Énekelve sétáltak a halálba a mosonmagyaróvári sortűz áldozatai

–

A forradalmi események Mosonmagyaróváron már október 25-én elkezdődtek: aznap a helyi mezőgazdasági akadémia hallgatói az előadások szünetében elhatározták, hogy rokonszenvtüntetést szerveznek a budapesti forradalmárok mellett. A tevről értesült a városi pártbizottság is, amely arra kérte Varga Ernőt, az akadémia igazgatóját, tegyen meg mindent, hogy az akció meghiúsuljon. Ezután az intézmény vezetősége közölte a diákokkal, hogy statárium ideje alatt mindenféle gyülekezés és tüntetés tiltott – és tudatta velük, hogy amennyiben mégis történne ilyen, az Államvédelmi Hatóság és a rendőrség fegyvert is használhat, hogy szétoszlassa a tömeget. 

A diákokat nem riasztotta el a tilalom: még aznap néma tüntetést tartottak a városban, de Varga kérésére egy idő után abbahagyták az akciót. Miután visszatértek a kollégiumba, megalakították a forradalom előkészületében kulcsszerepet játszó MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) helyi szervezetét. A néma tüntetés hírére – többek között – a Mosoni Vasas Sportegyesület kerékpárosai és munkáscsoportok is további megmozdulások szervezésére biztatták az akadémistákat, és támogatásukról biztosították őket.

Diákok, munkások, anyukák

A forradalmi hangulat október 26-án reggel nyolc óra után tetőzött – írja Bank Barbara és Szabó Róbert a Mosonmagyaróvár, 1956. október című tanulmányában. Aznap a helyi gimnázium diákjai a mezőgazdasági akadémia elé vonultak, majd általános iskolások jelentek meg a tanáraikkal, és munkások is érkeztek. A tömeg a Magyar Dolgozók Pártjának helyi székháza elé vonult. A felvonulókhoz kisgyerekes anyukák is csatlakoztak. Egy idő után pedig már nem csak mosonmagyaróváriakból állt a sokaság: a környező településekről is érkeztek tüntetők. A tömeg a város főterére érkezett, ahol elénekelte a Himnuszt és a Szózatot; egy elsőéves akadémista, Steinhardt László pedig elszavalta a Nemzeti dalt. Ezután a tüntetők újra a pártbizottság elé mentek, és eltávolították az épületről a vörös csillagot, majd egy autóbusz tetejéről kihirdették a tizennégy pontban megfogalmazott követeléseiket.

A sokaság a továbbiakban az 1848-as emlékműhöz vonult, aztán kettévált. Egy kisebb csoport a rendőrség, majd a posta épületének érintésével a rádióállomáshoz, a többség – a becslések szerint 1000–2000 fő – pedig a határőrlaktanyához érkezett. Ez utóbbi helyen az egybegyűltek – ahogy a visszaemlékezésekből kiderül – „ölelgették egymást, elénekelték a Himnuszt, a vezetők elmondták a pesti követeléseket, a 16 pontot, céljaikhoz pedig a honvédség támogatását kérték.” 

Semmi sem utalt arra, hogy percek múlva vér borítja majd a laktanya előtti kis teret. 

Gíber Katalinnak, aki akkor a mezőgazdasági akadémia tanársegédje volt, és a hallgatóival vett részt a tüntetésen, viszont baljós előérzete volt:

„Mondtam nekik, hogy fiúk, nem lesz ez jó, forduljunk vissza. A hallgatók kérdezték, »csak nem fél, Tanárnő?« Mondtam, hogy nem félek. Soha nem felejtem el, az egyik idős bácsi hátrafordult: »Aranyoskám, mitől fél, az én fiam is ott katona, csak nem fog az apjára lőni!« Amikor már majdnem ott voltunk a laktanya előtt, akkor láttam, hogy a párttitkár meg az egyik tanársegéd már jönnek visszafelé, szemben a tömeggel. Erre mondtam a hallgatóknak, hogy ez nekem nem tetszik.”

„Ha akar­já­tok, kap­hat­tok még”

A tüntetés közben egy tiszt kijött a laktanyából, majd a felvonulók elé ment, akik barátságosan fogadták – de amikor a tömeg eleje tizenöt méterre megközelítette a kaput, eldördültek az első lövések. A figyelmeztető lövést követő mészárlás során során két (bizonyos források szerint három) sorozatot adtak le, és kézigránátokat is hajítottak a tüntetőkre. Miután elhallgattak a fegyverek, a túlélőket borzalmas látvány fogadta:

„Jaj­ga­tá­sok, se­gély­kiál­tá­sok, se­be­sül­ten mász­va me­ne­kü­lő em­be­rek voltak mindenfelé, és azt is lehetett lát­ni, hogy so­kan moz­du­lat­la­nul fek­sze­nek.

