy levegő.
Lélegzem. Élek. Érzek. A sebezhetőségemben az erőm.
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
