Végig Adam Brody marad a legjobb dolog a Netflix új sorozatában

–

Kezdjük egy őszinte vallomással: úgy ültem le a sorozat elé, hogy felőlem lehet unalmas, rossz, béna párbeszédekkel teli, vagy értelmetlen, igazából teljesen mindegy, ha tíz részen át nézhetem egy új produkcióban egyik nagy kedvencemet, Adam Brodyt, akinek tehetségéért régóta rajongok.

Végül is egy kedves, néhol vicces, jó alapsztorival bíró szériát kaptam, aminek egyik hibájaként talán azt lehet felróni, hogy a tíz rész sztorija bőven belefért volna egy másfél órás romkomba.

Tudjuk viszont, most a sorozat a menő, mindenből több részre kell tervezni. A tíz epizód persze jó lehetőség lett volna igazán a mélyére menni egy olyan sztorinak, amelyben nem is azért jelent komoly nehézséget a párkapcsolatban a vallás, mert világnézeti különbségeket okozna, hanem mert zsidóként, sőt rabbiként – ráadásul a főpapi címre pályázva – egy életformát von magával. Meghatározó és kötött szabályokkal, amihez mindenkinek és mindenki párjának alkalmazkodnia kell.  

Az alaptörténet tehát jó ötlet, ráadásul rengeteg kérdést felvet, ami tényleg aktuális, és elcsépeltebb lenne csupán önmagában foglalkozni vele (ezekről majd később). Viszont a jó felvetések ellenére is úgy éreztem néha, a felszínt kapargatjuk, miközben a komoly lépésekhez meg kissé gyorsan és hirtelen jutottunk el. 

Mondjuk, örültem volna, ha részletesebben kifejtik az utolsó rész első perceiben meghozott döntés hátterét, illetve aztán annak átértékelését. Ezt tényleg úgy írom, hogy abszolút tisztában vagyok azzal: a választott műfaj a szórakoztatást tűzte ki célul. Kristen Bell és a már említett Adam Brody pedig ennek megfelelően egyébként jól hozzák a szerepüket, és azt kell mondjam, szerintem passzolnak egymáshoz a képernyőn – holott kettejük kémiája miatt azért bevallom, izgultam egy kicsit.

Karikatúrából is megárt a sok

Mivel van egy sejtésem, miszerint nem csupán egyetlen évadot fogunk kapni Joanne és Noah történetéből (bár a vége befejezésnek is beillik) végül is gondolhatunk arra: az első tíz rész egyfajta bevezetés a problémába, amelynek igazi megoldásaival még élesebben is találkozhatunk majd.  

Az alapsztorink tehát: Joanne és testvére, Morgan egy szexualitással is bátran foglalkozó podcastot vezetnek, amely egyre népszerűbb, és egy szép karrier lehetőségét rejti az őszinte, szókimondó testvérpár számára.

Joanne egy barátnője vacsorapartiján találkozik Noah-val. (Egyébként képzeld el, hogy van egy régi barátnőd, aki évek óta ismer valakit, aki jófej, megbízható és kedves, de még sohasem mutatott be neki ezelőtt – ugye, hihetetlen? Milyen barát az ilyen?) Rögtön megvan köztük a vonzalom, bár a szokásos romantikus félreértéseknek köszönhetően Noah rabbi mivolta csak később derül ki.

Szóval találkozik a nő, aki egy aktuálisan elég kusza családi háttérrel keresi a helyét a világban (édesanyja és édesapja külön költöztek, mivel apja rájött, hogy meleg), és a férfi, akinek a családja egy erős, megrendíthetetlen bástya: viszont nemcsak tartja, de szabadon mozogni sem hagyja őt.

Gyorsan rájönnek, mennyire különböző világból jöttek. Csakhogy közben mégis nagyon egyformák, és élvezik egymás társaságát. A történet természetesen minden alapösszetevőt hoz: huzavona, legyünk barátok, nem tudunk barátok lenni… és hasonlók, illetve a kattant rokonok, diktátor anyuka, kavaró ex karaktereit is.

Bár abszolút aláírom az összes zsáner szükségességét, nekem talán egy kicsit jobban esett volna valamivel kevesebb karikatúra és túlzás utóbbiakat illetően.

Sok filmet fel tudunk idézni, ahol a normális főszereplőkön kívül mindenki – legjobb barátok, legjobb barátnő, szülők – kicsit önmaguk paródiái, de itt örültem volna, ha ezekből a jellemvonásokból kevesebbet kapunk.

Mert bár el tudom például képzelni, hogy egy hasonlóan erős kulturális, vallási közegben felnövő férfi anyja nehezen tud elfogadni egy más közegből jövőt, viszont nagyon rosszulesik nézni, ahogy mégsem a benne élő emberség vagy anyai szeretet miatt kezd el nyitottabb lenni, hanem egy vicces zsarolós jelenet árán. Akkor is, ha romkomról beszélünk.

