Steiner Kristóf: Miért mondjak neki bármit, ha előre eldöntötte, semmiben sincs igazam?

–

Itt ülök az óceánparton, Zipolite falucska egyik bárjában, és kókuszvizet szürcsölök. Azon merengek, milyen mesés ez a hely, ahova ötödik esztendeje járunk vissza telelni: a földnek erre a szegletére még nem talált rá a mindent bekebelező dzsentrifikáció, meztelenül flangáló házaspárok sétáltatják a kutyáikat póráz nélkül, és egy ilyen kókuszdió, amiből épp kortyolgatok, kevesebb mint két euróba kerül. 

Aztán egyszeriben megpillantom az egyiket, a falu – nem fogok hazudni, sok – bolondja közül. Órák óta kényszeresen vakargatja magát a földön vergődve, aki pedig segíteni szeretne rajta, arra erőszakosan rákiált.

Tagadhatatlan, hogy ez a fene nagy szabadság, ami erre a hatvanas évek óta afféle hippifaluként működő közösségre jellemző, rá is dőlhet az ember fejére, és aki kevésbé stabil, azt maga alá temeti: drogok, pia, szex, mindenből bármennyi elérhető, méghozzá csettintésre. 

Második éve vagyunk úgy itt, hogy nem iszunk alkoholt, nem szívunk füvet, és gyakran mondogatjuk: ha fiatalabb korunkban találunk ide, talán minket is bedarált volna ez a hely. És ha már ilyen őszintén mesélek erről a földi paradicsomról / pokolról, muszáj megemlítenem, hogy a helyi mexikóiak, illetve az őslakosok leszármazottainak nagy része korántsem él olyan pazar életet, mint a Playa del Amor partszakasz naplementében meztelen-jógázó „gyüttmentjei”. 

Ez pedig felveti a következő kérdést. Nekik mégis istenadta, vagy sátánfattya, aki idelátogat: hiszen egyfelől, ha nem volna turizmus, ezek az emberek még sokkal szegényebbek volnának, a falu a sok környékbeli kihalt település sorsára jutna, és helyi képzőművészek, ékszerkészítők, ruhatervezők, gasztroszakemberek alkotásainak nem volna piaca. Viszont nem kéne éjt nappallá téve dolgozniuk, nagyjából ötödannyi pénzért, mint amihez a turisták hozzá vannak szokva. 

Mosolyogva kérik el a 4 eurónyi pezót a szemünk láttára, napokon át font kosarakért, és hálálkodnak a lehetőségért, hogy egy tizenkét fős baráti társaságra szemrebbenés nélkül kifizetjük nekik a 50 eurónyi (+alapanyag) díját, amit kértek, én pedig egyfelől boldog vagyok, hogy a pénzünkkel, jelenlétünkkel, választásunkkal támogatni tudjuk őket, másfelől meg gyötörne a bűntudat, ha nem mondanám azt nekik: „Kérjetek már el négyszer ennyi pénzt, megérdemlitek.” Ám az itt nyaraló mexikóiak számára ez azt jelentené, hogy Zipolite hamar Tulum sorsára jut: puccos parti paradicsommá változna, amiért helyi drogkartellek harcolnak. 

És amíg mindezen gondolkodom, felmerül bennem, mennyi negatívumot halmoztam fel a fejemben, ideje mindezt kiegyensúlyozni – hiszen a terapeutám megmondta, ha hagyom túltengeni a mérgező gondolatokat a fejemben, tele leszek önváddal, öngyűlölettel. Kedvesebbnek, megértőbbnek kell lennem magammal. Ugyanakkor persze, ha most minden negatív gondolatomat a szőnyeg alá seprem, hogy elégedett lehessek magammal, meg a helyzetemmel, az toxikus pozitivitás volna. Mi a megoldás? 

Mesterségesen egyensúlyban tartani, hogy teszem azt, öt rohadt cseresznye mellé szedek öt szépet is, csak hogy emlékeztessem magam: ez az életnek nevezett fa nem csakis szép gyümölcsöket, és nem is csak rosszakat ad, hanem ilyet is, olyat is? Ezzel pedig el is érkeztünk oda, amiért ez az egész gondolatsor cikké formálódott.

