„Ezt a babát meg fogja szülni!”

Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon minden szülés meghatározó és mindent felkavaró esemény. Az összes.  
Nekem is az volt, az első szülésem is, annak minden traumájával és fájdalmával együtt életem egyik legfontosabb napja volt. Anya lettem és világra jött a fiam. Aztán eltelt négy év. Feldolgoztam, amit fel kellett, rengeteget tanultam magamról, az anyaságról, a körülöttem lévő világról.

És akkor egy fagyos, téli napon, egy gyógyító szülés útján világra jött a lányom.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor az orvos kimondta, hogy „Nincs mese, maga ezt a babát meg fogja szülni”. Hogy micsoda koktél kezdett buzogni az ereimben vér helyett, arra nincsen jó szó.

anyaság születésnap gyereknevelés anya-lánya viszony

Ez volt az a pillanat, amikor visszakaptam az irányítást a testem felett, és a hitet önmagamban. Ez volt az őserő, ami minden sejtemet átjárta. Amikor elgyengülök, ezt az érzést próbálom előhívni.

Emlékszem, milyen hihetetlen volt, hogy sikerült, ott van a mellkasomon, megcsináltam, megcsináltuk. Tehát ez az erő mindig is bennem volt, bennem van.

Sokkoló érzés volt nem gyengének lenni.

Az anyaság a legkeményebb önismereti tréning

A lányom születésével viszont a belső fejlődésemnek hirtelen már más lett a tétje.

Mert én egy olyan mintát hordozok, amit véletlenül sem szeretnék átpasszolni a gyerekeimnek. 

 

Az odáig rendben van, hogy hamarabb tanítottam meg nekik, hogy birkózásnál az ÁLLJ vagy a NEM szó mindent visz, és azonnal le kell állni, de a tanítás mögötti szorongás és trauma is öröklődik ezáltal? Nem tudom.

Nekem már kislány koromban ott volt a fejemben, hogy bánthatnak, és tizenegy évesen már simán úgy közlekedtem a városban, hogy a kulcscsomómba kapaszkodtam, ami soha nem növelte a biztonságérzetem, mindig inkább a szorongásom nőtt.

A folytonos készenléti állapot iszonyú nagy feszültség. Kimerítő. És nem akarom, hogy a gyerekeim ezt érezzék.

Márpedig van egy lányom, aki – akárhogy is nézzük, nemek közti egyenlőségre törekvés ide vagy oda – ezer gyomorszorító veszélynek van kitéve ebben a világban.

Tudom, mi minden történhet egy lánnyal, egy nővel. Tudom, velem mi minden történt. De azt is tudom, hogy mire képes egy nő. És tudom, én mi mindenre vagyok képes.

A rakéta

A lányom viszont nem gondolkodik sem azon, mi történhet, sem azon, hogy mire képes. Csak csinálja. Pont, ahogyan született a kis rakéta, azóta sem áll meg. Számára nincs akadály. Ha van, addig nem nyugszik, amíg át nem ugorja.

anyaság születésnap gyereknevelés anya-lánya viszony

Először mindig megpróbálja a járt úton. Például megkérdezi, hogy festhet-e. Ha az a válasz, hogy igen, csak még várjon picit, akkor megrántja a vállát, fogja a hintalovat, és arra felmászva leszedi a polcról a kellékeket. Az, hogy közben mi borul ki, hogy amúgy hintalóra állni nálunk elvileg tiltólistás, az kit érdekel?! Őt biztosan nem. Nem véletlen, hogy háromhetesen már legurult az ágyról, négyhónaposan már négykézláb mászott. Neki mindig sürgős dolga van, és senki nem állhat az útjába.

Kellett egy kis idő, mire felfogtuk, kivel is van itt dolgunk.

Miközben ezeket a sorokat írom, épp az apját csavarja gátlástalanul az ujjai köré, hogy mindenképpen kapjon egy kis szárított élesztőt. Hogy miért? Jaj, hát nem egyértelmű? Hogy azzal dekorálja a kézműves nyerget, amit gyurmából készített a játéklovacskái hátára. (Engem nem bírna ilyesmire rábeszélni, de nyilván nem véletlenül nem nekem jött udvarolni.) A gyurmanyereg egyébként azért kell, hogy a lovasok ne essenek le vágtázás és ugratás közben. Neki a gyurma kulcsfontosságú, mindig van itthon. Igaziból volt mindenféle színű, mára csak egy nagy, szürkésbarnás, szöszös, undorító tömb az egész, mégis nagy becsben tartja, ugyanis azzal bármit meg tud valósítani, össze tud ragasztani. (Ez azt is jelenti, hogy nálunk mindenhol gyurma van.) Mondom, a leleményessége nem ismer határokat.

Minden egyes nap lenyűgöz a kreativitása, az akaratereje, hogy folyamatosan kattog az agya valami kihíváson.

