Színpadi meztelenség: szimpla provokáció, vagy fontos üzenet?

–

A harmadik sor szélén foglalok helyet. Ha tehetem, mindig ideülök: jól belátni innen a Trafó színpadát, és nem kell felállítani az egész sort sem, ha valamiért ki kéne mennem. Erre az eshetőségre mindig készülök: bár rajongok a kortárs táncért, tapasztalatból tudom, hogy a rendezők nem röstellnek nehéz és traumatikus témákhoz nyúlni, amelyek befogadásához kell egyfajta lélekjelenlét. A HODWORKS is ilyen – mindig megbirizgál valamit, amitől aztán napokig zaklatott leszek, mégis újra és újra eljövök. Talán a táncművészet szeretete hív, talán a vágy, hogy megértsem, miért pont OTT fáj, talán csak hétköznapi mazochizmus – nem tudom.

Négy táncos lép a színpadra anyaszült meztelenül, körbeüljük őket, full fény, zéró díszlet, még csak zene sincs. Bár a legtöbb darabjukban nem vagy csak alig viselnek ruhát, a Pirkad mégis más. Semmilyen inger nem vonja el a figyelmünket, nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnánk a puszta valóság elől:

igen, itt most nemi szervek röpködnek, táncolnak, mozdulnak és időnként összeérnek, tőlünk mindössze két méterre. Az első tíz percben nem tudok máshova nézni, kész, ez van. El is szégyellem magam. Ekkora kultúrbarbár lennék? Vagy ez most voyeurködés?

Előszeretettel hivatkozom magamra nyitott emberként, mégis kell jó tizenöt perc, hogy akklimatizálódjam.

Lopva a páromra nézek. Vajon ő is ezt éli meg férfiként? Vajon komfortos még neki a helyzet? Szerencsém van, kemény fából faragták, tetszik neki a darab, de voltam már olyan előadáson, ahol hasonló jelenetnél páran elhagyták a nézőteret. Lássuk be: nem való ez mindenkinek. Na de egy ilyen élmény a rendezőről szól vagy a befogadóról?

Meglátni azt, amit amúgy tilos meglátni

Hód Adrienn és Molnár Csaba szerint a nézői percepció nagyban függ attól, milyen élményeink vannak a meztelenséggel gyerekkorunktól kezdve. Hogy mikor találkozunk a puszta test látványával a hétköznapokban – része-e az életünknek, hogy a velünk egy háztartásban élőknek beadjuk a törülközőt a zuhanyzóba? Megállunk-e egy percre a tükör előtt két ruhacsere között? Leengedjük-e a redőnyt szeretkezéshez? Egyáltalán, van-e tere a meztelenségnek a zuhanyzón, az orvosi rendelőn és a szexen kívül?

Még ha van is, Hód Adrienn tisztában van vele, hogy az első pár perc zavarba ejtő egy ilyen darabból. És ez tök oké. „Azért döntöttem a meztelenség mellett, mert nem szerettem volna, hogy az öltözékek által többletjelentés rakódjon a táncosokra.

Miért kéne takargatnunk a testünket? Mi a baj vele? Szerettem volna felszabadítani a testet a korlátok és tabutémák alól és egyfajta jelmezként, vizuális történésként használni”

– mondja el, hozzátéve: a nézők közül sokan jelezték már vissza számára, hogy a kezdeti zavarodottság után kifejezetten felszabadítóan hatott rájuk a látvány.

„A társadalomban hozzá vagyunk szokva, hogy a nemi szervek takarva, ezáltal valamelyest tabusítva vannak. Ez a hirtelen jött lehetőség, hogy tessék, itt most meg szabad nézni, szül egyfajta bizonytalanságot a nézőben. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy megmutatom a testem, és én is megnézem másét, hiszen érdekel és szépnek találom azt. Viszont nem marad rajta a fókuszom” – mondja el Csaba, hozzátéve: az is érdekes kérdés, hogy mit és miért épp azt figyeljük meg a másik testén, amit. Míg valakit például a sérülések és hegek fognak meg, ő a tekintetekre kíváncsi leginkább.

