19-re lapot húzni – Így költöztem vissza a pandémia közepén Magyarországról Angliába

–

Többszörös kihívás: pandémia brexittel megtoldva

Mindig mondom, hogy én szeretem a kihívásokat, és az élet rendre meg is segít, hogy ne fukarkodjam bennük. Anno váratlanul, az egyetem utolsó évében estem teherbe, hogy az államvizsgákat lehetőleg egy kisbaba ellátása közepén kelljen letennem, a szakdolgozatomat pedig szintén ebben az állapotban megírnom. Külföldön, távol a szeretteimtől, minimális fizetéssel léptem ki a tizenegy éves párkapcsolatomból – és maradtam teljesen egyedül. Aztán egyedülálló anyaként, állás mellett szereztem meg a brit újságíró-diplomát. Mostanra már biztos vagyok benne, hogy azbesztből gyúrtak: mindenálló vagyok. Biztos, ami biztos, rendre tizenkilencre húzok lapot, és nem gondolom, hogy ez ebben az életben már megváltozik.

Épp ezért kicsit sem voltam meglepve, amikor a cégem – az egész Európát sújtó pandémia közepén, a brexit kapcsán kialakult jogi és adózási helyzet miatt – visszarendelt Angliába. Mikor máskor és hogyan másként?! Gyerekkel, kutyával, autóval, egyedül vezetve. Challenge accepted.

Amúgy nagy híve vagyok a multitaskingnak, de amit ennek az útnak az előkészítése és lebonyolítása igényelt, arra még én is azt mondom, hogy csuhajja.

Egyrészt, Magyarországról látatlanban kellett albérletet találnom Angliában, ahol menet közben (a pandémia miatt kissé lanyha érdeklődés mellett) lezajlott egy brexit is. Így aztán az amúgy sem egyszerű lakásbérlés még sokkal összetettebbé vált. Nem is beszélve a tényről, hogy mi kutyával kerestünk házat – és ez angolhonban legalább olyan, mintha leprás lennél. Szerencsémre néhány hét alatt találtam egy kedves házat – némi lemondással járt ugyan, mert kisebb, mint szerettük volna, és nincs kertje, csak előkertje – de sikerült megoldanom, hogy legyen hova megérkeznünk. 

 

Célba érni kérdéses

Ezután jött a szervezés dandárja. Nyáron egy „tágas” Smart fedélzetén érkeztünk haza, ahová betetriszeztem kutyát, gyereket és rengeteg ingóságunkat. Visszafele is ugyanez várt ránk, azzal a nehezítéssel, hogy a kutyának már a szigorúnál is szigorúbb papírokra és oltásokra volt szüksége, hogy átengedjék a határon, és ne kerüljön egy kellemetlen, valamint csillagászati összegekbe kerülő karanténba.

Emellett természetesen fennállt annak a veszélye is, hogy a pandémia miatt mi magunk kerülünk karanténba, vagy a hivatalos szervek kezére valamelyik tranzitországban. Ahogy ugyanis nekiláttam a szervezésnek, számos helyen épp azzal a lendülettel kezdtek el szigorítani, beleértve Ausztriát, Németországot és Franciaországot. Az angliai drákói szigorról már nem is beszélve.

A rémálmom az volt, hogy valahol Franciaország mélyén kiemel a rendőrség a forgalomból, és kötelező helyi hotelkaranténra ítél – egy vagyonért. Vagy visszafordítanak Németországból, és hiába teszünk meg több ezer kilométert.

Szükségünk volt egy 72 óránál nem régebbi negatív Covid-tesztre, így a tesztelés versenyfutás volt az idővel. Amikor ugyanis Anglia határát átléptük, a tesztünk még éppen két óráig volt jó, mert ugye két napon át utaztunk, és a mintát az indulás előtt több mint 24 órával kellett levetetnünk, hogy kellő időben megérkezzen az eredménye.

A tesztek mellett kinyomtattam mindenféle kötelező igazolást, lakásbérleti szerződést, a letelepedési státuszunkat igazoló okmányt, a francia határátlépésre jogosító dokumentumot, egy másikat, amivel vállaltam, hogy a megérkezésünk után tíz napig izolálódunk és a többi és a többi. Mire a szükséges papírok utáni kutatásnak, nyomtatásnak és kitöltésnek a végére értem, úgy éreztem, hogy bárki, aki ezeket hiánytalanul megtalálja és kitölti, az speciális Covid-diplomát érdemel. Viszonylag sok álmatlan éjszaka volt az utazás körüli stressz ára, de mivel az inszomnia régi rossz ismerősöm, nem lepett meg, hogy ebben a helyzetben is meglátogatott.

