Kemény Zsófi: Rendhagyó

–

Valószínűbb, hogy rajtam nevetnek, nem velem. Kínomban megragadom a tanári asztalra odakészített mentes vizet, és töltök a műanyag pohárba. A magyartanár poharába is töltök, örülök, hogy eszembe jut. Hangosan glugyglugyol a víz a csendben. Előttem huszonöt unatkozó gimnazista. Öten meglógtak a rendhagyó irodalomóra előtt, dacolva a kisegyes fenyegetésével. Ketten tényleg figyelnek. Azt kérdezik, hogyan.

Hogyan kell írni. Tíz éve kapom meg ezt a kérdést minden ilyen óra alkalmával, és tíz éve próbálok mindig mást kitalálni. Mert igazából nem tudom a választ, és mindig, amikor megkérdezik, megfogadom, hogy majd nyugiban elgondolkodom rajta, amikor végre megint egyedül leszek.

A lány bézs, gombos mellényben van, ahogy hárman is az osztályból, el is határozom, hogy amint hazaérek, vintedezek egy ilyet, mert ezek szerint akkora trend, hogy nem árt belőle egy mintadarab nekem is, ha tartani akarom a lépést. Márpedig hogyne akarnám.

Nagy levegővel ki lehet bírni az ilyen másfél órákat, dupla tanítási órákat, amikor harcolsz a figyelmükért, a nevetésükért, de minduntalan beugrik az emlék, hogy te magad is mennyire leszartad, amikor jött valaki rendhagyó irodalomórát tartani, vagy drogprevenciót, hangszerbemutatót vagy mást. Csak szabadulni akartál. Most meg te vagy a valaki, akitől szabadulni akarnak. Kicsit örülnek is neked, mert kirántod őket a rutinból, talán egy tesit is kihagyhatnak miattad, de azért inkább csak nem értik, hogy érdekelhet téged valami ennyire, ami őket ennyire nem.

Egy felzselézett hajú fiú mered az asztalára a sarokban. Figyelmeztetett előre a tanárnő, a fiúnak múlt héten halt meg a… valakije. Olyan zavarban és hadarva mondta, hogy nem értettem, kije, csak azt, hogy baleset. Én meg csak arra tudok gondolni, hogy ha az én valakim halt volna meg a múlt héten, pláne balesetben, hirtelen a semmiből, nem jutott volna ma reggel eszembe felzselézni a hajam.

De mégis hogyan. Hogy kell írni?

– Leülök a seggemre… – számító vagyok, direkt mondom ki a segg szót mintegy automatikusan, tudom, hogy erre felkapják a fejüket, röhhennek egyet, és egy platformra kerülök velük az intézménnyel szemben. Bocsánat, teszem hozzá. Á, itt nem kell bocsánatot kérni, belefér, rosszabbat is hallunk tőlük nap mint nap, igaz? De tanár úr! Nem igaz! – vontatott hangú álfelháborodás a gyerekek részéről, bensőséges összetartozás tanár és diák között, hirtelen újra kívülálló vagyok, de nem baj, mert már kész a show. Nem kellett más, csak az a kis decens csúnyaszó.

Persze miért ne zselézhettem volna fel a hajam aznap reggel is akár, amikor meghalt a valakim? Miért ne akarhattam volna egy kicsit jobban érezni magam? Vagy pontosan úgy, mint általában. Ha minden egyes nap felzselézem a hajam, akkor automatikus, hogy aznap is felzselézem, amikor életem eddigi legrosszabb napja kezdődik.

– Szóval leülök a… – szándékos hatásszünet – fenekemre – röhögés, még nagyobb, mint az előbb, hiszen a csúnyaszó kihagyása megint kicselezi őket a váratlanságával –, és írok. Nincs más recept. Nem szabad halogatni, nem szabad megrettenni az üres laptól.

Egy fehératlétás, borostás fiú benyögi az egyébként jogos kérdést, hogy milyen lap, ugye nem kézzel írok, füzetbe? Körülnéz, várja az elismerést a többiektől, amiért belém tudott kötni, és még csak nem is igazán bunkón. Arra gondolok, hogy vajon menő-e, hogy már olyan erős szőrzete van, amiből borostát is lehet csinálni. A többieknek még nincs ilyenjük.

– Jaj, Bálint, nyilván nem olyan lap, ne legyél fasz – mondja a bézs mellényes lány, aki elég népszerűnek tűnik ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy figyeljen rám, és érdeklődést fejezzen ki aziránt, amit mondok. Ráadásul ha ő mondja a csúnya szót, a csúnyaszó hirtelen nem is vicces, hanem teljesen alap. Az ő szájából nem röhejes a vers sem.

Egyébként ha a szüleim halnak meg hirtelen balesetben, nem hiszem, hogy felzselézem a hajam reggel, de ha mondjuk nagyon távoli rokon, akivel nem is igazán találkoztam még, negyedfokú, vagy még távolabbi, akkor talán más a helyzet. Vagy ki tudja? Tudom, hogy az ezen való agyalással csak el akarom terelni a gondolataimat a helyzetről. 

– Természetesen telefonba jegyzetelek, és laptopba írok – mondom szerény félmosollyal, és csak remélem, nem gondolják, hogy annyi idős vagyok, hogy ezt már úgy mondom, mint aki azt akarja mutatni, hogy közelebb áll ám hozzájuk korban, mint gondolnák, miközben pontosan ezt akarom mutatni.

Egy fogszabályzós, pirszinges lány teszi fel a kezét. Annyi rendhagyó irodalomórát tartottam már, hogy pontosan tudom, mit fog kérdezni. Általában azok a gyerekek kérdezik meg, akik egy adott pontig látványosan nem néznek rád, és úgy tűnnek, mint akiket egyáltalán nem érdekel a pénz. Hirtelen ötlettől vezérelve elébe megyek a kérdésnek, hogy szinte jövendőmondónak tűnjek, elképesztően teperek az elismerésükért.