Cuhorka Emese egészen máshogy éli meg ezt:

„Sose volt vágyam, hogy meztelenül táncoljak, nagyon szégyenlős vagyok. Hatásvadász és fölösleges dolognak tartottam, amivel könnyű visszaélni

– kezdi, én meg kérdőn nézek, hiszen többször láttam őt színpadon ruha nélkül, mint abban. – Minden alkotófolyamatban, ahol ez fölmerült mint eszköz, egy bizalmi viszonyban próbáltuk ki, és közösen döntöttünk arról, hogy indokolja-e a darab a meztelenséget, ad-e hozzá olyan kontextust, amit máshogyan nem lehetne elérni. Volt, hogy ez a döntés az alkotókkal közösen történt, de volt olyan is, hogy nem értettem egyet, mégsem volt visszaút. Kényelmesnek, felszabadítónak nem mondanám, inkább a személyes életemnek egy olyan szintű feladása, ami akkora nagyvonalúságot kíván, ami mindenképp frissen tart. Emberként, nőként ebben a helyzetben találni magam izgalmas kérdéseket vetett fel.

Kié a testem munka közben? Intimitás-e önmagában a testem formája, mozgása? Lehet-e szexualizálni a testemet, miközben én teljesen mást szeretnék vele kifejezni?”

De miben más, hogy férfit vagy nőt látunk?

Ahogy a barátommal hazafelé battyogunk a Pirkadról, még egy izgalmas kérdés felmerül: kiderül, hogy a meztelen férfitest látványa mindkettőnkre zavarba ejtőbben hatott, mint a női – valamiért mindketten nagyobb fokú kiszolgáltatottságot kapcsoltunk hozzá, mint a nőihez. Oké, de ez vajon rólunk szól csak, vagy a közönség általános megélése? Ahogy a barátainkkal beszélgetni kezdütnk, kiderült, hogy nem vagyunk vele egyedül.

Adrienn ennek kapcsán elmondja: a darabjaiban sosem volt a koncepció része, hogy férfi- vagy női testtel dolgozik, de a közönség visszajelzéseiből hasonló tapasztalatokat gyűjtött. Ennek okáról csak spekulálni tudunk.

Az egyik magyarázat lehet az például, hogy míg a női meztelenséggel gyerekkortól kezdve gyakrabban találkozunk, a férfimeztelenség szokatlanabb és egyben tipizáltabb.

A művészet, a popkultúra és a reklámok világa is ennek kedvez: szobrok, festmények, Playboy-címlapok, smink- és fehérneműreklámok üzennek a női testről, és a legelső testpozitív, diverzitást hirdető kampányokban is lányokat láthatunk. Férfiak ritkábban jönnek szembe, és ha véletlenül mégis, az üzenet általában egysíkú: egy férfi lehetőleg ne vetkőzzön le, de ha mégis megtenné, akkor legyen csúcsformában, potensen, ne mutassa ki a gyengeségeit. Egyelőre sajnos a testpozitív mozgalom sem tűzte zászlajára a másik nemet. (Kivéve Lakatos Márk egyszeri akcióját, amelyről ITT mesélt.)

A férfi nemi szerv eleve szimbolikus, külön téma – a pénisz állapota elválaszthatatlan a potensségtől, az erő reprezentálásától, a teljesítőképességtől, nem csoda, hogy a színpadi látványa is zavarba ejtő.

A legtöbb rendező épít is erre (ha nem is konkrétan a pénisz állapotára, de a test üzeneteire): egészen más érzetet kelt a nézőben ugyanis egy esztétizált, szépen megvilágított meztelen test, valamint egy törékenységet és gyengeséget kifejező póz. Engem nézőként itt az foglalkoztat leginkább, hogy vajon mit él meg mindeközben az előadó.

Míg Cuhorka Emese a kontroll elengedéséről beszél, Csaba épp az ellenkezőjét éli meg. 

„Több olyan helyzetben is dolgoztam a testemmel ruha nélkül, ahol körben ültek a nézők, vagy nem nálam volt a kamera, ami azért más, mert ezekben az esetekben előadóként lemondasz a színpadi helyzet teremtette kontroll lehetőségéről, hogy mi látható, mi a szándékoltan rejtett, teljesen máshogy kell magadat odaadni, bízni egy hatásban. Plusz, férfiakon és nőkön is vannak olyan testrészek, amik akarattal nem mozdíthatók, az azok feletti kontrollt is el kell engedni, de hát ilyen a testünk, ez objektív. Hogy ennek ki milyen olvasatot ad, az személyes.”

