Ahogy Európa-szerte kezdenek nyílni a kapuk és a határok, és kezd újraindulni az élet, mi itt, Angliában még mindig karanténban élünk. Mivel valószínűleg a kelleténél később rendelték el a lezárást, Európa egyik legsúlyosabban érintett országává váltunk. Itt senki nem érzi légből kapott tüneménynek a koronavírust, hiszen mostanra több mint 40 ezer áldozatot szedett az országban. Tudunk olyan idősek otthonáról, ahol a lakók közel fele belehalt a vírusba, és szinte mindenkinek van olyan ismerőse, barátja vagy családtagja, aki elkapta a fertőzést. Továbbra sem mérséklődött drasztikusan a megbetegedések száma, nem érződik radikális változás, mégis lassan elkezdik megnyitni az országot. De már a lépésekből is látszik, hogy maguk a vezetők sem értenek egyet abban, mi biztonságos és mi nem. 

A cégnél, ahol dolgozom, három hónapja mindenki otthonról dolgozik, és éppen most szigorították tovább a bejárás szabályait. 

Eddig be lehetett szaladni egy ottfelejtett jegyzettömbért vagy irodai eszközért, de nemrég két beteget is diagnosztizáltak a kollégák között, így mára, ha valaki beteszi a lábát az épületbe, azonnali hatállyal elbocsáthatják.

Ezzel párhuzamosan jövő héten kinyitnak az üzletek, ami beláthatatlan nehézségeket okozhat. Egyes városokat már most teljes egészében felcímkéztek: az egyik oldalon csak az egyik, a másik oldalon kizárólag az ellenkező irányba lehet haladni. Teljesen futurisztikus. És ha ehhez hozzáképzelem a vásárlók tömegét, amely három hónapja csak online vehet bármit, most pedig esetleg megrohanja az üzleteket – betartva a két méter távolságot – vélhetően egész utcák néznek majd ki úgy, mint egy nagy sor a kasszánál. 

Nemrég el kellett mennünk az orvosi rendelőbe, ahol betegeket már március óta nem fogadnak. Ha valaki kap időpontot (maximum napi három-négy beteg), annak a parkolóból kell felhívnia az orvost, és csak akkor léphet be a rendelőbe, amikor behívják telefonon keresztül. Az orvossal beszélgetve kiderült, hogy ők maguk sem értenek egyet azzal a nyitással, amit – vélhetően a gazdasági érdekekre hivatkozva – próbál megvalósítani a kormány. 

Az egészségügyben dolgozók szerint nagyon korai még kiengedni az embereket „az életbe”, aminek az lesz az ára, hogy szeptember-októbertől érkezik a második hullám és azzal a második karantén. 

Mindebben az őrületben mi, a kisfiammal és a lassan négy hónapos kutyánkkal továbbra is teljes nyugalomban élünk – bár én lassan kezdek megbolondulni a végeláthatatlan házimunka-mosogatás körforgástól. Nem tudok annyit takarítani, hogy öt percnél tovább rend legyen, és bevallom, kifogytam az ötletekből, ami az ételeket illeti. Főzelékes Feri oldaláról már többször megfőztem jó pár finomságot. (Ugyanitt, ha valakinek van felesleges Főzelékes Feri receptkönyve, kérem, ne tartsa magában – illetve magánál!) De annyi baj legyen. Ami sokkal jobban aggaszt, hogy Áron iskolája bejelentette, várhatóan szeptembertől sem engedik vissza a diákokat. Legjobb esetben is a személyes és az otthoni oktatás keveréke várható. Áron eddig sem volt a tanulás és a szorgalom mintaképe, de eddig úgy voltam, hogy fél év kiesés nem a világ. De ahogy most állunk, tartok tőle, hogy lesz ebből egy teljes tanév is, és az már komolyabban visszavetheti a tanulmányaiban. 

Felnő most egy karanténgeneráció, amelyiknek ez a megváltozott, kitekert valóság a fiatalkora részévé válik, és az én fiam az egyik közülük. 

A legjobb barátját, akivel osztálytársak, és normális esetben minden áldott nap találkoznak, több mint három hónapja nem látta. És mostanában sajnos nem is fogja. Ugyanez igaz rám és a kollégáimra is. Amikor a minap véletlenül belefutottam a parkban (szó szerint, a szokásos futásom végén) egy kollégámba, hihetetlenül megörültem neki. Holott mindennap látom Zoomon keresztül, de azért az nyilván nagyon más.  

Már több mint három hónapja itthonról dolgozom – szerencsém van, a munkám a távolból is végezhető. Olyan szinten nem használom például az autómat, hogy hónapok óta vígan éldegél rajta minimum egy pók, ami rendszeresen beszövi a visszapillantó tükröt. Megtaláltam ebben a helyzetben a szépséget, élvezem, hogy nem kell sehová rohanni, hogy minden reggel van lehetőségem edzeni, vagy lassan meginni a kávémat. Ráadásul hihetetlen szerencsénk volt az időjárással is. A kora nyári, Angliában váratlan meleget maximálisan kiélveztem: a kertben ülve, napozva dolgoztam, miközben görögdinnyével etettem a kiskutyát.

