A felejtés nem csupán hibás emlékezés: nélküle teljesen összeomlanánk

–

Régen olvastam tudományosan ennyire színvonalas, érdekes és közben mégis szórakoztató könyvet. A szerző, Scott A. Small több mint 35 éve tevékenykedik az emlékezetkutatás területén, jelenleg a Columbia Egyetem neurológus-pszichiáter professzora, az ottani Alzheimer-kór Kutatóközpont igazgatója.

A Felejtésben (Park Könyvkiadó, fordította Hegedűs Péter) arra tesz kísérletet, hogy közérthetően elmagyarázza az emlékezés és a felejtés mechanizmusait, miközben olyan, egymástól elsőre távolinak tűnő jelenségeket kapcsol össze, mint az autizmus, a PTSD, a megbocsátás vagy az intellektuális alázat.

A kötet további erőssége, hogy merít az Oliver Sacks ideggyógyász által teremtett hagyományokból (Antropológus a Marson; A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét), amennyiben együtt nyomozhatunk Smallal, hogy rájöjjünk páciensei pontos diagnózisára. Közben megelevenednek a tudománytörténet egykor és ma élő nagy alakjai: az adrenalint a gyomorizom-csíkokra hintő Walter Bradford Cannon, a DNS kettős spirálszerkezetét leíró Francis Crick, vagy a kognitív torzításaink feltárásáról ismert Daniel Kahneman, akinek Greenwich Village-i otthonába a szerzővel együtt látogathatunk el.

Small izgalmasabbnál izgalmasabb példákon és szempontokon keresztül igyekszik megvilágítani a felejtés elsőre nem feltétlenül nyilvánvaló, de annál fontosabb funkcióit – nézzünk is párat a jótékony hatások közül.    

A fotografikus memória igenis átok!

Small többször kiemeli az argentin író, Jorge Luis Borges zsenialitását, aki 1942-es novellájában már sok mindent megelőlegezett a XXI. század tudományos felfedezéseiből. A Funes, az emlékező című történet főhősét leveti a hátáról a ló, és miután a férfi visszanyeri eszméletét, rájön, hogy bámulatos képesség került a birtokába: szinte bármit azonnal meg tud jegyezni, néhány nap alatt idegen nyelveket tanul meg. 

Ám a páratlan emlékezőtehetség hamar lidércnyomássá válik: Funes elméjét elárasztják a jelentéktelen részletek, kis híján megőrül, életét ezt követően egy sötét szobában, magányosan tölti, hogy a lehető legkevesebb inger érje.

Small amellett érvel, hogy ha nem tudnánk felejteni, a valóságban is érzelmi-kognitív összeomlás következne be a mentális rendszerünkben. Miért? 

A válasz egyik része az emlékezés biológiai mechanizmusaiban keresendő. Ehhez érdemes tudni, hogy az idegsejtjeinket ágszerű nyúlványok, úgynevezett dendritek alkotják. A külső dendritek „legcsúcsán apró kitüremkedések százai találhatók”, ezek a dentrittüskék, amelyek lehetővé teszik, hogy a neuronok kapcsolódjanak, és információkat adjanak át egymásnak az érintkezési pontokon, a szinapszisokon keresztül. Minél nagyobbak a dendrittüskék, annál erősebb az összeköttetés a sejtek között, és annál tisztább köztük a kommunikáció.

Az új emlékek kialakulásakor lényegében az történik, hogy egyidejűleg és elég erőteljesen ér stimuláció egy neuront és a szomszédját, így a tüskéik növekedni kezdenek, és a neurális összeköttetés szorosabbá válik. Felejtéskor pont fordítva: a denrittüskék összezsugorodnak, így a szinaptikus kapcsolat gyengül vagy egészen megszűnik. 

Na mármost, ha valaki, mint szerencsétlen Funes, csak emlékezni tud, de felejteni nem, akkor vad dendrittüske-burjánzás indul be az agyában, ami viszont, már csak a koponyánk szabta határok miatt sem tarthat a végtelenségig. Az egyik várható következmény az lenne, hogy mivel a személynek egy idő után nem maradna szabad tüskéje, nem tudna új emlékeket létrehozni. A másik pedig, hogy a mértéktelenül nagyra nőtt tüskék egy idő után olyan túlzsúfoltságot eredményeznének az agyában, hogy annak a külvilágról alkotott észleletek látnák a kárát. A neuronok annyira ingerelhetővé válnának, hogy ezt a megterhelést az illető képtelen lenne elviselni – nem csoda, hogy Funes is stimulusokban szegény környezetbe menekül.

