„Ejnye, kislányom, miért kell így szexelni!” – Anya és lánya közös könyve a szexről

–

Szexuálpszichológus anya ide vagy oda, Júlia sokáig mégsem mert nyíltan beszélni vele a saját szexélményeiről és kérdéseiről. Egészen addig, amíg el nem kezdtek közösen könyvet írni. A Kék melleken túl Júlia gazdag, a szöveghez izgalmasan kapcsolódó fotóin, intim személyes vallomásain és az olvasóknak feltett gondolatébresztő kérdésein keresztül feszeget olyan mindenkit érintő kérdéseket, mint az online randizás, a maszturbálás, a párkapcsolati hűség vagy az, hogy hogyan befolyásolja a szexuális életünket a politika. Ezekre a témákra és élményekre pedig anyaként és szexuálpszichológusként is reagál Lux Elvira egykori tanítványa, Bede Zsuzsanna. 

Filákovity Radojka/WMN: Az ember lánya nem teregeti ki a szexuális vágyait. Sőt, ez az, amiről általában még olyan helyzetekben is mélyen hallgat, amikben azért jó lenne, ha kinyitná a száját. Milyen hosszú utat tettél meg odáig, hogy merd vállalni és szavakba tudd önteni őket? 

Standovár Júlia: Sok időbe telt, hogy eljussak idáig, de ahogy egyre több tapasztalatot szereztem, úgy jöttem rá, hogy jobb, ha beszélek róla, mit szeretek az ágyban. A férfiak gyakran rácsodálkoznak, hogy ki merem mondani, amit épp gondolok. De miért ne tenném, emberek vagyunk, nem?

Ha érdekel, hogy egy felnőtt férfinak is fel szokott-e néha állni a metrón, akkor miért ne kérdezném meg? Persze senkinek sem kötelező válaszolnia a kérdéseimre, a kíváncsiság hajt, nem az a célom, hogy a másikat zavarba hozzam. 

Ugyanúgy az emberek többsége egyébként a fétiséről sem mer mesélni, sokan titokként kezelik azt, ami felizgatja őket. Egyszer együtt voltam egy sráccal, akinek szex közben teljesen spontán és véletlenül beteljesítettem az egyik fantáziáját, ami csak utólag derült ki. De milyen jó lenne, ha az ilyenek nem a véletlenen múlnának! Beszélni kell a vágyainkról, hiszen legrosszabb esetben mi történhet? Maximum azt mondja a másik, neki ez sok. De erről kérdezd inkább anyát, ő a szakember (nevet).

F. R./WMN: Oké, de ilyen kérdéseket akkor mer az ember hangosan feltenni, ha ismeri, elfogadja és meg is éli a saját szexualitását. Ez viszont nőként egyáltalán nem egyszerű, már csak amiatt sem, mert könnyen megbélyegezhetnek. 

S. J.: Persze, gondolj bele, a szüleink, sőt mi is úgy nőttünk fel, hogy azt a nőt, akinek nagyobb volt a szexuális étvágya, rögtön nimfománnak bélyegezték, a nimfománia pedig betegségként szerepelt a klinikai szakkönyvben – ezt anyutól tanultam a könyv készítése közben. Szexuális forradalom ide vagy oda, olyan normák szerint élünk ma is, amiket egy patriarchális társadalom épített ki. Elég csak a mai magyar politikai légkörre gondolni: azzal mossák az emberek agyát, hogy a nők csak szülésre és a konyhába kellenek. „A férfi legyen férfi, a nő pedig nő” – mintha visszafelé fejlődnénk.

A köztudatban ma is elterjedt nézet, hogy a nőknek nincs akkora szexuális étvágyuk, mint a férfiaknak, akik bezzeg mindig csak szexelni akarnak. A való életben viszont teljesen más a helyzet. Segítene, ha erről nyíltan mernénk beszélni, rengeteg gátlás feloldódna, ha az emberek tudnák, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, a szexuális vágyaikkal. És hogy azok teljesen normálisak. Az más kérdés, hogy a macsókultúra mennyire erősen küzd majd ellene, hogy a nők nyíltan közöljék a vágyaikat.

Persze nem arról van szó, hogy meg akarnánk fosztani a férfiakat a férfiasságuktól. Csak azt kellene valahogy újradefiniálni, hogy mitől férfi a férfi – nem attól, hogy naponta ötször meg akar dugni. 

