Könyörgök, hagyjatok aludni! – egy tíz éve nem alvó anya vallomása

–

Ez az álmosság más, mint a többi

Emlékszem, iskolás koromban milyen nehéz volt felkelni. Bagoly voltam, éjszakába nyúlóan olvastam, volt, hogy könyvvel a kezemben aludtam el, égő lámpa mellett. Reggel meg már akkor nyomtam a szundikat, amikor még mobilunk sem volt. Volt több ébresztőórám, egyiket csaptam le a másik után. A bátyám nagy trükkje volt, hogy a szoba másik végébe tette az órát, ezt a példát én is követtem. Persze aki igazán álmos, az az utca másik végéből is képes lenne visszatántorogni az ágyba. De hát időre kellett menni, szóval előbb-utóbb fel kellett kelni.

Nem voltam sosem a morcos álmos típus. Inkább a lassú, bamba, aztán a kimerültségtől sírós fajta voltam mindig.

Mondjuk, ez a szint gyerek- és fiatal felnőtt koromban sosem jött el. Hiszen valójában rajtam múlt, mikor bújok ágyba, és ha nagyon kipurcantam, bármikor megtehettem, hogy korán lefekszem.

Szóval, mi is történt bő tíz éve? Mi változott?

Félidős terhes voltam az első gyerekemmel, és kész voltam belehalni a derékfájásba, ami éjszakánként gyötört. Rendeltem egy óriási terhespárnát, amit hetekig nem hoztak ki. A végére már bőgtem a futárszolgálatnak, hogy könyörgök, oldják meg a kavarodást. Kánikula volt, és ha a derekam nem fájt, akkor a melegtől, a vizesedéstől és a nyugtalanláb-szindrómától nem tudtam aludni.

Nem. Bírtam. Tovább.

Legalább a derekamat érő nyomáson enyhítsünk. Amikor végre megérkezett a párna, nagy volt a boldogság. Kaptam pár hetet ajándékba úgy, hogy csak a nyughatatlan lábaim zavarták meg az éjszakáimat. Magyarul fájdalmaim nem voltak, de a mély alvástól nagyjából ekkor búcsúztam el hosszú-hosszú időre.

Az anyaságban már előttem járók gúnyos jó szándékkal mondogatták, hogy most aludjak, amíg lehet. Muhaha.

Tudtam én, hogy babával főleg az első hónapok, évek nem a pihentető alvásról fognak szólni, de őszintén, lövésem nem volt, mi vár majd ránk.

Tényleg, lila ibolyánk nem volt. Sehol, semmi.

Ugyanis megszületett a kisfiunk, és onnantól már nonstop műszakban voltunk. A nappalaink ugyanolyan nehezek voltak, mint az éjszakáink. Véget nem érő babasírás, altatás, kínlódás a szoptatással, fejéssel, szinte egybefolyt az éjszaka a nappallal.

Akkoriban kezdtünk el a közösségi oldalakon az anyaságnak erről a nem olyan glamúros oldaláról is írni, posztolni. Láttam, hogy mindegy, a bolygónak melyik részén élünk, a kialvatlanság ugyanolyan sebezhetővé tesz mindannyiunkat.

Az önsajnálat és a magány spiráljában

Egészen reménytelen, kétségbeesett pillanatok ezek. Amikor a tested, lelked ordít a pihenésért, a csendért, a mozdulatlanságért, de neked ringatnod, szoptatnod, simizned, énekelned, rugóznod kell, meg fel-alá sétálnod és mesét olvasnod. Teljesen váratlan pillanatokban szakad ki az ember lányából a tehetetlenség, az önsajnálat és a magány spiráljának hangja: a sírás. Más sírás ez, mint a többi. Olyasvalami, amiben benne van, hogy ez, ami most történik, elviselhetetlen. (Nem véletlenül használják az alvásmegvonást kínzási módszerként.) És ennek, amiben most vagyunk, nem látszik a vége. Bármi benne van a pakliban, és nem lehet kiszállni.

Őrjítő kettősség ez, amikor egyszerre óvod, szereted a gyereked, a csillagokat lehoznád érte, imádod minden porcikáját, de közben meg ölni tudnál azért, hogy legyen rajta egy kikapcsoló gomb.

A bűntudat, a kétségbeesés, a végtelen kimerültség és tehetetlenség indulata kavarog ilyenkor egy anyában, egészen rémes állapot. Emlékszem, volt idő, amikor az esti altatás olyan tortúra volt, hogy egész nap azon szorongtam, hogy este majd megint jön a szenvedés. Arra is emlékszem, hányan mondták, hogy alvástréningezni kéne, amiatt nem alszanak, mert nem hagyom őket sírni. Hát, arra senki nem tudott rávenni, hogy a nekem kiszolgáltatott babákat hagyjam, hogy álomba sírják magukat. A sírni hagyáson kívül gyakorlatilag mindennel próbálkoztunk, tényleg. Doktorálhatnék a témából. Így azt is tudom, hogy vannak rossz alvók. Ez. Van. Majd elmúlik, alakul, valami lesz. Most ez van. 

Bár belealudna a spenótba!

A nagyobbik gyerekem mindig is rossz alvó volt, ami azóta sem erőssége. Ez van, őt más szupererővel áldotta meg a szerencse. Nem szeretném őt ennél jobban kitárgyalni, de tőlem úgyis fogja ezt még hallgatni személyesen, pláne, hogy anyai nagymamája hasonló lelkületű és az alvókája is egészen hasonló. A lényeg, hogy mind az elalvás, mind az alvásban maradás kemény még mindig. A második gyerekem egészen tankönyvi, ő nem kelt tízpercenként pici korában, csak úgy két-három óránként. És egész hamar megvolt az első átaludt éjszakája is, ami aztán évekig nem ismétlődött meg, mert a fogzás és a szeparációs szorongás azért őt is keményen megviselte.

Szóval a kőkemény első gyerekes kiképzés után a második már nem bizonyult olyan kemény diónak, de ő is messze van attól a városi legendának tűnő gyerektípustól, aki már az etetőszékben belealszik a spenótos tésztába.

Két gyerekkel gyakorlatilag megduplázódott az ébredések száma, pláne, hogy előszeretettel ébresztették és ébresztik ma is egymást. Már egész nagyok, lassan hat- és tízévesek.

Hogyhogy még mindig nem alszom? Ugye?! Szerintem is jogos a kérdés! Hát úgy, hogy még mindig kelnek, sőt át is járnak hozzánk.

Félnek, rosszat álmodnak, melegük van, fáznak, bújhatnékjuk van, mikor mi az ok, de mi kellünk, éjjel és nappal.

Ha visszakísérjük őket, azért nem alszunk, mert ugye próbálunk nem beájulni melléjük az ágyba. Ha viszont átjönnek (és nem vesszük észre, mert épp kómában vagyunk), akkor meg nem férünk el, és azért nem tudunk aludni. Rendszeresen ébredek a parkettán, lábammal a matracon. Még szerencse, hogy a padlón alszunk eleve, így legalább az agyrázkódástól nem kell tartanom.

Nem mintha számítana. Egy agyrázkódás sem pusztíthatja úgy az agysejtjeimet, mint ez a tízéves éberkóma. 

Nem lehet előre aludni

Időnként, amikor nagyon durván kialvatlanok vagyunk, van az éjszakáinknak pár olyan periódusa, amikor úgy alszunk, hogy se kép, se hang. Szerintem ilyenkor konkrétan elájulunk. Ha a gyerekek a szüleimnél vannak esetleg, olyankor szintén kómában fekszünk, mintha visszamenőleg és előre is próbálnánk bepótolni az alvást. Lecsukjuk a szemünket és a következő pillanatban már reggel van. Egészen paranormális élmény!

Persze nem lehet előre aludni, és pár kiadós szundítás nem rakja helyre a sokévnyi virrasztást. De szegény ember vízzel főz, egészen megdöbbentő, hogyan próbál (és tud!) egy végletekig kimerült szülő életben maradni.

Például ott a nyitott szemmel alvás. A hétvégi mozidélutánokkor nem egyszer aludtam már el úgy, hogy nyitva volt a szemem, de semmit nem fogtam fel a meséből, amit néztünk. Vagyis néztek. Ennél már csak az volt a durvább, amikor alvás közben olvastam esti mesét. Esküszöm, megtörtént. A lányom időnként megbökdösött, amikor konkrétan lecsukódott a szemem és kiesett a könyv a kezemből, de eminens módjára olvastam tovább, csak épp valami módosult tudatállapotban.