Egy se­be­sült fér­fi az ök­lét ráz­ta, kiabált a gép­pus­kás ka­to­nák fe­lé: »Mit tet­te­tek, ti sze­ren­csét­le­nek?« A vá­lasz: »Ha akar­já­tok, kap­hat­tok még.«”

– emlékezett vissza dr. Invics József egyetemi docens, az egyik túlélő. Miután elszállították a sebesülteket, csak a halottak maradtak a téren – nemzeti színű zászlóval letakarva.

A mosonmagyaróvári kórház sebészeti osztályának ügyeletes orvosa a tragikus napon, dr. Munka István volt, aki az Elhallgatott (a) sortűz című dokumentumfilmben elmondta, a sebésztársával együtt két napon keresztül, alvás nélkül operálták a sebesülteket. Az orvosoknak a legkülönfélébb sérüléseket kellett kezelniük: „A láb- és a kéztöréseket enyhe sérüléseknek tartottuk, mert hoztak olyan sebesültet is, akinek a belei tizennyolc helyen sérültek meg, és olyanokat is, akiket a rekeszizmuknál vagy a mellkasuknál ért lövés. Az utóbbi esetekkel sajnos nem tudtunk mit kezdeni, mert nem vagyunk tüdősebészek, ráadásul az ilyen sérüléseket szenvedők közül sokan már a kórházba érkezésig meghaltak.”

Munka István hozzátette, nagy segítséget jelentett, hogy sok hozzátartozó azonnal jelentkezett véradása, így az operációk közben folyamatosan zajlott a vérátömlesztés. A sebészorvos a vele készült interjú végén azt is elmondta, hogy sok nő és gyerek is volt a sérültek között: „A gyárakból, ahol a férfiak gépek mellett dolgoztak, nem tudtak kimenni a tüntetésre, csak a nőket engedték el, például a takarítókat vagy az adminisztrátorokat. Sok gyereket is hoztak a kórházba, ők zömmel úgy kerültek a tüntetők közé, az édesanyjukkal sétáltak, és kíváncsiak voltak, miért vonult fel a tömeg.” 

A bosszú

Akit nem találtak meg a kórházban, annak hozzátartozói a halottasházakba mentek a szerettüket azonosítani. Többen bosszút akartak állni a vérengzésért, ezért a honvédségtől és a rendőrségtől fegyvert próbáltak szerezni – sikertelenül. A városi hangosbeszélő – „csőcseléknek” titulálva – a tüntetőket nevezte meg történtek felelőseként, tovább szítva a feszültséget. A laktanyánál egyre többen gyülekeztek, a felbőszült tömeg egy idő után blokád alá vonta a katonai tábort. Dudás István, a laktanya parancsnoka hivatalos megbeszélésre hivatkozva autójával Csehszlovákiába menekült – cserben hagyva a kialakult helyzet miatt rémületbe esett katonáit. A tüntetőknek végül sikerült berontani a laktanyába, ahol megtalálták egy tizenhat éves fiú holttestét – a katonák feltehetően azért rejtegették a szerszámkészítő tanuló élettelen testét, mert szégyellték, hogy egy ilyen fiatal fiúnak is kioltották az életét.

A gyerek haláláért azonnal bosszút állt a feldúlt tömeg: meglincselték a Dudás utódjának kinevezett Vági József, valamint Stefkó József és Gyenes György főhadnagyokat – utóbbi a kórházba szállítás után belehalt sérüléseibe.

Másnap újra ellepte a tömeg Mosonmagyaróvár utcáit. A tüntetők a tanácsháza elé mentek, ahol a határőrtisztek kiadatását követelték. A katonák nem tudták feltartani a sokaságot, a benyomuló tüntetők elől Vági kivetette magát az ablakon – nem tudni, hogy az esés okozta a halálát, vagy a tüntetők verték agyon. A feldühödött tömeg ezután egy kórházhoz ment, ahol az ott ápolt Stefkót kirángatta az ágyából, majd felakasztotta az egyik fára.  

Bűn bűnhődés nélkül

A sortűz áldozatait 28-án temették el – nagy sajtónyilvánosság előtt. A tragikus napokon készült képek bejárták a világot. A gyászoló mosonmagyaróváriaknak a rendszerváltásig várniuk kellett, hogy nyilvánosan megnevezhessék a történtek általuk vélt felelőseit. A hozzátartozók úgy gondolják, a sortűz után elmenekülő, így az utcai igazságszolgáltatást elkerülő Dudás felelt a becslések szerint több mint száz áldozat haláláért, mondván, semmi sem indokolta, hogy katonái a békésen tüntető tömegbe lőjenek. Az egykori laktanyaparancsnokot bíróság elé is állították, és emberiség elleni bűntett miatt 2001 júniusában három év fegyházra ítélték, de egy 1993-as közkegyelmi rendelkezés miatt nem kellett megkezdenie a büntetését. A mosonmagyaróváriaknak viszont megadatott az elégtétel, hogy a főbűnösnek tartott egykori tiszt szemébe nézzenek: 1989-ben a helyi művelődési házban szembesítették Dudást a történtekkel. A laktanya egykori parancsnoka tagadta felelősségét, és nem tanúsított megbánást a beszélgetés során.

Nádudvari Péter