Csaba máshonnan is közelít:

„A meztelenség fegyver is és eszköz is, amellyel lehet provokálni, esztétizálni, elgondolkodtatni. Nem mindegy, hogyan alkalmazzák.

Én előadóként fel vagyok vértezve, én diktálom, mit nézel, és én használom fegyverként, én keltek hatást vagy akár manipulálok a legintimebb testrészeimmel. Fontos, hogy az előadó tudja-e viselni a meztelenségét.”

Meztelenség, erotika nélkül (?)

Szóval vissza a Trafóba: itt táncol az orrunk előtt két férfi-női páros, anyaszült meztelenül. Az emberi kapcsolódások minden formáját megjelenítik: van játék, gyermeki ismerkedés, kísérletezés, bajtársiasság, barátság, az erőviszonyok feltérképezése, rituális kapcsolódások, és igen, szerelem is. Azonban, mivel az egész anyaszült meztelenül történik, mintha az utóbbi lenne a leghangosabb: nehéz valahogy erotika helyett a bajtársiasságot látni egy meztelen férfi-női páros ritmikus, lüktető mozgásában.

„Az én előadásaimban a meztelen testnek nincs áterotizált jelentősége, de azt gondolom, azzal sincs gond, ha valahol ez megjelenik.

Miért kéne a szexualitásnak egy takargatott, szégyenteljes dolognak lennie? Amikor az egyik darabunkra készülve afrikai törzsek termékenységi táncát néztük, láttunk egy rituálét, ahol az egész falu körbeállta a termékeny korba lépő nőt, és együtt táncoltak vele. A törzs férfi tagjai is kapcsolódtak hozzá szexuális aktust imitáló mozdulatokkal, de nem volt szó se erőszakról, se megszégyenítésről. Sőt, az egész a test és az erotika szépségéről, szabadságáról és természetességéről szólt, hiszen sokaknak örömteli dolog az örömszerzés, a reprodukció. Miért ne lehetne ezt ünnepelni?” – fejti ki Adri.

Csaba egyetért: az erotikának megvan a helye, de ő mind táncosként, mind nézőként le tudja ezt választani az előadásról, és képes a testre egy üzenetközvetítő anyagként tekinteni. „Szerintem ez attól függ, hogy egy darab hogyan van hangolva, és milyen kontextusban történik a meztelenkedés.

Az erotika is lehet egy jelentés, de ott van még a kor, a hús, az anyag, az idő, a mozdulat – rengeteg olyan eszköz, ami üzenetet továbbíthat. Egyébként pedig az interpretáció nagyban függ az adott kultúrától is, ahol színpadra visszük a darabot”

– teszi hozzá.

Mint elmesélik, a Pirkadot előadták már többek között Albániában és Svédországban is, és míg az előbbiben sokakból megbotránkozást váltott ki a férfitest, utóbbiban kilencéves kisgyereket is vittek magukkal a szülők a darabra. 

A kérdés tehát nem feltétlenül az, hogy a meztelen test önmagában provokatívnak minősül-e, vagy társul-e hozzá szexus, hanem sokkal inkább az, hogy milyen lencsén keresztül tekintünk rá – beleértve a saját neveltetésünket, szociokulturális hálónkat és a közösséget, amelyben élünk.

Ahogy Emese zárja gondolatait: „A meztelenség megélése nagyon személyes. Van, akinek ez a humort kapcsolja be, van, akiben a felszabadultságot vagy nyomasztást, de vannak nézők, akikben azt az érzetet kelti, hogy mi, előadók kiszolgáltatottak vagyunk, és ezen nem tud tovább lépni, ezért nem jut hozzá az előadás szándékosan vegyes érzelmű élményeihez.

A színház a legbiztonságosabb másfél-két óra, ahol rácsodálkozhatsz arra, hogy mit érzel, mit gondolsz, aztán megbeszélheted a többiekkel, s akkor rájöttök, hogy valószínűleg ennek a darabnak nem volt egyetlen helyes megfejtése, csak teret adott találkozni magaddal, a kérdéseiddel, félelmeiddel.”

Képek: Kővágó Nagy Imre

Takács Dalma