Steiner Kristóf: Két gyönyörű csodagyerek – élet a keresztlányainkkal

–

„Két gyönyörű csodagyerek / nagyon szeretjük őket!” – ez a kínrím sokszor az egyetlen módszer arra, hogy legjobb barátaink, Kinga és Máté, megnyugtathassák kétéves keresztlányainkat, amikor robban a „dupla dinamit”, azaz mindketten sírásban törnek ki. Ilyenkor előveszik a videót, amit egy mexikói utazásunkról küldtünk nekik: a tengerparton szökdécselünk, és viháncolva kajabáljuk a fenti sorokat, kiegészítve azzal, hogy „Kito, Nimi, nagyon szeret!”. 

Kito én vagyok. A Nimit könnyű volt kimondani nekik, de a Kristófban túl sok a mássalhangzó, így amint megtanultak beszélni, rám aggatták a becenevet, amit ma már bevallom, gyakran jobban magaménak érzek, mint a „rendes” nevemet. Annyian szólongatnak évek óta, hogy többször mondtam már a hozzám legközelebb állóknak, bárcsak lehetne egy másik nevem, amelyet nem hallok állandóan, ezerfelől. Így teljesüljön minden kívánságom. 

De tényleg pont így. Mert semmilyen más felállásban nem vágytam gyerekre, már évek óta. A harmincas éveim közepéig, azaz addig, míg kitartott bennem az édes naivitással vegyes társadalmi normáknak való megfelelési kényszer, én is apaként láttam magam teljes értékű embernek. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre egyértelműbbé vált számomra, hogy ez nem az én utam. 

Egyfelől azért, mert annyi szerelmi csalódás után nyolc évvel ezelőtt végre rátaláltunk egymásra Nimivel, és bár naná, hogy nekünk is voltak időszakaink, amiken nehezebben vergődtünk túl, egyszerűen nem tudjuk, nem akarjuk feladni a kettőnk közötti kiegyensúlyozottságot, véd- és dacszövetséget, szenvedélyt senkiért és semmiért.

Nem akarok előtérbe helyezni más embert rajta kívül – akkor sem, ha az a saját gyerekünk volna. És az sem zavar, ha ez van, akit zavar. 

Mindig azt mondom, ha valaki letenne egy gyereket a küszöbünkre, természetesen felnevelnénk szeretetben, de nem fogunk hegyeket (és hatalmas pénzösszegeket) megmozgatni azért, hogy továbbvigyük a vérvonalunkat – mindaz, ami vagyok, tovább él másokban, akiknek fontos vagyok, akkor is, ha genetikailag nem egyenesági folytatásaim. Abban sem hiszek, hogy aki gyermektelen, az magányosabb lesz öregkorában.

Csak azért gyereket vállalni, hogy törődjön velünk a jövőben, szerintem egyenesen tévedés, mert ahogy édesapám mondogatja gyakran: „A gyerek nem befektetés, semmivel sem tartozik neked. Te hoztad erre a világra, ő nem kérte – te tartozol neki.” Sok 60+-os barátom van, akiknek vannak gyerekei, de évente egyszer jelentkeznek be nála, és olyanok is, akiknek nincs gyerekük, de igazi barátok tucatjai éreztetik és értetik meg velük nap mint nap, milyen fontosak ők a világban – így sosem vagy csak ritkán magányosak. 

És bár Mannáért és Borókáért bármit, bármikor megteszek, legyen szó bébiszitterkedésről, etetésről, pelenkacseréről, fürdetésről, vagy sikamikáról (azaz fogmosásról, amihez külön dalocska is tartozik), egyáltalán nem tudom kijelenteni azt, hogy úgy általában véve ez a vágyam, amit bármilyen gyerekkel szívesen folytatnék. És még rájuk is igaz, hogy egy közösen eltöltött, csodálatos nap végén jóleső érzés, hogy Nimivel kettesben megyünk aludni a saját ágyunkba. 

