„Nélküled csak félember vagyok” – A felnőttkori szeparációs szorongás veszélyeiről

–

Több mint szimpla aggodalom

Vannak olyan élethelyzetek, fejlődéslélektani szakaszok, amikor az elválástól való félelem megnövekedett szintje teljesen természetes.

Körülbelül kétéves korig eleve nem alakul ki a tárgyállandóság, annak tudata, hogy mások akkor is léteznek, ha mi épp nem látjuk vagy halljuk őket.

Nem csoda, hogy egy csecsemő kétségbe esik, ha kikerül a látóteréből a szülő! Az ő világában ez olyan, mintha a szeretett személy megszűnne létezni – egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy valaha visszatér hozzá. Az életút későbbi szakaszaiba is kódolva van valamennyi szeparációs szorongás: a beszoktatás időszaka, a különböző intézményváltások megterhelők lehetnek a gyereknek, családnak egyaránt. Ha egy szerettünk elutazik vagy a serdülő gyerekünk elkezd bulizni járni, megint csak adekvát reakció lehet, hogy aggódunk érte. De nem mindegy, mennyire. 

Ahhoz, hogy klinikai értelemben, diagnózisként beszéljünk a szeparációs szorongásról, szükséges, hogy a tünetekben legyen valami szokatlan. A zavart általában az jelzi, ha a reakció túlságosan intenzívnek tűnik ahhoz képest, amit az emberek túlnyomó többsége hasonló helyzetben mutatna, vagy ha úgy érezzük, a körülményeket tekintve az adott válasz némileg irreális. A tünetek tartóssága szintén fontos komponens: gyerekeknél minimum négy hétig, felnőtteknél legalább hat hónapig kell fennállniuk. De talán az a leglényegesebb szempont, ha az állapot szenvedésteli és megakasztja a személy mindennapi működését: visszatérő konfliktusokat eredményez az emberi kapcsolataiban, nem tud helytállni miatta a munkájában vagy a tanulásban. Elsősorban innen tudhatjuk, hogy dolgunk van vele. 

Nézzük a konkrét tüneteket!

A DSM nevű, széles körben használt pszichiátriai diagnosztikai kézikönyv 2013-tól, az ötödik kiadás publikálása óta teszi lehetővé, hogy olyan felnőttek is megkapják a szeparációs szorongás diagnózisát, akiknél gyerekkorban nem volt megfigyelhető ez az állapot. Ehhez az alábbi nyolc tünetből minimum három egyidejű megléte szükséges:  

1. Elárasztja a szorongás, ha el kell válnia az otthonától vagy azoktól a személyektől, akikhez kötődik. Nemcsak akkor, amikor ténylegesen elszakad a másiktól, hanem már előzetesen is, amikor belegondol ebbe. 

2. Állandóan aggódik a szeretteiért: fél, hogy megbetegednek, megsérülnek, katasztrófa sújtja őket vagy meghalnak. 

3. Folyamatosan olyan nemkívánatos események bekövetkezésétől tart, amelyek elszakíthatják a szeretteitől. Például attól, hogy őt vagy a másikat elrabolják, balesetet szenvednek, valamelyikük eltéved, megbetegszik. 

4. Nem akar eljárni hazulról, szórakozni, munkába, iskolába menni, mert fél az elválástól. 

5. Vonakodik, hogy egyedül, a másik nélkül legyen otthon vagy máshol.  

6. Elutasítja vagy vonakodik attól, hogy máshol aludjon úgy, hogy a másik nincs a közelében. 

7. Ismétlődő rémálmai vannak, amelyek témája az elválás. 

8. Ismétlődő testi tüneteket (például fejfájást, gyomorfájást, hányingert) mutat, amikor elválik a szeretteitől, vagy szeparációs helyzet várható. 

Féltékenység, túlságos szigor, elakadások

A diagnosztikai kritériumként rögzített tüneteken túl a felnőttkori szeparációs szorongás számos más viselkedésben, érzésben, gondolatban is megnyilvánulhat. Ilyen például az irracionális féltékenység, amelyet persze táplálhat a másik kontrollálásának vágya is, de – előbbitől nem függetlenül – az elhagyatástól való kezeletlen félelem is. Ha nem a partnerrel, hanem a gyerekkel kapcsolatban alakul ki az elválástól való szorongás, az könnyen túlféltő, merev, szigorú neveléshez vezethet. A szülő annyira aggódhat, hogy a gyereknek egy napon nem lesz szüksége rá, hogy teljesen rátelepszik, segítés címszóval folyamatosan irányítja az életét, sérti az autonómiáját.

Az is előfordulhat, hogy a felnőttkori szeparációs szorongással küzdő személy annyira retteg attól, hogy magára marad, hogy egy kifejezetten destruktív családi-, baráti- vagy párkapcsolatot sem képes elengedni, újradefiniálni, felszámolni.

Ha valakiben kialakul az a meggyőződés, hogy nem tud a másik nélkül élni, az rendkívül függő helyzetet eredményez, amelyben fokozottan ki van téve a bántalmazás veszélyének. 