Vannak persze trükkjeim, végszükség esetére, amikor tudom, hogy már konkrétan nem tudom garantálni a gyerekek biztonságát, annyira kómás vagyok. Na, olyankor kérek negyedóra szünetet. Beállítok egy ébresztőt, berakok valami hangoskönyvet, előkészítek papírt, ceruzát, amivel tizenöt percet simán el tudnak tölteni (kivéve, amikor nem), és ledőlök melléjük a kanapéra, konkrétan aludni. Egy ilyen turbó alvás (vagyis power nap) képes annyi lendületet adni, amivel talán már ki tudom húzni a nap végéig. Látják a gyerekek, amikor már tényleg mindenki jobban jár, ha adnak egy kis időt.

Tudják azt is, hogy ha mama dübögve kirobog a konyhába teát inni, akkor jobb nem útjába állni. Igen, mert az is van, hogy utálom a kávét, így én fekete teát tolok magamba intravénásan. A hideg vizes hajmosás és a friss levegő is általában segít valamennyire. Valamennyire… 

A bagoly és az anya dilemmája

Azt gondolhatnátok, hogy akkor altatás után biztos én is lefekszem, ha ennyire vészes a helyzet, de nem. Merthogy, ahogy írtam is az elején, bagoly típus vagyok, nem tudok korán elaludni, ha igen, akkor ott a végkimerülés döntött, nem én.

Én viszont ragaszkodom ahhoz, hogy a gyerekek elalvása után némi felnőtt időt töltsek el akár egyedül, akár a férjemmel, érezni akarom, hogy élek, felnőttként, nem anyukaként. Megnézek pár részt a sorozatomból, olvasok, beszélgetünk, vagy együtt nézünk valamit, esetleg jógázom, vagy megfürdök, de

egy letolt műszak után történnie kell valaminek, ami nem munka és nem anyaság. Hiszen nem tudhatom, mennyi idő van még hátra a következő „mamaaa!” kiáltásig.

Úgyhogy sajnos nem egyszerűsítem a dolgomat én sem, de a kialvatlanságon túl az vágna még igazán haza, ha még ennyi időt se szánnék az igényeimre.

Akartam még valamit írni, tök fontos gondolat volt. Basszus, nem jut eszembe. Embertelenül álmos vagyok, tegnap éjjel is többször keltem, mert az egyik gyerek alvajárt. Megesik ez is, tényleg, csak hogy ne unatkozzunk. A másik meg azért kelt, mert azt álmodta, hogy veszélyben a tesója. Mindig van valami. Reggel pedig arra keltem, hogy a macska ráborította a nagyobbik gyerekre az éjjeliszekrényre bekészített pohár vizet. (Mindig mondom, hogy a macskák seggfejek!) Szóval álmos vagyok, pedig felhajtottam egy teát, amikor leültem cikket írni, sőt, a felénél is ittam egy újabb bögrével. Feledékeny vagyok, szétszórt és egyik pillanatról a másikra nagyon össze tudok zuhanni. Hát ilyen a tartós kialvatlanság. 

Jaj, eszembe jutott, mit akartam! Arra szerettem volna még kitérni, amit a nagymamák szoktak ilyenkor mondani. Hogy örüljek, amíg még velünk akarnak lenni éjjel, mert majd hogy fog hiányozni. Szívjam magamba az összebújós pillanatokat, amikor még mi vagyunk az első számú komfort, mert hamarosan ez már mind a múlté lesz. Hát, oké. Igyekszem nem rinyálni, mantrázom, hogy ez is, mint minden, elmúlik egyszer.

Addig is, tényleg próbálom magamba szívni mindazt, ami ebből jó. A bizalom, a félálomban mosolyogva mellénk bújó emberkék testmelege, a nyakunkat átkaroló karok, az alva kacagás, ezek mind varázslatos dolgok, amiket őrizni fogok életem végéig.

De hazudnék, méghozzá hatalmasat, ha azt mondanám, hogy nem várom rettenetesen, hogy önállóan aludjanak el és átaludják az éjszakát. Szeretnék önmagam kevésbé lestrapált verziója lenni. Szeretném, ha nem csak a gyerekmentes kimenőkön lenne energiám. Szeretnék… aludni. De most tényleg, nem kérek olyan sokat! Ugye nem?! 

Kiemelt képünket készítette: Csiszér Goti / WMN

Szabó Anna Eszter