Nem látni a fától az erdőt

Borges írásában a felejtés hiányának másik bénító következménye, hogy a főhős elveszíti az általánosítás képességét. Amikor egy kutyát lát újra meg újra, vagy bármely más élőlényt, tárgyat, akkor az elméje minden egyes észleletet újként és külön kategóriába tartozóként regisztrál.

Mivel mindig mindegy egyes részletre emlékszik, nem képez prototípusokat. Nem szűri le a lényeget, nem ragadja meg az egészet, hiszen ahhoz bizonyos fokú felejtés is kellene.

Úgy tűnik, ha nem is ilyen mértékű, de hasonló nehézség állhat fenn autizmussal élő embereknél is. Small idéz egy vizsgálatot, amelynek során például kirakózás közben figyelték meg a résztvevőket. A kutatók azt találták, hogy autizmussal élő emberek szinte mindig részletről részletre, darabról darabra haladtak, és egyáltalán nem tudták előnyükre fordítani, ha a dobozon szereplő teljes képet is láthatták – ilyenkor nem rakták ki gyorsabban a puzzle-t.   

Autista gyerekeknél szintén jellemző szokott lenni a részletekre való fixáltság, sőt, gyakran súlyosan felzaklatja őket, ha a tárgyi környezetükben, a rutinjaikban valamilyen változás következik be. Vannak közülük, akik elképesztő memóriával rendelkeznek, de ez általában gépies emlékezet, inkább adatok tárolására, visszahívására vonatkozik, kevésbé hangsúlyos benne a szintetizáló jelleg. Úgy tűnik, a társas készségek nehézségei is ezzel a működésmóddal hozhatók összefüggésbe. Ahhoz ugyanis, hogy felismerjük egy másik ember szándékát, belső állapotát, sokféle vele kapcsolatos részletet, jelzést kell tudnunk a pillanat törtrésze alatt összesíteni (a hangszínét, a mimikáját, a mondandója tartalmát, a testtartását, stb.), és Small szerint pont ez az, ami kevésbé megy autizmussal élő embereknek.  

Ma már azt is tudjuk, hogy az autizmussal összefüggésbe hozható gének egyik legfontosabb sajátsága, hogy együttesen gátolják a felejtést szabályozó molekuláris folyamatot, Small szavaival „az autizmussal élőknél a felejtés szabályozógombja minden jel szerint lecsavart állapotban van”. Mivel emiatt könnyen elvesznek a részletekben, mások viselkedése kevésbé bejósolhatóvá válik számukra, ők maguk pedig könnyen túlterhelődnek ingerekkel

– ez magyarázhatja, hogy a viselkedésük gyakran rugalmatlan, kevésbé tudnak alkalmazkodni, ezért szeretnék inkább „állandóságba merevíteni és rögzíteni a világot”. 

A félelem és a harag körei

Az alkalmazkodásunkat persze az is segíti, hogy képesek vagyunk érzelmi emlékeket tárolni: tudjuk, hogy a másik ember barát-e vagy ellenség, hogy bizonyos élethelyzetek jelenthetnek-e fenyegetést ránk nézve. Ugyanakkor vannak olyan pszichológiai állapotok, például a poszttraumásstressz-szindróma (PTSD), amikor egy traumatikus esemény képe nem halványul el a személyben. Ilyenkor az illető tüneteinek nagy része pont abból származik, hogy tolakodó emlékbetörései, rémálmai vannak. Bármilyen, az eredeti fájdalmas eseményre kicsit is hasonlító inger, zaj, szag, látvány esetén fejben rögtön újraéli a vele történteket, így inkább elkerülő reakciókat fejleszt ki, amitől az élete beszűkül. Mi történik ilyenkor?

Az amigdala az a kéreg alatti központ, amely a leginkább fogékony a stresszhormonokra, és amely az érzelmi információkat feldolgozza, kódolja. Ez az agyi szerkezet „festi meg érzelmi árnyalattal emlékezetünk szürke tényeit”.

Ha viszont valakinek krónikusan túlműködő és túlérzékeny amigdalája van, az érzelmi felejtésre való képessége meggyengülhet.

Mára az is kiderült, hogy az amigdala „egy elkülönült magokból álló szigetcsoporthoz hasonlít”, mely magok némelyike a veszély észleléséért és elemzéséért felelős, míg mások a megdermedés, a harc vagy a menekülés reakcióját váltják ki. Túl azon, hogy az amigdala az agy veszélykezelő főparancsnoksága, itt keletkeznek és tárolódnak a félelememlékeink is, és minél több effajta emlékünk van, annál nagyobb aktivitást mutat ez az agyterület. 

