Már külön élek, pénzt keresek, de a szüleim támogatására van szükségem – akkor most felnőtt vagyok?

–

Egyedül várakozom a reptéri check-in pultnál. Egyedül vonszolom magam után a bőröndöt, aztán egyedül teszem fel a zsúfolt poggyásztartóba. Nem kérem a férfi segítségét, aki kedvesen felajánlja, hogy felteszi helyettem. Azt mondja, a csomagom legalább olyan nehéz lehet, mint én. Köszönöm, megoldom. Két óra múlva landolunk, újra megküzdök a poggyásszal, de most sem kérek segítséget. Az útlevél-ellenőrzésnél kiállítanak a sorból. Valami nincs rendben. Fogalmam sincs, miért méreget a reptéri biztonsági szolgálat, de bármit akarnak is, nem esem kétségbe. Fél óra múlva már a buszmegállóban várom a helyi távolsági busz indulását.

Nem jön értem senki, ismeretlen minden szag, hang és benyomás. Ekkor érzem magam először önálló, felnőtt embernek, pedig jóval elmúltam már tizennyolc. 

„Addig örülj, amíg gyerek vagy!”

Avagy a mondat, amivel az őrületbe kergetik a kamaszokat. Születésünk pillanatától minden és mindenki arra készít fel minket, hogy felnőjünk. Megtanulunk egyedül enni, inni, járni, aztán a biciklis babaülés helyett pár év múlva a gyerekbicikli kényelmetlen nyerge vágódik a fenekünkbe (pedig milyen kényelmes lenne, ha mindig egy kipárnázott ülésből szemlélhetnénk az elsuhanó tájat, nem?). Innen már csak egy ugrás az iskola, ahol töméntelen mennyiségű tudást próbálnak a fejünkbe nyomni, mígnem elérkezik a nap, amikor szó szerint bizonyítványt kapunk arról, hogy felnőttünk. A ballagáson az előttünk ülő osztálytárs óriási virágcsokrától persze semmit nem látunk az igazgatóból, aki minden évben ugyanolyan emelkedett hangon harsogja a mikrofonba, hogy ma lezárul egy korszak, és holnaptól kilépünk a nagybetűs életbe. 

Mi mégis csak arra tudunk gondolni, hogy az ünnepség után bemegyünk a sarki dohányboltba, hiszen már ezt is megtehetjük, és annyi vodkát veszünk, amivel még éjfél előtt kiütjük magunkat. De már senki sem szólhat ránk, hiszen felnőttek vagyunk. Legalábbis jogilag. A tizennyolcadik születésnapom óta eltelt öt év, és mostanában egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: felnőttem?

Egyáltalán ki, vagy mi határozza meg, hogy felnőtt vagyok-e? 

Ezt próbáltuk megfejteni a barátommal egy-egy üveg hideg, lime-os cider mellett egy angol pub teraszán, miközben minden korttyal egyre elégedettebbnek éreztem magam. Azért vagyok felnőtt, mert amikor kellőképpen kábultnak érzem magam a cidertől, egyszerűen odatartom a kártyám a terminálhoz és a saját pénzemből fizetek? Azért vagyok felnőtt, mert dolgozom és önfenntartó vagyok? Azért vagyok felnőtt, mert nem kell a szüleimtől pénzt kérnem egy üveg sörre? Nyilván nem (vagy legalábbis nem ez az egyetlen magyarázat), de hosszú gondolkodással eltöltött órák után is úgy érzem, nincsenek konkrét válaszok, sem útjelző táblák a felnőttkor határán. 

Mondjuk, az anyagi függetlenség elég egyértelmű

Ezt a pszichológusok is a felnőttség egyik alappillérének tartják. Ez mérhető, látható, kézzelfogható, olyan, mint egy igen-nem válaszos kérdés. A saját keresetemből fizetem ki a cidert, vagy nem? Ennyi. De ha lelki felnőttségről van szó, már nem ilyen egyszerű a matek. Mit jelent egyáltalán lelkileg függetlennek lenni?