Rengeteg mindennel összefügg

Egzisztenciális pszichológusok, például Irvin D. Yalom szerint az emberi szorongás négy fő forrásra vezethető vissza: rettegünk a haláltól, az elszigetelődéstől (ami összefügg a szeparációval), a szabadságtól és a vele járó felelősségtől, valamint a jelentésnélküliségtől. A Sydney-i Egyetem professzora, Vladan Starcevic mutat rá, milyen érdekes, hogy ezek közül egyedül a szeparációs szorongásból alkottunk önálló diagnózist. Hogy a kategóriának mekkora haszna van a klinikumban, a mai napig kérdéses. A felnőttkori szeparációs szorongás (adult separation anxiety, röviden ASA) ugyanis gyakran nem vezető tünet, hanem valamilyen más nehézség része. Utalhat például generalizált (általános) szorongásos zavarra, kényszerzavarra (rögeszmés gondolatok gyötrik arról, hogy a másik bajba kerül), agorafóbiára (nem megy el otthonról), autizmus spektrum zavarra (nehezen kezeli a változást) vagy pánikzavarra (katasztrofizál).  

Noha önmagában viszonylag kevés ember kapja ezt a diagnózist, az ASA előfordulási gyakorisága rendre megugrik, amikor kutatásokban célzottan igyekeznek mérni. A legtöbb adat azt mutatja, az emberek hét százaléka szenvedhet tőle valamikor az élete során. Ráadásul az esetek háromnegyedében a szeparációs szorongás felnőttkorban kezdődik, anélkül, hogy az illetőnek gyerekkorában lettek volna hasonló panaszai. Ez persze nem feltétlenül indokolja, hogy különálló pszichés zavarként beszéljünk róla, de azt mindenképp, hogy foglalkozzunk vele. Ezt pedig megkönnyítheti, ha rendelkezésre áll egy olyan kategória, amelyre hivatkozhatunk.  

Sokszor más krízisektől lobban be

Noha mindannyiunkban van valamennyi szeparációs szorongás, eltérünk abban, mennyire vagyunk érzékenyek rá, milyen eszközeink vannak a kezelésére, illetve jelen vannak-e olyan problémák az életünkben, amelyek miatt annyira megnövekedhet bennünk az elválástól való félelem, hogy már nem vagyunk képesek úrrá lenni rajta.

Vizsgálatokból annyit tudunk, hogy nőknél gyakrabban fordul elő a szeparációs szorongás – talán azért, mert a társadalmi elvárások szerint az ő felelősségük a másokról való gondoskodás, és hajlamosak önmagukat a kapcsolataik mentén meghatározni.

Olyan embereknél is könnyebben kialakul, akiket kiskorukban csapások értek. Például meghalt az egyik közeli hozzátartozójuk, így korán fájdalmas tapasztalatokat szereztek az élet végességéről, törékeny voltáról. A lelkileg rendkívül megterhelő, nagy változások is megnövekedett szeparációs szorongáshoz vezethetnek. Ilyen lehet a válás vagy a gyermek elköltözése. Természetes, hogy ilyenkor megjelennek bennünk félelmek. A felnőttkori szeparációs szorongást a tünetek súlyossága, tartóssága, az életminőségre való káros hatása különbözteti meg a „hagyományosabb” aggodalmaktól. 

A személyiségünkben is lehetnek hajlamosító tényezők

Pár hete megjelent tanulmányában Megan Finsaas, a Columbia Egyetem, és Daniel Klein, a Stony Brook Egyetem munkatársa annak járt utána, hogyan függ össze a felnőttkori szeparációs szorongás az emberek személyiségével. Egy folyamatban lévő kutatás adatait elemezték ebből a célból. A résztvevők olyan édesanyák voltak – szám szerint 565-en –, akiknek a vizsgálatok kezdetekor hároméves volt a gyereke. A nők rendszeres időközönként töltöttek ki kérdőíveket a személyiségükről, a hangulatukról, a szeparációs szorongást jelző tüneteikről, illetve az élettársuk is pontozta őket ugyanezeken a skálákon. 

Egy kilencéves periódusban végigkövetve az adatokat, Finsaas és Klein azt találta, hogy a felnőttkori szeparációs szorongás együtt járt a negatív emocionalitással, azaz a negatív érzelmekre való hangoltsággal. Nem meglepő, hogy azok, akik a saját és partnerük jellemzése alapján is hajlamosabbak voltak az aggodalomra, és gyakran érezték magukat feszültnek, idegesnek, a szeparációs szorongásban is magasabb pontszámokat értek el. Ennél talán izgalmasabb, hogy ezek a nők a sebezhetőség megnövekedett szintjéről is beszámoltak. Túlbecsülték a külvilág veszélyeit, míg alábecsülték a gyerekük önállósodási képességét. 

Ki vagyok én nélküled? 