„Sok a dolgod, pihenésre lenne szükséged? Ugyan, minek az?”

Emellett – még Magyarországról – megrendeltem Angliába egy komplett nagybevásárlást, mert tudtam, hogy a karantén idején vásárolni sem lesz alkalmam. Érdekes módon a kinti Tesco virtuális bevásárlókosarának megpakolása volt az a pillanat, amikor először realizálódott bennem, hogy nyolc hónap Magyarország után valóban visszatérünk másik otthonunkba, ahol lassan – ezt a megszakítást leszámítva – nyolc éve élünk. Amikor nem a trappista kerül a kosaradba, hanem a brit cheddar, és nincs Piros Arany vagy téli szalámi a polcon, az a honvágy egyik legmarkánsabb manifesztációja.

Kiköltözés, szortírozás, indulás

Ezek után kellett kiköltözni a budai albérletünkből. Szétszortíroztam, hogy mi jön velünk vissza Angliába, és megrendeltem a nemzetközi csomagküldő szolgáltatást, hogy a könyveim és a ruháink megérkezhessenek az általam még sosem látott új házba. A maradék ingóságunkat tovább szortíroztam: mi az, ami jön velünk vissza, és mi az, amit szétosztok szeretett családom körében. Aztán egynapos küzdelem árán a kis autónkba – édesanyám segítségével – ismét beszuszakoltam mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy útközben vagy a megérkezésünkkor jól jöhet.

A gyermek lábának sajnos nem jutott hely, viszont a kutyánk, Biscuit kényelmesen utazott egy bőrönd, egy pokróc és egy törülköző tetején.

(Ezen a ponton eszembe jut Durrell klasszikusa, a Családom és egyéb állatfajták, és mélyen átérzem Durrell mama helyzetét a Korfura költözéskor.)

A rövidke előkészítés után már indulhattunk is!

Egy vidám hétfő hajnalon vágtunk neki a kétnapos utazásnak. Mivel egymagam vezettem, és sötétben utálok, így mindkét nap korán indultunk, hogy sötétedés előtt a szállásunkra érjünk. Frankfurtnál, az autópálya mellett foglaltam szállást, ugyanott, ahol megszálltunk, amikor Magyarországra tartottunk. Ezúttal azonban hozzájuk se lehetett csak úgy beállítani, mint a nyári nagy nyitás során, mert a német szigorítások miatt félig zárva tartottak. Csak azok szállhattak meg itt, akik igazoltan munka miatt voltak úton. Épp ezért – a sok papírmunka részeként – jó előre munkáltatói igazolást is szereztem.

Valójában maga az utazás gondtalan volt, hiszen túl nagy személyautó-forgalom nincs az autópályákon – ellenben teherszállítás és útfelújítás mindenhol szép számmal akad. Mindössze benzinkutakon álltunk meg néhány óránként, de Ausztriában és Németországban még oda is csak FFP2-es maszkban lehet belépni, textilmaszkot viselve egyszerűen kitessékelnek, és nem szolgálnak ki. A kiskorúak javára legyen mondva, mindketten hősiesen viselték az utat.

Sosem látott átvizsgálás

Az osztrák és a német határon is ellenőrzés nélkül mehettünk át. Az egyetlen nagyobb akadály a calais-i átkelés volt. Már a francia ellenőrzés is nagyon alapos volt: kértek igazolást arról, hogy pontosan hol fogunk karanténba vonulni, és igazolnunk kellett azt is, hogy megrendeltünk fejenként két-két Covid-tesztet az izolációnk második és nyolcadik napjára, amelyet a brit állam hatóságilag elrendelt. A karantént ugyanis csak akkor hagyhatjuk el tíz nap után, ha mindkét teszt negatív. Mind a francia, mind a brit oldalon megnézték a teljes paksaméta dokumentációnkat.

A britek híresek ugyan az udvariasságukról, de azt kell mondanom, hogy a határőrök nem voltak sem kedvesek, sem előzékenyek.

Érezhető volt, hogy szigorú elvárásrendszer szerint dolgoznak. Annak ellenére, hogy az Eurotunnel szinte üres volt, mégis hosszas kocsisor alakult ki a két ellenőrző ablaknál, ugyanis minden autót legalább 15-20 percig vizsgáltak. Elő kellett adnom, hogy miért voltunk külföldön, mikor hagytuk el az országot, és most miért térünk vissza. Még arra is rákérdeztek, hogy a gyereket bejelentettem-e iskolába Angliában.