Kinga és Máté túl őszinte emberek, és túl közeli barátok ahhoz, hogy valaha megpróbálják nekünk vagy bárkinek „eladni” a bezzegszülők Insta-oldalairól méregként szivárgó marhaságot: kétéves ikrekkel élni maga a földi paradicsom. Igyekszünk nemcsak a lányokat, de őket is segíteni – hogy elmehessenek egy romantikus sétára, hogy Máté elmehessen futni, és Kinga meg én néha leülhessünk kettesben egy kávéra, amikor a közös másfél óránk valahogy másfél perc alatt fut el.

Azt viszont természetesen látom és érzem, hogy közeli kapcsolatban lenni ezekkel a gyerekekkel olyasmit ad, amit senki, semmi más nem adhat.

Általában véve szeretnek a gyerekek – szeretnek csak úgy nézni, visszamosolyogni rám, többnyire nyugodtak az ölemben, és nagyon sok, a közvetlen környezetünkben lévő gyerek elméjében, lelkében megmaradok: a szüleik szerint sokat emlegetnek, kérdeznek rólam, és szeretik nézegetni a szakácskönyveimet.

Nana és Bori – mert ez (is) a becenevük – azonban ezt egészen más szinten élik meg. Mi voltunk az elsők, akikkel találkoztak a szüleik és a nagyszüleik után. Mi vagyunk az egyetlenek, akik náluk, velük aludtak a közvetlen családon kívül. És mi vagyunk azok is, akikkel először akartak, mertek, szerettek megmaradni órákon át, hogy egy kis szabadidőt adhassunk a szüleiknek.

Egyszer megkérdezik: „Anya hol van?”, én pedig azt mondom: „Anya és apa most elmentek sétálni, mert nekik is kell kicsit kettesben lenni. Ez nagyon jó, mert ilyenkor mi együtt lehetünk, csak így négyesben: Nana, Bori, Kito, Nimi.” Ők pedig elmosolyodnak, felnevetnek, elismétlik a neveinket, így, egy csokorban, és hozzák a Boribont, vagy visznek kertészkedni, vagy rajzolni akarnak, vagy elmegyünk sétálni a játszótérre, ahol lökjük őket a hintában („Nagyot, hatalmasat!”). Vagy egyszerűen csak beszélgetünk. 

Mert meg kell vallanom, én néha sokkal jobban élvezem a beszélgetést a kétéves keresztlányaimmal, mint a felnőttekkel.

Például amikor kerti partin vagyunk barátokkal, és egyszerűen megtelik a fejem a hangokkal, zajokkal, félrevonulunk, hogy elmondjam nekik: „Látjátok, lányok. Ilyen egy kerti parti. Sok ilyen lesz a közös életünkben. Sok jó kajával, aranyos meg vicces emberekkel, zenével, tánccal. Ugye milyen jó? Szeretitek a kerti partit?” És válaszolnak, mindenre. 

Például amikor megpróbáltam elmagyarázni Mannának, hogy nem mehet el egyedül megkeresni Gint, az egyik cicánkat, a ház körül, mert nem találna vissza, és neki egyelőre csak felnőttel biztonságos elkóricálnia a kertből, azt felelte: „De én felnőtt vagyok.” Mire azt mondtam neki: „Kicsit igazad van, mert van, amiben felnőttebb vagy, mint sok felnőtt, és minden felnőtt kicsit gyerek is marad.” Azóta, ha látja rajtam, hogy kicsit nyom az élet, mindig megkérdezi tőlem: „Kito, mmmmmi a baj?” – így, öt m-mel. 

És rengeteget tanulunk együtt. Bár nem nagyon marad meg senki más karjában, még az anyukája öléből is átkéredzkedik hozzám, mondván: „Kitóhoz!”, és engem még több és még nagyobb felelősség elfogadására, önmagát pedig önállóságra neveli. Imádunk együtt enni – a kezemből hatalmas falatokban fal egy csomó mindent, amit egyébként nem (korábban ijesztően rossz evő volt), és mondja, hogy „ez a kedvencem”, meg hogy „isssteni!”, ezzel pedig megmutatja nekem, hogyan kell lassan, türelmesen élvezni az evést. 