Mit mond el rólam, ha elköltöztem, eltartom magam (esetleg felelősséget vállalok egy kutyáért, macskáért, gyerekért), saját háztartást vezetek, de amikor problémám van, úgy érzem, hogy a szüleim támogatására van szükségem? Lehet, hogy akkor mégsem vagyok „teljes értékű” felnőtt?

Joggal mondhatják rám, hogy minden problémával az anyám szoknyája mögé bújok? És mi van azokkal, akik nem tudnak az anyjuk szoknyája mögé bújni? Akik gyerekként elvesztették a szüleiket, és kénytelenek voltak felnőni?

Nincs többé móka, kacagás, kivéve a Pán Pétereknek

Bevallom, voltak olyan illúzióim, hogy a tizennyolcadik születésnapomon majd egy hasonlóan varázslatos világ kapuja nyílik meg előttem, mint Narnia szereplői előtt, csak, mondjuk, ruhásszekrény nélkül. Aztán rájöttem, hogy a jogi felnőttség határát átlépni mégsem akkora buli. És akár tudatosan, akár nem, sokan nem is lépik át. Hívhatjuk őket örök fiataloknak, megrögzött agglegényeknek, vélekedhetünk rólunk kritikusan, de irigykedhetünk is rájuk, hiszen látszólag nem nyomja a vállukat kötelesség, szabadok, és mindent megtesznek, hogy azok is maradjanak. Ők a Pán Péter-szindrómások. 

Fontos leszögezni, hogy ez nem klinikai diagnózis, a pszichológusok eredetileg azokra a férfiakra használták, akik rendszerint kibújnak a felnőttséggel járó felelősségek alól. Akik sokszor harmincéves koruk felett is a szüleikkel élnek, kerülik a tartós kapcsolatokat, félnek az elköteleződéstől, ezért általában futó kalandokat keresnek, vagy olyan fiatalabb partnert választanak, akiben még nem fogalmazódott meg a vágy a családalapításra.

Erre egyébként rácáfolt egy ismerősöm, akire látszólag tökéletesen illik a leírás. Sármos, negyvenes férfi, akinek rendszerint jóval fiatalabb barátnői vannak, és a kapcsolatai előbb-utóbb mindig zátonyra futnak. „A faszom se érti ezt. Én tényleg akarom, hogy működjön, de valami mindig elbaszódik. Anyámék több mint negyven éve házasok, szóval jó mintát láttam, de valamiért nekem nem sikerül megkomolyodni. Pedig azért jó lenne egyszer apának lenni.” Látszólag minden adott, jó a minta, úgy tűnik, megvan benne a vágy az elköteleződésre, a családalapításra, de valami nem stimmel. 

Mit mond a tudomány?

Oláh Katalin, az ELTE Kognitív Pszichológia Tanszékének oktatója szerint a Pán Péter-szindróma hátterében több magyarázat is állhat. „A kötődési problémák jellemzően az elköteleződéstől, vagy az egyedül maradástól való félelemre vezethetők vissza. Az is előfordulhat, hogy az illető szorong a felnőttséggel járó kihívások miatt, de akár egy túlféltő szülő is állhat a háttérben. Ilyen esetekben gyakran megbélyegzik az illetőt, mondván, hogy túl jó dolga volt, és elkényeztették a szülei. Valójában inkább arról van szó, hogy a család így vagy úgy, de nem tudta azt a biztonságot nyújtani, amire a gyereknek szüksége lett volna a fejlődéshez, és így a felnőttség eléréséhez.

Kutatások azt mutatják, hogy a túl megengedő, túlféltő közeg oda vezethet, hogy valaki nem lesz képes felelősséget vállalni. Érdemes megjegyezni, hogy ha egy szülő nem állít határokat, az azért problémás, mert ha a gyereknek nincsenek kapaszkodói, nincs tisztában vele, hogy a viselkedésének milyen következményei lesznek, előfordulhat, hogy nem alakul ki, vagy csökken a biztonságérzete.”