A dolog mindjárt még érthetőbbé válik, ha Smallt követve összehasonlítjuk a csimpánzokat és a bonobókat (amely főemlősökkel 99 százalékban közösek a génjeink). Szóval a csimpánzokról tudvalevő, hogy erősen hierarchikus csoportokban élnek, ahol sok a harc, az agresszió, ráadásul folyamatos versengésben vannak a nagytermetű gorillákkal is a korlátozott erőforrásokért. A bonobók nem élnek ilyen mostoha körülmények között, felnőtt egyedeik is játékosak, sok támogató, proszociális viselkedést mutatnak, együttérzőbbek, barátságosabbak, többet szexelnek, matriarchátus van. Small amellett érvel, hogy valójában a félelemérzet erőssége (amely bármikor átcsaphat haragba) az a meghatározó sajátság, amely a többi szociális tulajdonságot is maga után vonja.

És valóban, kutatások szerint a csimpánzok amigdalája nagyobb a bonobókénál, így ők hajlamosak „a félelem és a düh szakadatlan váltakozását megélni a mindennapjaikban”. 

Mit jelent ez az emberre nézve?

Nálunk is rengeteget számít (akár egyéni, akár csoportszinten), hogy mennyire aktív az amigdalánk. Ezt pedig részben a génjeink, ezáltal a transzgenerációs traumák határozzák meg, részben pedig azok a félelememlékek, amelyeket életünk során, különösen gyerekkorunkban szereztünk. A fentebb említett egyes magok Small szerint fék- és gázpedálként is működnek, és a különböző pszichiátriai gyógyszerek pont így hatnak: egy részükkel tövig tapossuk az amigdala fékpedálját, másokkal csak a gázról vesszük le a lábunkat (a szorongásoldókról Takács Dalma kollégám írt ITT). 

Ami még jó hír, hogy az amigdala nemcsak a stresszhormonokra és a veszélyre rendkívül érzékeny, hanem az oxitocinra is, amely lassítja a működését. Oxitocin pedig akkor termelődik bennünk, amikor megéljük a kapcsolódás élményét, legyen szó szoptatásról, ölelésről, baráti beszélgetésről vagy szexuális együttlétekről.

Arra is létezik kutatási adat, hogy amikor a kutya és az ember egymás szemébe néz, mindkettejük szervezetében megemelkedik az oxitocin szintje.

Sőt, ha emberekbe mesterségesen adagolják az oxitocint, a köztük lévő szemkontaktus még intenzívebbé válik, és további oxitocin termelődik bennük. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a harag haragot, a kapcsolódás viszont további kapcsolódást szül. De visszatérve a PTSD-re: hogyan lehet elkerülni a kialakulását?  

Small ebben a fejezetben a saját, izraeli hadseregben szerzett élményeit beszéli át a téma neves szakértőjével, dr. Yuval Neria professzorral. Történt ugyanis, hogy Smallnak részt kellett vennie egy véres ütközetben fiatal korában, viszont úgy alakult, hogy közvetlenül utána nem széledtek szét a bajtársaival, hanem még hónapokon keresztül egy támaszponton elkülönítve vártak egy újabb (szerencsére soha meg nem érkező) megbízatásra. Ezen idő alatt kapcsolódtak egymáshoz, és abszurd színpadi jeleneteket adtak elő, hogy valamiképp feldolgozzák a történteket, így legtöbbjüknek nem alakult ki PTSD-je. 

Ha az amigdala kevésbé aktív, beindulnak a normális érzelmi felejtés mechanizmusai. Természetesen a szörnyű élményeket nem lehet meg nem történtté tenni, de az elérhető, hogy az emlékek megfakuljanak, és ne zavarjanak minket a mindennapokban.

Small szerint a felejtés segít, hogy túljussunk a gyűlölködésen, a bosszúvágyon, a haragtartáson. Ez persze nem azt jelenti, hogy már nem emlékszünk arra, mivel ártottak nekünk, hanem azt, hogy már nem érint minket annyira intenzíven.

Ez alapvetően nagyon jótékony dolog, ám más helyzetekben, például társadalmi igazságtalanságok esetén, problémát is jelenthet: bevezetnek egy elfogadhatatlan intézkedést, mi pedig alszunk rá párat, és ahogy telik az idő, óhatatlanul elpárolog az egyébként jogos felháborodásunk (a tüntetések lélektanáról Szekeres Hannával készítettem interjút ITT). 