Finsaas és Klein elemzéseiből az is kiderült, hogy kapcsolat lehet az agresszió és a szeparációs szorongás között. Ez abból fakadhat, hogy a személy kétségbeesetten igyekszik a közelében tartani szeretteit, ám miután próbálkozásai rendre kudarcot vallanak, egyre erőszakosabbá válhat. Érdekes eredmény volt továbbá, hogy a magas ASA-pontszámokhoz egy sajátos információ-feldolgozási mód is társult. Abszorpciónak nevezzük azt a tulajdonságot, amikor valaki hajlamos teljesen elmerülni dolgokban, olyannyira, hogy az adott inger – ami lehet egy másik ember is – egészen kitölti a belső világát.

Minél erősebb egységet él meg az illető a szerettével, annál fenyegetőbb kilátás lehet a tőle való elválás – mintha távozásával önmaga egy részéről kellene lemondania. Előfordulhat, hogy a túlságos összeolvadás miatt minden más szerepét elhanyagolja, és azt sem nagyon tudja, ki ő a másik nélkül. 

Nem mindig tiszta, kinek a problémája

Amikor emberek szoros közelségben élnek egymással, a személyes nehézségeik nagyon könnyen interperszonalizálódnak. Ez azt jelenti, hogy rögtön a személyközi térben jelennek meg, ahol óriási kihívás egyáltalán kibogozni, kinek mivel van dolga. A szeparációs szorongással küzdő felnőtt például gyakran megbízhatatlansággal, felelőtlenséggel, hálátlansággal, hűtlenséggel vádolhatja szeretteit azok térigénye miatt, miközben ő az, aki már-már az elviselhetetlenségig kontrolláló, függő, túlóvó. Előfordulhat, hogy nincs is igazán tudatában a félelmeinek és annak, mennyire határszegő módon viselkedik, hogyan szabotálja környezete autonómiára irányuló törekvéseit. Kimerítő lehet, ha a szülőd vagy a partnered állandóan hívogat, minden egyes lépésedről tudni akar, félóránként csekkolja, jól vagy-e, nonstop veled akar lenni, és nem mer eltávolodni tőled, amivel sajnos éppen az újraegyesülés örömétől foszt meg, persze nem szándékosan. Ahhoz, hogy minél tisztábban lássátok ezeket az interakciókat, illetve egyszerre adhassatok egymásnak biztonságot és szabadságot, különösen hasznos lehet pár- vagy családterápiában részt venni, ahol közösen dolgoztok a megoldásokon. 

Konduljon meg a vészharang!

Amikor görcsösen ragaszkodni kezdünk valakihez, az általában nem sok jót vetít előre. Tőle várjuk, hogy boldoggá, vidámmá, kiegyensúlyozottá tegyen minket – pedig ezeket inkább mi tudjuk belülről megalapozni. Amikor azt érzed, a mindenkori jólléted teljesen a másiktól kezd függni, bármennyire nem ez tűnik a kézenfekvő megoldásnak, érdemes kicsit megállni és magadra fókuszálni. Ha képes vagy rendezni a soraidat, az a kapcsolatot is erősítheti (vagy éppen felvértezhet a szétválásra, ha arra lesz szükség). Mi történt? Mi a baj? Miért billentél ki? Hogyan tudod a másiknak való kiszolgáltatottságodat csökkenteni? Milyen egyéb szerepeid vannak, amelyekből pozitív érzéseket meríthetsz?

Ha nem szűkülsz rá egyetlen emberre és egyetlen funkcióra, valószínűleg a szeparációs szorongás sem kerít akkora erővel a hatalmába, hiszen más fontos területek, kapcsolatok is lesznek az életedben, ahonnan töltődhetsz. 

Több út vezet a lelki egészséghez

A több lábon állás mellett persze egy sor más eszköz van, amelyet pszichológus segítségével elsajátíthatsz, hogy hatékonyabban szabályozhasd az érzelmeidet. A kognitív viselkedésterápia technikáival például azonosíthatsz olyan automatikus mintázatokat a gondolkodásodban, amelyek sokat rontanak a szeparációs szorongásodon. Ha ezeket megtanulod korán észrevenni és más gondolatokkal helyettesíteni, kisebb eséllyel csúszol bele a katasztrofizációba. Az is lehet, hogy úgy tekintesz a problémára, mint egy fóbiára, és fokról fokra szoktatod hozzá magad az egyedüllét elviseléséhez. Egyre hosszabb időtartamokat töltesz külön a szerettedtől, miközben relaxálsz vagy más olyan tevékenységet végzel, ami kikapcsol, megnyugtat. 

Amíg dolgozol magadon, az is kiderülhet, hogy mindenféle stresszorral kapcsolatban szorongóbb vagy, mint más emberek. Ha ez így van, és pszichiáterrel konzultálva úgy döntesz, egy ideig gyógyszert szedsz, tudd, hogy ez teljesen rendben van. Az önismereti munkát, az élményeid feldolgozását nem váltja ki, de a tüneteid enyhítésével támogathat abban, hogy több kapacitásod legyen újraépíteni önmagad. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ArtistGNDphotography