Angolul „cherry picking” címkével illetik azt a metódust – magyarul mazsolázgatásnak lehetne még mondani –, amelynek során egy ember, egy csoport, egy eszme, vagy bárki-bármi kapcsán csak az ideológiákat erősítő tényezőket válogatjuk ki, ha jellemezni kívánunk valakit-valamit. 

Cseresznyeválogatás vagy mazsolázgatás az is, amikor egy kormánypárti vagy épp kormányellenes médium bizonyítani szeretné, hogy a velük ellentétes elveket valló emberek mind idióták és/vagy romlottak, ezért egy „utca embere” interjúból csakis olyanok megszólalásait vágják be, akik passzolnak a narratívájukba. Ahogy az is, hogy egymással háborúban álló országok támogatói és ellentüntetői milyen érveket sorakoztatnak fel amellett / az ellen, akit győztesként / vesztesként látnának. 

És feltétlen „cherry picking” a fán „felejteni” azt, hogy a legtöbben simán alkotnak sarkos véleményt anélkül, hogy a lehető legtöbb elérhető információ birtokába kerülnének, egyszerűen azért, mert az kihívás elé állítaná a jól pozicionált egyéni meggyőződésüket. És a legcélravezetőbb cserkóválogatás figyelmen kívül hagyni, hogy egy ország, egy vallás, egy kisebbség, egy (szinte) akármilyen közösség individuumokból áll össze, közülük pedig sokan nem azonosulnak a csordaszellemmel, erről pedig büszkén kommunikálnak is. 

Bármivel el lehet ezt játszani – és el is játsszuk nap mint nap.

Amíg van kedv benne maradni egy kapcsolatban, minden barát a legjobb tulajdonságokat hallja a nagy Őről, majd amikor megszűnik érdekesnek lenni, simán előkerül száz kontraérv, ami eddig nem volt jelen. Amíg a legjobb barátunkat csalja meg a párja, addig a hűtlen társ megbocsáthatatlan bűnt követett el, de ha a legjobb barát csalja a párját, és kellő ideológiával támogatja meg, miért teszi, még érhető is lehet a „bűn”, hisz’ a társa, akit csal, ilyen, olyan, amolyan. 

Barátoknak jól fizető melót szerezni menő, milyen jó már kölcsönösen támogatni egymást, így „családban maradnak” a legjobb lehetőségek, de ha ugyanezt egy olyan közszereplő – politikus, celeb, művész – teszi, akit heccből vagy meggyőződésből most elvárt utálni, az bizony korrupció. Sőt, jellemzi az egész bagázst is, ami mögötte van – „jobboséknál / baloséknál” már csak így megy: mind csalnak, lopnak, hazudnak, ahogy a példa is mutatja. És ez teljesen normális.  

Minderre rámutatni persze csak az én cseresznyeválogató fejemben jelent törekvést a nüanszok mentén való gondolkodásra. A két ellentétes oldalról én vagyok a gerinctelen, arcátlan, elvtelen, mentalitásommal a legkártékonyabb, mert merészelek olyan mondatokat leírni, hogy „mindkét oldal”, vagy „egyik oldal sem”. Ha pedig a bírálatról hallva azt mondom: „ebben is van igazság”, akkor bolond is vagyok… meg veszélyes is.

Szoktak nekem olyanokat kommentelgetni, akik nem ismernek, vagy csak azt a változatomat ismerik, akit ők építettek fel a fejükben a rendelkezésükre álló építőelemekből, hogy „miért nem állsz ki emellett / amellett az ügy mellett / ellen”. Aztán mikor megmutatom nekik a kiállásomról szóló megnyilvánulásomat, vagy megjegyzem, hogy tévednek rólam, velem kapcsolatban, többnyire hazugnak neveznek – amivel pedig már egyáltalán nincs mit kezdeni.

Minek mondanék bármit olyannak, aki úgysem hiszi el, amit mondok. És miért hallgatnám őt tovább, ha a mondanivalója azon alapszik, hogy eldönti másokról: hazudnak. 