A szakértő szerint a jelenség egy viszonylag újonnan meghatározott fejlődési szakasz kissé pejoratív meghatározásának is tekinthető. 

Jeffrey Arnett, a massachusettsi Clark Egyetem Pszichológiai Tanszékének professzora a kétezres évek elején vezette be az emerging adulthood, vagyis a kibontakozó felnőttkor fogalmát. „Ez arra az átmeneti életszakaszra utal, amikor az egyén már nem érzi magát gyereknek vagy serdülőnek, de még nem áll készen azokra az elköteleződéssel járó döntésekre (mint például a családalapítás), amelyek általában a felnőttkorral járnak. Ez tulajdonképpen egy kitolódott identitáskereső szakasz, és eredetileg a tizennyolc–huszonöt éves korosztályra vonatkozik (elsősorban azért, mert a felsőoktatásban eltöltött éveknek nagy szerepük van ebben), de akár belenyúlhat a harmincas évekbe is.”

Pont csak a húsz százalék hiányzik 

Ez egybecseng azzal a kutatással, amit Peter Jones, a Cambridge-i Egyetem szakértője és csapata végzett a felnőtt gondolkodás és az agyi fejlődés összefüggésével kapcsolatban. Peter Jones szerint nem lehet definiálni a gyerek- és felnőttkor határát. Meglátása szerint felnőtté válni lassú, elhúzódó folyamat. A prefrontális kéreg, azaz a homloklebeny elülső része kulcsszerepet játszik a felnőttség definiálásában. Ez az agyterület felel az érzelemszabályozásért, a veszélyérzet kialakulásáért, azért, hogy képesek legyünk hosszú távon gondolkodni és kordában tartani a vágyainkat.

Serdülőkor elejére az idegi kapcsolatok nagyjából nyolcvan százaléka kialakul, és bár ez soknak tűnik, a maradék húsz százalék pont azokat a területeket és funkciókat érinti, amelyek a „legfelnőttesebb” készségekért felelnek.

Az agyban először a legegyszerűbb fejlődési folyamatok történnek meg, ezt követik a bonyolultabbak, és mivel a homloklebeny fejlődik ki a legkésőbb, kamaszoknak többek között ezért nehéz (vagy legalábbis nehezebb) felelős döntéseket hozniuk.

A harminc az új tizennyolc?

A kisagy szintén meghatározza a kognitív érettséget, ez a terület azonban a környezet hatására fejlődik, vagy éppen nem fejlődik. Dr. Jay Giedd, a San Diegó-i Rady Children’s Hospital gyermekpszichiátriájának vezetője megállapította, hogy a kisagy fejlődése egészen egyedi. Kutatásai során rájött, hogy még az egypetéjű ikrek kisagya sem egyforma, ezért arra a következtetésre jutott, hogy a környezet jelentős mértékben hatással van a fejlődésére. Giedd szerint tehát a gyerekkori ingerek és benyomások jelentős mértékben meghatározzák a felnőttkort. Azt is megállapította, hogy a kisagy kamaszkorban változik a legtöbbet, és még a húszas éveink elejére sem fejlődik ki teljesen. Ezt már 1904-ben G. Stanley Hall, az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke is leírta,

a legújabb kutatások viszont még későbbre, harmincéves korra tolták a felnőttség határát, ezek szerint ugyanis az agy ekkorra fejlődik ki teljes egészében. 