– Az a kérdés, hogy meg lehet-e élni az írásból, igaz? 

Bumm. Látom az arcán, hogy talált. Egyébként ha nem találtam volna el, akkor is jól vette volna ki magát a lépés, mert akkor simán elmondtam volna, hogy ezt a kérdést meg szoktam kapni, és megválaszoltam volna magamnak. Úgyis tudom hogy ez érdekli őket, és profinak tűntem volna, de mellette kicsit kajlának és szerethetően közvetlennek is.

– Honnan tudtad? (– az elején jeleztem nekik, hogy tegezzenek, az volt az első jópontom!)

– Vátesz vagyok – vigyorgom el magam.

A szemem sarkából látom, hogy a tanár arca felragyog. Tudom, mit fog kérdezni.

– És mi pontosan tudjuk, mi az a vátesz, igaz? – Bingó!

Többen félrenéznek, mintha ott sem lennének; nyilván nem tudják. De egy szöszöshajú, a többiekhez képest eléggé kislányos lány benyögi a választ. Valamiért energiát ad, hogy nem stréberezik le érte a többiek.

Magamban fogalmazgatom a választ a meg lehet-e élni az írásból kérdésre, mert nagyon nem mindegy, mit mondok. Ez is olyan kérdés, amire mindig attól függően válaszolok, milyen a hangulatom, és milyen a közönségem éppen. Mert a válasz bonyolult. Egyrészt meg lehet, másrészt dehogyis lehet. Úgy döntök, hogy itt ma a vegyes válasszal megyek, de csak akkor mondom – úgy téve, mintha megfeledkeztem volna a kérdésről, hiszen annyira nem fontos –, ha valaki emlékeztet, hogy volt egy kérdés a váteszes kitérő előtt.

– Szóval meg lehet belőle élni?

Meglepődök, mert a felzselézett fiú kanyarítja vissza az órát a kérdéshez. Talán a negyedfokúnál is távolabbi rokon halhatott meg, vagy a szomszéd kilencvenéves apukája. Igazából mindegy, a fiú akkor is most ismerkedik a halállal, ezt mindenképpen tisztelni kell, és óvó előzékenységgel kezelni. Hagyni kell, hogy megélje az érzéseit. Írni is így kell, jut eszembe. Megéled az érzéseidet, leülsz a seggedre, és csinálod. Miért nem mondtam el ezt az érzéses dolgot is az előbb?

– Írásból meg lehet élni, de szépirodalomból csak akkor, ha a könyveidet nagyon sokan veszik. Alkalmazott írásból viszont szépen el lehet lenni, ha ügyes vagy.

Hümmögnek. Lassan vége az órának. Még el kell ejtenem nekik valahogy, hogy egész sok követőm van a különböző közösségimédia-platformokon, nem is csak azért, hogy bekövessenek – mindig bekövetnek néhányan –, hanem azért, hogy lássák, a legtöbbüknél (általában mindannyiuknál) sikeresebb vagyok ezeken a platformokon, tehát érdemes volt végighallgatniuk, és érdemes lesz emlékezniük rám. Ez egy végső csapás a harcban, amit a figyelmükért folytattam.

Most úgy jön ki, hogy nem tudom természetes módon ráterelni az Instára vagy a TikTokra a beszélgetést, úgyhogy jön a joker-lépés. Megkérdezem, hogy csinálhatok-e velük egy közös képet, és feltehetem-e Instára. Mintha külön érzéket növesztettek volna arra, hogy hol lógnának már ki a keretből, hogy férnek bele mind a harmincan a képbe.

Végül is győztem. Mindenki elégedett, amikor felállunk. A gyerekek mehetnek, a tanár tudja, hogy még pár magyarórán át kitartok a fejükben, hogy visszautalhat rám, én pedig azonnal, még elköszönés közben ellenőrzöm, hogy igen, páran tényleg bekövettek Instán. A tanár borítékot csúsztat a zsebembe. Nem nézem meg, mennyi van benne, majd akkor, ha elhagytam az iskolaépülettől legközelebb eső utcasarkot. Addig akármennyi lehet a borítékban. Schrödinger gázsija.

Kiüresedve érek haza. Tudom, hogy ez volt a csúcsa a napnak. Legyőzni a félelmet. Iskolákba járni, a jövőnek mutogatni a múltat és a jelent, mármint bizonyos aspektusait, mint egy kereskedő, próbálni lenyomni a torkukon. Nézzétek, ez itt a jelen és a múlt, irodalmi tapintásuk van, ha végighúzod rajtuk az ujjad, érzed, hogy rücskös a felületük, nem vagyunk ám mi lúzerek, hogy ez az életünk! Az irodalom kollektíve távolabb áll tőlük, mint bármelyik diktátor tömeggyilkos, akit törin tanulnak, mert azokat ha utálják is, értik.

Van értelme, van értelme, mantrázom bele a mosógép dobjába, amikor bepakolom a szennyest. Megélni nem lehet belőle, de ha csak egy diák végigpörgeti magában elalvás előtt a monológomat, a direkt túlzottan szenvedélyes monológomat, amivel megpróbáltam belelkesíteni őket a versértelmezésbe, akkor máris van értelme. Ez a zokni fehér, mit keres a fekete mosásban? Hogyan kell írni? Minden, de tényleg minden az írásban összpontosul, miként tudom elmagyarázni, hogyan csinálom? Aki ír, az tudja, hogy kell. Ahogy kihúzom az övet a nadrágból, ostorként csattan a vége. A teljes összeomlástól csak estefele kezdek félni. Hogyan kell nem írni?

Kemény Zsófi