Szülőként viszont mindenesetre sokat tanulhatsz ezekből az elnagyolt figurákból, akik mértani precizitással találják meg a módját, hogyan tegyék tönkre – a szeretetnek címkézett önzőségükkel – a gyerekük életét (és tisztában vagyok azzal, van ilyen a valóságban bőven).

Túlviccelt a másik szülőpár története is számomra, és nem a poénok szükségét kérdőjelezem meg, hanem az arányokat. De hasonlóan el van nagyolva a fiú bátyja meg a lány húga is, őket viszont legalább van miért szeretni.

A különbözőség néha hasonlóbbá tesz, mint hinnéd

A zsidósággal, rabbisággal kapcsolatos hagyománykövető életforma, valamint a tabudöntögető, akár nyilvános beszédmód szembe – vagy épp párhuzamba – állítása, igazán jó kérdéseket vet fel. Noah személyében egy talán jobban elfogadható ok-okozattal kapjuk meg a modern világ leszakadni képtelen fiúgyerekét – aki már felnőtt férfi, és –, aki nem tud nemet mondani annak, akinek kellene.

Ha csak egy szimpla mamahotelben élő vagy életképtelen harmincas-negyvenes férfit látnánk, őt egyrészt talán unnánk is már, másrészt nehezebb lenne megszeretni.

Így azonban könnyebb átérezni a főszereplő vívódását, hiszen nem csupán egy olyan kultúra és vallás határozza meg őt, amelybe beleszületett, hanem amiben ő maga is megtalálta a saját kapaszkodóját, igazságát, sőt hivatását is. Az exbarátnő-mennyasszony pedig jól mutatja: Noah nem tesz mást, mint megy a mintái után – miközben azért mégis sikerült elérni a pontot, amikor nekiáll ezeket felülírni.

Joanne karaktere pedig jó példa arra: a tabudöntögetésben – akkor is, ha fontos és szinte misszióként működik – lehet határokat húzni úgy, hogy az magunknak és másoknak is komfortos legyen. Fontos az őszinte beszéd meg a nyíltság, de a túlzott kitárulkozásnak is vannak hátulütői.

A két eltérő karakter találkozása azért jó ebben a filmben, mert nemcsak úgy megtörténik, hogy legyen egy alapkonfliktus: hanem egyrészt hihető a vonzódásuk, másrészt szépen kifejtve

rámutat, mennyire jó hatással lehet egymásra két külön világból érkező ember.

Mindketten elkezdhetnek ugyanis bizonyos dolgokhoz új nézőpontból viszonyulni a saját életükben, feladataikban (ami itt pozitív változás) – és ez az, amit szerintem a sorozat jól megmutat, és amivel értelmet ad az egész, általam amúgy kedvelt, szerelmi hercehurcának.

Lehet örömöt, szórakozást és szerelmet is találni a tíz epizódban

Aki tehát a könnyed szórakozást keresi, szereti a romantikát, és nem az élet értelmét akarja aktuálisan megfejteni, az nézze meg nyugodtan a Bármit, csak ezt ne tíz epizódját.

Igen, lesznek benne nem olyan jó poénok, paródiaként ható részek, lesznek elhúzott problémakörök, meg túl gyorsan megoldottak is. Mégis találni jól feltett kérdéseket, üdítő párbeszédeket, vicces jeleneteket benne (például a kamaszlányok párbeszédeit a táborban). Számomra abszolút pozitívum az is, hogy 20-30 perc között van egy rész, így szinte egy jó hosszú filmként is megnézhető a sorozat.

A színészi gárda egyébként kiváló, jó volt új produkcióban látni tinikori ideálomat, Adam Brodyt, aki hozza a Set Cohen-féle kisugárzást. Ahogy a színész egy reggeli műsorban feltett kérdésre elmondta, nem kell a felnőtt Sethet (akinek zsidósága szintén fontos karakterjegy volt a Narancsvidékben) keresni Noah rabbi figurájában, hiszen utóbbi hite, vallásossága sokkal mélyebb és meghatározóbb, ezért egy teljesen más embert jelenít meg. 

Kristen Bell, kollégájához hasonlóan szintén hosszabb szünet után tér vissza nagyobb szerepre egy tévésorozatban (és jól teszi, mert jól is áll neki). Elmondása szerint azért vállalta el Joanne karakterét, mert olyan romantikus komédiára vágyott, amelyet a sajátjának érez. A forgatókönyvvel kapcsolatban pedig úgy érezte, az embereknek szüksége van hasonló történetekre. Mindenki döntse el maga, egyetért-e vele ebben a kérdésben. Biztos vagyok benne, lesz olyan, aki imádja majd, és olyan is, aki csak ennyit kér: bármit, csak ezt ne.

Széles-Horváth Anna