Annyi ideig tanulunk, amíg mások felnőnek

És itt nem mehetünk el amellett, hogy mi okozza mindezt. Az elmúlt száz évben elképesztően felgyorsult a világ, és tudom, hogy ezzel nem mondtam újat, de tény, hogy ez jelentősen befolyásolta a felnőtté válás folyamatát is. Megváltoztak a társadalmi és gazdasági körülmények, a rendszerváltás óta egészen máskor, és máshogy történnek az önállósodás folyamatai. A nagyszüleink és a szüleink generációjában az volt a jellemző, hogy a fiatalok a tanulmányaik befejezése után beléptek a munkaerőpiacra, elköltöztek, megházasodtak, és családot alapítottak. Mára ez a minta nemcsak megváltozott, de időben is kitolódott. A tanulmányok várható hossza 1990-ben még csak 13,8 év volt, mára ez akár 17,8 évig is eltarthat.

Vagyis onnantól, hogy belépünk az iskola kapuján, majdnem 18 évet tanulással töltünk. Az első házasságkötés átlagos életkora 1990-ben a nők körében 22, a férfiak esetében 24,7 év volt, 2021-re a nők esetében 30,2, a férfiaknál 32,9 éves korra változott. 1990-ben a nők az első gyerek születésekor 22,99, 2021-ben 29,08 évesek voltak. 

Ezzel párhuzamosan egy csomó minden viszont sokkal hamarabb történik meg. A nagymamáimnak például még szűzen kellett férjhez menniük. Ha ezt ma meghallja egy kamasz, minimum értetlenül néz, de az is lehet, hogy kiröhög. (A Z generáció szexuális szokásairól Nyáry Luca írt nemrég ITT, ez kicsit tovább árnyalja a képet.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyik jó, a másik rossz, de tény, hogy ma hamarabb teszünk olyan dolgokat, amelyek régen csak a felnőttek kiváltságai voltak. Miért volt olyan egyértelmű, hogy ezeket a szabályokat be kell tartani? Egyáltalán ki határozta meg a szabályokat? 

Sokat beszélgettem erről a nagymamámmal, aki imádta a szüleit, és azt hiszem, még ma is rajong értük, de a történetei arról árulkodnak, hogy sokkal jobban beleavatkoztak az életébe, mint kellett volna. „Az én szüleim olyanok voltak, mint az angyalok, de egy jó darabig állandóan szekíroztak valamivel. Az egy dolog, hogy szűzen kellett férjhez menni, de csak akkor tudtunk nyugodtan beszélgetni a nagyapáddal, ha kimentünk a kertbe.” Persze akkoriban is voltak kivételek, de a nagymamám úgy emlékszik, hogy óriási ritkaságnak számított, ha a fiatalok már a házasság előtt összeköltöztek.

Kíváncsi voltam, hogy kislányként milyen felnőttnek képzelte magát, és hogyan változott a véleménye időskorában. „Én azt hittem, hogy akkor leszek felnőtt, ha elköltözöm otthonról. Ma is úgy gondolom, hogy az egy fontos állomás volt, de akkor lettem igazán felnőtt, amikor meghaltak a szüleim. Hiába vannak az embernek barátai, én az apukámmal tudtam igazán jól megbeszélni a dolgokat. A döntések előtt mindig kikértem a véleményét.

Akkor szembesültem vele, hogy már nem vagyok gyerek, amikor nem tudtam kitől tanácsot kérni.”

Minél több időssel beszélgettem a felnőtté válásról, annál élesebb kép rajzolódott ki, és ez meglepő módon egyáltalán nem áll távol attól, amit a húszas-harmincas korosztálytól hallottam. Ezek szerint a felnőtté válásban kulcsszerepe van a fizikai leválásnak és az önálló keresetnek.

Mitől függ a lelki függetlenség?

Egy 2006-os felmérés során az European Social Survey azt vizsgálta, hogy Európa huszonöt különböző országában hogyan vélekednek a felnőtté válásról. A megkérdezetteknek arra kellett válaszolniuk, hogy mi tesz egy embert felnőtté. Az eredményből kiderült, hogy

a válaszadók mindenhol elsősorban az anyagi függetlenséget tartották a legfontosabbnak. Ezt követte Kelet-Európában a tartós párkapcsolat és a családalapítás, a skandináv országokban pedig a szülőktől való függetlenedést mondták a felnőttség második legfontosabb ismérvének. 