Azért álmodunk, hogy felejtsünk

Ez volt a végkövetkeztetése a Nobel-díjas Francis Crick által 1983-ban publikált elméleti értekezésnek, ami azért számított a korát messze megelőző, újszerű gondolatnak, mert sokáig úgy vélték, az alvásnak elsősorban az emlékek megszilárdításában van szerepe. De mi is történik ilyenkor? Miközben álmodunk, magyarázza Small, a hippakampuszunk, ez a csikóhal alakú, szoborszerűen bordázott páros szerv, „folyamatosan ingerel néhány kiváltságos agykérgi tüskét, emlékhordozóvá stabilizálva azokat” – ez valóban a napi tapasztalataink lényegét tükrözi. Viszont az új tüskék túlnyomó többsége ingerlés nélkül marad, így az alvás elsődleges célja mégiscsak a dendrittüske-zsugorodás, azaz a felejtés, „az agykéreg felfrissítése”. 

Ha az alvás az emlékek rögzítése miatt lenne nélkülözhetetlen, akkor az alvásmegvonásnak, pláne a többnaposnak, olyasfajta emlékezetkihagyásokat kellene eredményeznie, mint amit Alzheimer-kór esetén tapasztalunk. De nem ez történik: a tünetek sokkal inkább a neuronok túlingerelhetőségére utalnak, arra, hogy nem ment végbe a tüskezsugorítás, a korábbi információk törlése, így a rendszerünk túlterhelődik, az észlelésünk pedig összezavarodik – a zajok túl hangosak lesznek, a színek, a körvonalak elmosódnak, akár futó hallucinációk is jelentkezhetnek.

Az alvás tehát olyan, mint amikor letörlünk egy táblát: „újra fogékonnyá teszi agykérgünket a jövőbeli emlékek befogadására”.

Mivel órákba telik lebontani az újonnan növesztett dendrittüskéket, nem csoda, hogy az életünk közel egyharmadát alvással töltjük. Ez az az ár, amit Small szerint egy olyan idegrendszerért fizetünk, amely sóvárog a tanulásra, és rendkívül fogékony az ingerekre. A felejtés, az alvás az alkotóképességünkre is bizonyítottan pozitívan hat: akkor tudunk kreatívak lenni, ha az emlékeink közti asszociációk lazák maradnak, ezáltal új, váratlan képzettársításokat hozhatunk létre a már elsajátított ismeretekből az ihletettség pillanataiban. Ahogy Small írja, „a felejtés tehermentesíti az elménket, és eloldoz minket a súlyos emlékek horgonykötelétől”, így szabadabban szárnyalhatunk. 

Tisztában lenni a képességeinkkel

Sokáig bevett vélekedésnek számított, hogy a döntéseinket az érzelmeink viszik félre. Ha viszont képesek lennénk minden elfogultság nélkül megközelíteni egy kérdést, tökéletesen racionálisan járnánk el. Ezt az elképzelést cáfolta meg végérvényesen Daniel Kahneman és Amos Tversky nagy hatású 1974-es tanulmánya, amelyben bemutatták, hogy a színtisztán kognitív elménk is torzít. A szerzőpáros a vizuális illúziókból indult ki, például abból, hogy minél homályosabban látunk egy tárgyat, annál távolabbinak hisszük (ezért is veszélyes ködben vezetni). Ilyen automatikus szabályokat, heurisztikákat a gondolkodásunkban is alkalmazunk, hogy „felturbózzuk” azokat. Például azt hisszük, hogy a nagyobb kiszerelésben vásárolt termék biztosan olcsóbb is (és ezzel néha vissza is élnek az üzletek). 

Ami számunkra most még érdekesebb, hogy Small idéz egy 2012-es, szintén a Science-ben megjelent publikációt, amelyből az derült ki, hogy minél élénkebb az emberek hippokampusz-aktivitása, annál nagyobb valószínűséggel élnek előzetes asszociációkon alapuló kognitív torzításokkal.

Tehát előfordulhat, hogy minél jobb az emlékezőtehetségünk (a hippokampusz az emlékképek elmentésében játszik szerepet), annál nagyobb valószínűséggel hozunk gyors, de elhamarkodott döntést.

Míg azok – mint a Small által bemutatott infektológus, dr. X is –, akiknek gyengébb ugyan a memóriájuk, de önreflektívek, illetve jobban tudnak válogatni a már elraktározott emlékeik között, azaz kiválóan működik a prefrontális kérgük, talán lassabb, de körültekintőbb döntéseket hoznak. 

A lényeg, hogy nagyjából ismerjük a kognitív profilunkat, így kiaknázhatjuk az erősségeinket, valamint különböző módszerekkel ellensúlyozhatjuk azt, ami nehezebben megy. A gyengeségeink, a potenciális hibáink ismerete hozzájárul ahhoz, hogy intellektuális értelemben alázatosak maradjunk, azaz mindig számoljunk azzal a lehetőséggel, hogy az emberekről, problémákról, helyzetekről alkotott első (vagy akár sokadik) ítéletünk téves is lehet.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/master1305

Milanovich Domi