Ez a helyzet lehetőséget teremtett arra is, hogy hét év után először a nyár nagy részét majd Magyarországon tölthessük. Legutóbb karácsonykor voltunk otthon, úgyhogy bőven lesz mit bepótolnunk. (Ez azért is különösen fontos, mert ha az orvosunk jóslata igaz, karácsonyra jó eséllyel nem tudunk majd hazamenni, legnagyobb bánatomra.) Ha addigra minden szükséges határ megnyílik, autóval fogjuk átszelni fél Európát, és gyerekestül, kutyástól hazaköltözünk szeptemberig. Mert hát, szép a mi kertünk is, de mi ez ahhoz képest, hogy ülhetek édesanyám kertjében, ehetem a magyar cserkót és a hekket, és lógathatom a lábam a Balatonba. A távmunkából kifolyólag akár Timbuktuban is lehetnék a számítógépemmel, hiszen akaratlanul is digitális nomád lettem. A régi jó Emil.Rulez! sláger jut erről eszembe: 

 „Csak egészség legyen meg térerő.”

Minden rosszban van valami jó, így ebben a kifacsart helyzetben is. Azelőtt sosem jutott volna eszembe autóval hazamenni, napok alatt, egy szűk térbe szorultan. Most viszont sokkal inkább tartok attól, hogy kimenjek egy reptérre, felszálljak egy idegenekkel tömött gépre, vagy hullámozzak a tömegben sok másik embertársammal. Azelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy ez bármi veszélyt hordozhat. Amikor még az irodában, picike tárgyalókban zsúfolódtunk össze, sokszor jóval többen, mint amennyi emberre a helyiséget tervezték, meg sem fordult a fejünkben, hogy ez veszélyes lehet. De akkor sem, amikor egy kolléga náthásan jött dolgozni és mindenki sajnálattal nézett rá, hogy szegény, nem érzi jól magát, de micsoda hős, hogy mégis bejött. Mindez mostantól elképzelhetetlen. Ha valaki egyet tüsszentene, máris ferde szemmel néznénk rá, és küldenénk haza. 

De most jó ideig ettől sem kell tartani, hiszen a cégünknél legalább 2020 végéig nem számítanak arra, hogy személyesen is látni fogjuk egymást… Természetesen mindaddig a családomat sem ölelgetem körbe, amíg el nem végeztem egy Covid-tesztet és nem lehetek biztos abban, hogy egészséges vagyok. 

Végérvényesen megváltozott, ahogyan élünk, ahogyan dolgozunk, bevásárolunk, sétálunk, parkban vagyunk, vagy épp családot-barátokat látogatunk. 

Mint minden változás, ez is fájdalommal jár, de talán nem teljesen rossz. Van benne pozitívum is. Nem akarok senkit kiborítani ezzel, és végképp nem hőst faragni a járványból, ami majd jó útra tereli az emberiséget, de optimista alkat vagyok, és már a járvány előtt is úgy éreztem, hogy az, ahogyan élünk, tarthatatlan és fenntarthatatlan. Szinte tudtam, hogy valaminek jönnie kell, ami kimozdítja az emberiséget ebből a látszatra nyugalmi állapotból. Évek óta tudtuk, hogy bármikor ránk szabadulhat egy járvány, hogy a fogyasztói társadalom, a világ másik végébe tett utazások, a tékozló életforma nem maradhat örökké. A pozitívum az, hogy nem a legrosszabb járvány kényszerített minket térdre, nem egy olyan, amivel szemben az emberiségnek esélye sem lett volna. „Csak” egy olyan járvány jött, ami egy pillanatra leállította az életet és gondolkodásra kényszerített. 

Valljuk be, máshogy nem is hallottuk volna meg a vészjelzést, csak ebben a nagy csendben, amibe belerokkant a világgazdaság, amiben százezrek vesztették el az életüket, milliók a munkájukat, a szállásukat, ami mindenkit „töltőre rakott” pár hónapra. 

Szerencsés vagyok: van munkám, és biztonságban vészelhetem át ezt az időszakot. Mindennél erősebben érzem a karantén kezdete óta a hálát mindazért, amim van. Nem élek „nagylábon”, de biztonságban vagyunk, és szerencsére egészségesek is (lekopogom). Van esélyünk átgondolni, mit kell majd ezután másként csinálni, lehetőségünk van alkalmazkodni az új játékszabályokhoz. Eszem ágában sincs elkezdeni két pofára habzsolni az életet majd akkor sem, ha már jobban nyit az ország, vagy ha épp majd Magyarországon leszek. Zsigerileg lettem óvatosabb. Kedvesen, előzékenyen, de távolsággal kezelem embertársaimat (ami, higgyétek el, nem könnyű egy olyan kölyökkutyával, aki minden embernek egyenként és külön-külön is örül a parkban).  

Távolságtartóbb lettem, magam és a másik ember érdekében is. És ha kell, most jó időre, ha épp nem örökre, lemondok bizonyos – azelőtt átlagos, mindennapos – előjogokról, a rendszeres utazásról, vagy a butikokban való hosszas nézelődésről. Megtartok minél többet ebből a belső biztonságból, a zugból, ami kialakult az elmúlt hónapokban és még jobban megtanulom becsülni azt, amim van. 

Kégl Ágnes