Hihetetlenül érdekes és izgalmas figyelni, hogy bár ikrek, ugyanazon szülők gyerekei, akik egy fedél alatt nőnek fel, milyen mások, és mennyire más leckéket tanít nekik az élet.

Manna a végletekig öntudatos, és mindig tudja, hogyan szerezze meg azt, ami kell neki, legyen szó anya öléről vagy egy játékról, így az ő feladata lassan és játékosan felfedezni, hogy milyen jó adni. Ezzel szemben Bori mintha sosem gondolna magára, ami szép dolog, de nem túl célravezető az érdekérvényesítés terén… 

Ő és Nimi nagyon jó barátok lettek – olyannyira, hogy amióta egyszer leesett Bori lábáról a papucs, és Nimi visszaadta rá, állandóan lerúgja magáról, hogy ismét átélhesse az élményt, azon pedig különösen nagyokat nevet, amikor lábbelit cserélnek, és ő csoszoghat a 42-es papucsban, míg Nimi a pici topánt húzza a lábujjaira. Gyakran kapjuk rajta magunkat, hogy könnybe lábadt szemmel nézzük egymást: olyan örömteli látni a másikat jól teljesíteni, jól mutatni ebben az életfeladatban is.

Nem tud nem olvadozni az ember szíve, ahogy a gyerekek ülnek egymás mellett az alkalmi „fürdőkádban”, a két lavórban, amiben nálunk fürdetjük őket, és míg a sokkal kisebb Manna ellentmondást nem tűrő magabiztossággal elfoglalja a sokkal nagyobb vájdlingot, Bori boldogan ül bele az icipicibe, majd megragadja a szivacsot: „Boji megmossa Nana hátát.” Majd átadom a szivacsot Mannának: „Most Nana mossa meg Bori hátát?” És nem csak megmossa, végül még egy puszit is ad neki. 

És nem tud az ember nem aggódni kicsit, hiszen felnőttként pontosan tudjuk: mindkét tendencia – ha magunknak akarunk dolgokat és ha mindenkinek engedünk –, amennyiben szélsőséggé, egyedüli megoldási móddá válik, milyen sérülésekhez és fájdalmakhoz vezethet. És bár igyekszünk a magunk módján mindent megtenni, hogy elkerüljék, elkerüljük ezeket, az is igaz, hogy nem tudunk nem hibázni – sem keresztszülőként, sem gyerekekként. A tévedések pedig legalább olyan lényegesek az életút egyengetésében, mint a legszebb élmények.

Elfogadták, befogadták, és megszerették a methanai barátainkat is – pár hete, második szülinapjukat a kedvenc játszóterükön töltöttük, ahol mindenki őket ünnepelte, és

a gyerekek még napokkal később is arról beszéltek, milyen jó volt Gittivel tortát enni, Marióval mászókázni, Jóval bújócskázni, Wendyvel színezni, Patriciával lemenni a partra kavicsokat hajigálni, a vendégek pedig pont ilyen izgatottsággal idézték fel a közös emlékeket a buliról.

Felnőttként gyerekzsúron vendégeskedni igazi időutazás. 

Ahogyan gyerekként felnőtt partin lenni is. Mindketten nagyon-nagyon szeretnek táncolni velünk. Legutóbb, Nimi 33. születésnapján, órákon át. És ahogy emelgetjük őket, nyakból ölbe, onnan karba, fejjel lefelé lógatva, karjuknál fogva himbálva, lehetetlen nem gondolni rá, hogy a leghatalmasabb, legértékesebb dolog ezen a világon, amit egyik ember a másiktól kaphat, az a bizalom. Azt hiszem, ez az, amire gondolnak azok, akik azt mondják: „Az élet értelme a gyerek.” Igazuk is van.

De nem abban, hogy csak akkor van értelme az életnek, ha mindenkinek van saját gyereke. Hanem abban, hogy mindegyikünknek kapnunk és adnunk kellene ebből a fajta hűségből, kitartásból, odaadásból.

Fotók: Czabán Máté

Steiner Kristóf