Talán mondanom sem kell, hogy efféle ellenőrzéssel életemben nem találkoztam, de egy pillanatig sem tudtam rájuk haragudni.

Anglia mélyen megszenvedte a Covid–19 brit variánsát. Rengeteg volt a haláleset, de mostanra sikerült visszaszorítani a megbetegedéseket, és átoltani a hatvanmilliós ország lakosságának felét. Érthető, ha nem akarják kockáztatni, hogy valaki külföldről hurcolja be a betegséget, és újra megugorjon a fertőzöttek száma.

Költözés látatlanban, kijelentés, bejelentés, feljelentés

Miközben mi a határon küzdöttük át magunkat, a bútoraink és nyolc hónapja nem látott ingóságaink egy tárolóból éppen beköltöztek az új házba. Én már sokat költöztem életemben, mondhatni, fekete öves vagyok ebben a sportban, de úgy még sosem csináltam, hogy nemcsak hogy nem láttam előtte az albérletet, de ott sem voltam, amikor épp beköltöztem. Nemhiába, egyszer mindent ki kell próbálni. (Ugyanitt örök hálám kint élő magyar barátaimnak, akik segítettek mind a költözés lebonyolításában, mind az első bevásárlásom hazaszállításában.)

Amikor a nettó kétszer kilenc óra vezetés után végre megérkeztünk az új otthonunkba, a bútoraink és egy óceánnyi doboz már szeretettel vártak ránk. Dolgos lány vagyok én, de a munkabírásom ezúttal szintet lépett: a kétnapi, megfeszített figyelmet igénylő vezetés után következett kétszer 12 óra dobozolás. Kidobozolás.

Egyfajta eufóriában csomagoltam ki életem nyolc hónapja elpakolt és azóta sem látott darabjait. Mivel a kutya semekkora, a 14 éves tinédzser pedig csak mérsékelt segítséget jelentett, így gyakorlatilag teljesen egyedül.

És mivel a tárolótól minden ruhaneműnek dohszaga volt, így már az első napunkon nekiálltam a nagymosásnak – ami még most, majdnem egy héttel később is tart, és aminek áldozatul esett az egyik szárító. Béke poraira.

A pakolást, takarítást, mosást és rendszerezést néha vidám telefonálgatással szakítom meg. Minden szolgáltatóhoz be- vagy átjelentem magunkat. Beszéltem az adóhivatallal, az önkormányzattal, a telefonszolgáltatóval, az internetes céggel, két biztosítóval, a gáz- és a vízművekkel, valamint naponta felhív a kormány, és ellenőrzi, hogy tisztességgel karanténozunk-e. A méregdrágán, kötelezően megvásárolt, a második és nyolcadik napon elvégzendő Covid-tesztjeink sajnos nem érkeztek meg, így ezzel a szolgáltatóval is folyamatosan harcot vívok. De annyi baj legyen, egyszer a végére érek.

Vissza a felemás normalitásba

Itt – a rengeteg megszorításnak és több hónapos valós zárásnak tulajdoníthatóan – lassan kinyílik a világ.

Ahogy vége a tíznapos elzártságunknak, egy év után végre testi valójukban is látni fogom a kollégáimat, akikkel az elmúlt hónapokban csak Zoomon találkoztam, és akiktől valóban az óceán választott el.

A gyermek április közepén megint felveheti az uniformist, és – heti két Covid-teszt elvégzése mellett – visszamehet az iskolába, a korosztályába, ami az egyik legfontosabb esemény az életünkben. Elveszett egy év az életéből, amikor szinte nem találkozott korabeli gyerekekkel, és engem végtelen örömmel tölt el, hogy végre visszakapja őket, köztük a legjobb barátját. 

Hamarosan érkezik még egy adag doboz a tárolóból, így egyhamar sem a csomagolás, sem a mosás nem ér véget, de nem bánom. A dolgok kezdenek a helyükre kerülni – kívül és belül is. Remélem, hogy talán a nyár második felében újra nyakunkba vehetjük Európát, hogy – addigra kissé egyszerűbb módon és némileg kevesebb papírmunkával – hazalátogathassunk Magyarországra, és ismét a Balatonon ehessük a lángost, én pedig a családom körében ünnepelhessem a negyvenedik születésnapomat. Sok minden belefért ebbe a négy évtizedbe, és számomra még az elmúlt év is – az izoláció ellenére – izgalmas, mozgalmas és tartalmas volt. Most pedig csak örülök annak, hogy itt vagyunk épségben, egészségben, a humorérzékem sem hagyott el, és lassan újraindul az élet, egy több mint egyéves furcsa, kalandos, bezárkózó periódus után.

Kégl Ágnes