Az, hogy lelkileg ki mennyire független a szüleitől, kultúránként is eltérhet. A nagykorúság elérése sokáig szakrális eseménynek számított, egyfajta beavatás volt a felnőttek világába. A modern társadalomban mára ez nagyjából egy 18./21. születésnapi házibulira redukálódott, de a kollektivista és individualista kultúrák máig másképpen közelítik meg a felnövést. 

Oláh Katalin ennek kapcsán azt mondta, hogy a nyugati világ jelentős része az utóbbi kategóriába esik, de mivel a kollektivista társadalmakban, mint például Kína, Japán, Dél-Korea, illetve Dél-Amerika, az identitás alapja inkább a közösség, az önérvényesítést általában megelőzi a családhoz való lojalitás.

Ezért előfordulhat, hogy amit Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban leválási problémának hívunk, az egy másik kultúrában természetes.

„Sok olyan társadalom van, amelyben a generációk együtt élnek, és teljesen általános, hogy a fiatalok gondoskodnak az idősebbekről. Nyilván ezt nem hívnám Pán Péter-szindrómának. Számunkra ismerősebb az individualista szemlélet, mi ezen a szemüvegen keresztül látjuk a felnőttséget és más fejlődési kérdéseket is. Érdekes szerintem, hogy a nyugati világban a gyereknevelés során elég korán elkezdünk azon aggódni, hogy elég önálló-e a gyerek, míg más kultúrákban ez nincs így. A nyugati társadalmakban hajlamosak vagyunk izgulni, ha nem alszik a saját kiságyában a baba, de például Japánban nem divat külön ágyban altatni a csecsemőt.”

Oláh Katalin hozzátette, hogy érett felnőtt akkor válhat valakiből, ha a fejlődés során a szükségletei adekvát módon vannak kielégítve, és olyan feladatokat állítottak elé, amit a fejlettségi szintjéhez képest meg tud ugrani. Hasonlóan vélekedik Szabó Laura, az ELTE Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológia Tanszékének oktatója is, aki szerint a kibontakozó felnőttkorban a fiatal újratárgyalja viszonyát a szüleivel, felnőttesebb, mert függetlenebb viszonyt szeretne kialakítani, mint serdülőkorában.

„Kérdés, hogy a szülők készek-e támogatni ezt a függetlenedést, miközben a fiatal anyagilag még függ a családtól. Ez a téma nálunk eléggé kényes, hiszen a fiatal gyakran együtt él még a szüleivel. Így nem könnyű önálló életet kialakítani. Ugyanakkor, a szülők számára is nagy feladat igazodni a fiatal igényeihez és életmódjához, gyakran nem szívesen engedik el a kibontakozó felnőttkorú gyermeküket, rettegnek attól, hogy tőlük független életet alakít ki. A helikopterszülők az ilyen korú gyermekük folyamatos, odaadó támogatásával elérik, hogy ne függetlenedjen igazán, mindig számítson a szülői segítségre.”

„Akkor leszek felnőtt, ha én valósítom meg a szüleim álmait”

Megpróbáltam valamiféle mintát keresni a különböző generációk véleménye alapján. Volt olyan húszéves, aki kizárólag anyagi oldalról közelítette meg a kérdést, de többen is azt mondták, hogy akkor lesznek felnőttek, ha gyerekük lesz. Beszélgettem egy olyan húszéves sráccal is, aki viszont úgy gondolja, hogy akkor válik belőle felnőtt férfi, ha majd ő gondoskodik a szüleiről. „Én akkor fogom felnőttnek érezni magam, ha majd én viszem a szüleimet mindenhova, anyagilag is segíteni tudom őket, és megvalósítom az álmaikat. Amikor lesz pénzem, hogy megvegyem apának azt a kocsit, amire egész életében vágyott.” 

A harmincas-negyvenes korosztály jellemzően két meghatározó ponthoz köti a gyerekkor végét: a születéshez és a halálhoz. Sokan azt mondták, hogy akkor váltak igazán felnőtté, amikor elveszítették a szüleiket, és olyanok is voltak, akik a szülővé válás pillanatától tartják magukat felnőttnek.

Apukám tizennyolc évesen vidékről Budapestre költözött, és szép lassan, minden anyagi támogatás nélkül, addig dolgozott, mígnem vett magának autót, lakást, megházasodott, szépen építette a karrierjét, ennek ellenére mégsem érezte magát felnőttnek. „Akkor nőttem fel, amikor megszülettél. Az, hogy már nem csak magamért kellett felelősséget vállalnom, sokkal inkább felnőtté tett, mint az, hogy anyagilag független voltam. Egy dolog, hogy dolgozik az ember, pénzt keres, de másképp kell felelőséget vállalni egy kisgyerekért. Attól kezdve nincs visszaút, nemcsak magadért kell jó döntéseket hoznod.”

Akármilyen megható volt ezt hallanom, mégis felmerült bennem a kérdés, hogy mi van azokkal, akik nem akarnak, vagy nem lehet gyerekük? Akkor ők sosem lesznek felnőttek? És azért valljuk be, az, hogy valaki szülővé válik, még egyáltalán nem garantálja, hogy egyik pillanatról a másikra felnő. Jeffrey Arnett szerint arra mondhatjuk, hogy felnőtt, aki nemcsak akar, de tud is felelősséget vállalni, képes önállóan döntéseket hozni, és anyagilag is független.

Honnan tudom, hogy felnőttem?

Alapvetően egyetértek Jeffrey Arnett állításával, de tény, hogy huszonévesként mégis iszonyú nehéz ezt tudatosítani magamban. A kortársaimmal együtt én is úgy gondoltam, hogy addig nem tudok felnőni, amíg otthon élek a szüleimmel. Gyakorlatilag menekültem otthonról, és végül is abszolút jó döntés volt a saját lábamra állni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem ettől lettem felnőtt. Kérdés persze, hogy most, huszonhárom évesen az vagyok-e. Arra viszont rájöttem, hogy nem az választ el a gyerekkortól, hogy megváltozik a lakcímem. Nekem legalábbis nem. Vannak viszont olyan barátaim, akik ettől érzik magukat felnőttnek. 

Végül arra jutottam, hogy felnőtté válni egyrészt borzasztó nehéz, lassú és hosszú folyamat, ami mindenkinek máshogy, máskor kezdődik és fejeződik be.

Ami ennél talán fontosabb, hogy rájöjjünk, mi tesz minket egyénileg felnőtté.

Engem az utazás. Az osztálytársaim nagy része (és pechemre pont a „menők”) negyedikes korunkra már egyedül jártak haza az iskolából, engem viszont még mindig anyukám fuvarozott. Utáltam, hogy nem buszozhatok haza egyedül úgy, mint a többiek. Nem rosszindulatból, de mindig megkérdezték, hogy miért nem mehetek velük. Nem tudtam mit válaszolni. 

Én sem értettem, hogy miért, de anyukám nem engedte, hogy egyedül közlekedjek. Pedig annyira vágytam, hogy kicsengetés után úgy lépjek ki az iskolakapun, hogy nem áll a parkolóban a kék Toyota. Azt akartam, hogy hadd húzza le az iskolatáska a vállam, hadd gyalogoljak ki a megállóba, hadd legyen saját kulcsom, hadd legyen egy kis szabadságom. Lehet, hogy az agyam összekötötte a felnőttséget az utazással? Lehet, hogy ezért volt olyan felszabadító egyedül felülni a repülőre és elutazni valahova? Ha viszont ez így van, lehetséges, hogy mindenki mástól érzi magát felnőttnek?

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / FG Trade

WMN szerkesztőség