Mindig lesz olyan, aki azt hiszi, tudom, sőt, titkolom, mit csinálnak, merre vannak, kikkel kavarnak más meleg közszereplők. És bármilyen abszurdan hangzik, ha pécsiekkel találkozom, hamar felhozom három pécsi barátom nevét, feltételezve, hogy ismerik egymást, „hiszen mind pécsiek”. Csak én nem gondolom azt, hogy az a pécsi, aki mégsem ismeri a Dráb Andit, az hazudik.

Nekem fogalmam sincs arról, mi igaz és mi nem igaz mindabból, amit mások másokról mondanak. Amit fontosnak tartok, arról igyekszem tájékozódni, a szóbeszédet pedig nem keverem össze a tényekkel. Mondhatjuk, hogy nem könnyű így élni, és ez igaz – de az is igaz, hogy (számomra) nehezebb volna a „mindenkiről tudok és értek mindent” dimenzióban élni, feltételezve, sőt, tudva, hogy az én ítélkezésem, és a szankciók, amiket kiróvok annak mentén, a kitüntetések, amelyeket kiosztogatok, mindig teljes mértékben indokoltak és helyénvalók. 

És ezzel együtt van, ahol határt húzok – ilyen a fajgyűlölet, a fajirtás, a nemi erőszak, a gyerekek ellen elkövetett erőszak. Ilyen az, hogy tudom: bizonyítékok nélkül, feltétel nélkül rágalmazni ugyanolyan becstelenség, mint bizonyítékok nélkül, feltétel nélkül felmenteni. Ezen túl pedig, van egy dal a Crazy ex-Girlfriend című sorozatban, mely szerint: „Semmi sem, soha senkinek sem a hibája, mind gyermekkori traumák áldozatai vagyunk”, és „nehéz emberekre ráhúzni a gonosz, vagy dicső lepedőt, tudván: mindenkinek van egy tragikus háttérsztorija”. 

És a legjobb: „A szüleim elcsesztek, mert őt elcseszték a szülei, és Ádámot és Évát elcseszte Isten, akit eredetileg a Nagy Bumm cseszett el, minden a Nagy Bumm hibája, az űrben lévő energia volt az eredendő rossz apa.” Ennek mentén pedig eljut oda, hogy „a szabad választás csak illúzió, ahogy a moralitás is”. Ez persze egy szatíra, a dalszöveg pedig a sorozat története szerint egy mentálisan instabil ember agyában született meg. Aki – ugyanakkor – nagyon szerethető. És idegesítő, vagány, kedves, nagylelkű barát, de kicsit gonosznak is tűnik és gunyorosnak. Milyen is akkor valójában? Leginkább emberi. 

Másokat elnyomni, elrabolni, kisemmizni, megalázni, bántani, megölni rossz. És az is igaz, hogy vannak olyan gaztettek, amelyekért felelni kell.

De mások gyerekeit, unokáit, honfitársait, szomszédait, vélt-valós elvtársait büntetni azért, amit egy velük összefüggésbe hozható gazember tett, nem fair, mert az megint csak csúnya cseresznyézés: senki sem akarná, hogy őt vagy a szeretteit bántsák azért, amit felmenőik, szomszédaik tettek. 

Csendben maradni pedig, amíg másokat bántanak, cinkosság. Mosolyogva végignézni gyilkosságokat, és / vagy karaktergyilkosságokat annyi, mint bűnösnek lenni. Az viszont alapvetés, hogy a család mindenekelőtt, és hogy védjük azokat, akik a mieink: így ha a csend az ára az ő biztonságuknak, megfizetni bátorság. De ha az igazságtalan rendszer megingatása magasztosabb cél, mint a személyes biztonság, akkor viszont bátorság lehet az életünket is kockáztatni egy elvért.  

Még mindig itt ülök az óceánparton. Eleget mondtam vagy túl keveset? Miből lesz több: a „kit érdekel”, vagy az „annyira magamra ismerek” kommentekből? Melyik oldaltól kapok majd több bohóc emojit – vagy mindkettőtől, és akkor majd végre egyetértenek valamiben? Nem tudni, nem számít… de számít is, hiszen

aki csak magára hallgat, rossz úton jár. Ahogy az is, aki csak másokra hallgat. Beletörik az ember agya, szíve, szava. Pedig ez van. Meg még mennyi minden! 

Steiner Kristóf