Amikor pedig épp nem alkot, akkor valami akrobatikus mutatványon dolgozik. Például zsebre vágott kézzel, állóhelyből szaltózik egyet, csak mert eszébe jutott, hogy mi lenne, ha megpördülne a levegőben, biztosan jó móka. Az én állam azóta is a padlón, de szerintem mindenkié, aki akkor a szobában tartózkodott.

anyaság születésnap gyereknevelés anya-lánya viszony

A lány, a nő, aki én is szeretnék lenni

Mindeközben folyamatosan, de tényleg folyamatosan énekel. És nem ám olyan kis cukiskodó ovis módon, hanem teli torokból. Gryllus Vilmoson át a teljes Jézus Krisztus Szupersztáron keresztül a Stromae slágerekig és Kispál klasszikusig bármit. Kit érdekel, hogy szól, hogy tiszta-e a hang, nem számít semmi. Énekel az éneklés öröméért. És ugyanígy táncol, teljesen elvarázsolódva.

Ő az a lány, az a nő, aki én is szeretnék lenni. Aki én is voltam állítólag.

Visszanézve a felvételeket, tényleg sok a hasonlóság. Én is magamnak való voltam, elvoltam a saját kis világomban, és azon belül megingathatatlan voltam. A végsőkig hittem magamban, fel nem merült, hogy nekem valami ne sikerüljön. Aztán ez elmúlt.

Vagyis: vele is megtörténhet. Vele, aki most még az élő példa arra, hogy milyen az, ha valaki nem a szorongásai, a frusztrációi függvényében él. Most öt éves. Ennyi idősen tényleg ilyen voltam én is. És

elég volt pár mérgező mondat, egy-két rossz érintés, és kész, az addigi felhőtlen magabiztosságnak és stabilitásnak máris lőttek – hosszú évekre. De amikor az orvos kimondta, hogy márpedig én most meg fogom szülni a lányomat, abban a pillanatban mintha visszakaptam valamit, ami elveszett kiskamasz korom elején.

És a lányom természete is ezt üzeni mindennap, minden mozdulatával és gesztusával, hogy: Mindenre képes vagy(ok)!

Ő elhiszi. És róla én is elhiszem. Viszont amíg magamról nem hiszem el, addig, attól tartok, én jelentem rá a legnagyobb veszélyt egy mérgező minta átadásával.

anyaság születésnap gyereknevelés anya-lánya viszony

Beleugrani a legmélyebb pocsolyába

Tudtam már, amikor még a hasamban volt, hogy vele különösen nagy feladatot kapok, hogy egy egészséges önértékelésű, magabiztos, nőiségét megélni képes nővé cseperedhessen. Aki nem tudja, az tanítja, gondoltam, majd lesz valahogy.

Talán hiba volt ilyen lazán vennem a dolgokat, mert az idő telik, tessék, hisz már ötéves, és én még mindig csak kutatom, keresem azt a megtört kislányt magamban, aki mindig kicsúszik a kezeim közül.

Nem is tudom, mikor írtam erről, de minimum egyszer már előbújtam azzal, hogy nekem a Mamma mia! második része egy igazi gyomros volt. Nem azért, mert akkora remekmű, nyugi, tisztában vagyok azzal, hogy csak egy zenés limonádé folytatása. Bennem viszont megmozgatott valamit. Ahogy Lily James dobálta magát a filmben, az a fajta testtudatosság, mintha minden tincsét ő irányítaná, abból olyan magabiztos nőiesség áradt, hogy a szívem belefacsarodott. Mindent megadnék azért, hogy így felszabadulhassak egyszer.

Aztán persze a lányom is rákattant a Mamma mia!-filmekre, és mit láttak szemeim? Hogy pontosan úgy mozog, táncol és énekel, mint a főszereplő. Neki nem kerül erőfeszítésbe riszálni magát, beletúrni a hajába, mosolyogva, csábosan nézni a saját tükörképére.  

Ennyi az egész.

anyaság születésnap gyereknevelés anya-lánya viszony

Létezni csak úgy

Tényleg csak ebbe a gyermeki állapotba kellene visszatalálnia annak, aki elromlott bármilyen szempontból.

Akit bedarál a munkája, akit bántottak, elhagytak, elárultak, aki megkeseredett, bárki, aki elveszett, annak a startmezőre kéne visszalépnie. Megkeresni és megtalálni azt a gyermeki ént, aki még nem agyalja túl a dolgokat, csak lép.

Nem fél a piszoktól, beleugrik a legmélyebb pocsolyába is. Újra és újra szól a felnőtteknek, hogy nézzék és dicsérjék, milyen ügyes. Nem fél attól, hogy nagyképűnek, magamutogatónak tartják. A gyermeki én csak létezik, csak úgy van. Nem más emberek, vagy külső szempontok függvényében, hanem tényleg csak úgy.

 

 

Szóval az egész úgy indult, hogy akartam egy szülinapi köszöntőt írni. (És most, hogy elaludt, végre volt időm befejezni.) Ehelyett arról írtam, ami a fejemben kavarog, amit azóta tanultam, mióta kirobbant belőlem öt évvel ezelőtt. Igyekszem elhallgattatni azt a belső hangot, ami szerint ez nincs rendjén, hogy inkább nekem kellene bölcsen kitaposnom neki egy olyan utat, amin boldogan és biztonságban haladhat, mielőtt a sajátját kezdi keresgélni. Közben bízom abban, hogy miközben tanulok, én is tanítok ezt-azt, és talán van köztük hasznos és jó is.

Édes kicsi lányom, engem dobott neked a gép. De a minap azt mondtad, te választottál engem hosszas válogatás után.
Biztos okod volt rá. És remélem, nem okozok csalódást.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter