Csak a vidám felszínt meg ne kapirgáld – Megnéztük a Játszóház című darabot

–

„De hiszen én ezt a történetet ismerem” – jut eszembe hirtelen a Jurányi Inkubátorház 123-as laborjában, miközben a Játszóház című kétszereplős előadás (Botos Éva rendezésében) drámai tetőpontjához érkezik. Doris Lessing Nobel-díjas brit író regényében olvastam, ugrik be, Az ötödik gyerekben – amit egyébként mindenkinek szoktam ajánlani, mert zseniális mű, de csak azután szabad elolvasni, ha már garantáltan nem akarsz több gyereket, mert ezek után nem is fogsz. Nagyszerűen leírja, mit tehet egy családdal, de legfőképp egy anyával egy „másfajta” gyerek. (Ezért is dühít, ha valaki nem azért vállal utódot, mert gyereket szeretne, elfogadva ezzel az összes lehetséges kockázatot – a drámára, tragédiára ugyanis kicsi az esély szerencsére, de sohasem nulla. Hanem mert ezzel akarja megmenteni a házasságát, megtartani a másikat, vagy pótolni valamit, betölteni a megfoghatatlan űrt az életében – egy másik élettel. Mert ez önmagában arra sem lesz elég motiváció, hogy egy tökéletes egészségnek örvendő utódot elkísérjen a felnőttkorig, remélhetőleg lelki sérülések nélkül. De ha ebbe az alaphelyzetbe egy sérült gyerek születik, akkor ott borítékolni lehet a katasztrófát. Azt a katasztrófát, aminek az egyik elszenvedőjének, a gyereknek, nem is osztottak döntési lehetőséget.)

De visszatérve a Játszóház és Az ötödik gyerek közötti párhuzamhoz: itt persze csak az alapfelállás hasonló,

a gyerek, akiért az anya mindent feláldoz (elsőként persze önmagát), aki elszigeteli az anyát mindenki mástól, akivel az élet csak egy egyre inkább beszűkülő sáv, amin egyedül poroszkál az anya, amíg bele nem döglik.

Hogy a Játszóházban (mely a az Átrium és a Terminál Workhouse közös produkciója) ez történik majd, az természetesen nem derül ki azonnal, és én is igyekszem spoilermentesen megírni a beszámolómat. A helyszín sokaknak ismerős lehet: műanyag játékokkal, kislabdákkal és rideg fényekkel megvilágított hodály, ahová a gyereket szórakozni, fejlődni hurcibálják a szülők, no meg azzal a félig titkolt reménnyel, hogy odabent, a játszás és irányított foglalkozás során, amíg a purdék kifáradnak, ők is szusszanhatnak egy kicsit. Itt találkozik a megözvegyült rendőr apa (Ivanics Tamás előadásában) és a válófélben lévő anyuka (akit Andrusko Marcella alakít), hogy a kezdeti konfliktust kettejük között szép lassan felváltsa az egymás, illetve a szerelem, a boldogság utáni vágyakozás. 

Ami a történeten kívül még izgalmassá teszi a darabot, az a másik két szereplő, a kisfiú és a kislány, akiket szintén Ivanics és Andrusko alakít, egyik jelenetből és szerepből egy másodperc alatt átlényegülve a másikba. Nézőként engem lenyűgözött az a virtuozitás, ahogy a saját démonaival küzdő apából egy csettintésre vadul játszó kisfiú lesz, aki az ötleteivel hol lenyűgözi, hol megriasztja a vele mókázó kislányt. Vagy ahogy a lelkét futással regenerálni próbáló, aggódó anyából hirtelen vadóc kislány lesz. (Remek ötlet volt egyébként, hogy ő sem felel meg a nemi sztereotípiáknak, nem üldögél békésen, a babája, Jézus haját fésülgetve, hanem harsányan, heveskedve játszik, vagy épp gólt rúg a labdával, bár hogy a kitörő dührohamok hátterében csupán a lobbanékony természete áll, vagy a családi krízis, amiben benne pácolódik, azt persze mindenki döntse el maga.)

A „Játszóház”, ami a rendező és a szereplők ötletei és improvizációs játéka során formálódott, majd a legvégén Mohácsi István dramaturg gyúrta kerek egésszé, az alkotók szándékai szerint egy érzékenyítő előadás.

„Mindannyian ismerünk és láttunk már olyan családokat, ahol látszólag minden rendben van, de a felszín alatt ki nem mondott drámák lapulnak” –  róla Botos Éva.  

Andrusko Marcella egyébként nem csak a Katonából, Radnótiból és a Vígszínházból lehet régi kedvenc, de szinkronszínészként biztosan sokaknak ismerős: ő volt például a Stranger Things-beli Nancy Wheeler magyar hangja is. Illetve ő is, és társa, Ivanics Tamás is bábszínész szakirányon tanultak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol nem csupán ők voltak osztálytársak, de a látványtervező Márkus Sándor is. A két színész a próbák során egyébként ellátogatott egy valódi játszóházba, ahol nem kizárólag a szülők és gyerekek viselkedését tanulmányozták, de átlényegültek önfeledten játszó „rosszcsontokká”. Bár azt a darabból tudhatjuk: a gyerekek világa sem nélkülözi a viharfelhőket, sőt. A szülők életében zajló drámákra ők a leginkább érzékenyek, mindent éreznek, felfognak, még ha nem is tudják felnőtt módra szavakba önteni.

Kiemelt kép: Kovács Milán

Fiala Borcsa