F. R./WMN: Eléggé össze kellene szednem a bátorságomat, hogy ennyire nyíltan meséljek anyámnak a szexuális élményeimről, de az, hogy ti könyvet is írtatok erről a párbeszédről, valami egészen vad vállalásnak tűnik. 

S. J.: Mindig is nagyon érdekelt anya munkája, és fotográfusként régóta szerettem volna, hogy csináljunk valamit közösen. Viszont nagyon nehéz volt ennyire megnyílni előtte, pedig mindig is közvetlen volt a kapcsolatunk. Korábban is sokat beszélgettünk a szexről úgy általában, de nem a saját szexélményeimről. Két és fél évnyi munka van mögöttünk, így volt időnk feloldódni. De nemcsak én meséltem a tapasztalataimról, hanem anyu is. Kezdetben persze nagyon pironkodva, virágnyelven fogalmaztunk, de aztán bemelegedtünk: az mondjuk vicces volt, amikor olyan tárggyal kaptam e-mailt tőle, hogy „Merevedési zavar” (nevet). 

Egy csomó minden persze nem került bele a kötetbe, mert úgy gondoltam, van egy határ, amit már én sem tudok és nem is szeretnék átlépni. Már csak azért sem, mert a korrektor Vera nagyi, az apai nagymamám, az angol fordítást pedig anyu nővére csinálja. 

F. R./WMN: Azért így is vannak benne jócskán intim élmények. Ilyen, amikor a szexfüggőségről szóló fejezetben elmeséled, hogyan lett egy taxiutadból egyéjszakás kaland.

S. J.: Úgy gondoltam, máshogy nem érdemes belevágni egy ilyen kötet elkészítésébe, csak ha teljesen őszinte az ember. Így került a szexfüggőségről szóló fejezetbe egy vadabb sztori, amit nem is mertem szóban elmesélni anyunak, e-mailben küldtem el neki a történetet.

Féltem, mit szól, elítél-e majd. Valahol ki akartam belőle provokálni a szakmai véleményét, de a szexuálpszichológus helyett egy megértő anyát kaptam. Még csak annyi szemrehányást sem tett, hogy: ejnye, kislányom, miért kell így szexelni!  

F. R./WMN: De biztos reagált rá valamit… 

S. J.: Azt mondta, nagyon bántja, hogy nem tudta, mennyire magányos voltam az első New York-i évemben. A vízumra várás, a státuszom bizonytalansága Amerikában, az, hogy nem tudtam, hogyan alakul majd a karrierem, és mi vár rám, erősen kihatott arra, ahogy a férfiakat kezeltem. Totál másoktól függtem, az egyetlen dolog, amit viszont én tudtam irányítani, a testem volt. Erre az összefüggésre az anyuval való beszélgetések során döbbentem rá. 

F. R./WMN: Őszintén vállalod azt is, hogy vonzanak a színes bőrű férfiak. Bekerült egy fotó a könyvbe, azon épp egy fekete sráccal szexeltek, és eszembe jutott, hogy itthon a többség még mindig kinézi azokat a nőket, akik fekete férfival vannak együtt. Neked mennyire jött magától értődőn, ahogy a rassz, illetve a kevert párok kérdését kezeled? 

S. J.: Nehéz erről úgy beszélni, hogy az ember ne súrolja a rasszizmus határait. De rájöttem, hogy ha tabukról van szó, nem lehet politikailag korrektül fogalmazni. Időbe telt, mire megtanultam, hogyan legyek érzékeny a rassz kérdésére, hiszen egy olyan fehér társadalomban nőttem fel, ahol a magazinok címlapján nem szerepeltek színes bőrű emberek, ahol alig lehetett kevert párokat látni. Kezdjük ott, hogy feketékkel maximum a Blahán vagy az akciófilmekben találkozott az ember, így nem is várható, hogy a többség érzékeny legyen a rasszokat illetően. Ez egy olyan hosszú tanulási folyamat a kulturális különbségekről, az érzékenységről, az elfogadásról és az identitásról, ami még most is tart. A New York-iak alapvetően sokkal elfogadóbbak, toleránsabbak, kevésbé tabusítanak, már csak azért is, mert maga a közeg is sokszínűbb, mint Budapesten. 

Ami a fotót illeti, sokat hezitáltam rajta, hogy egyáltalán beletegyem-e, illetve hogyan tegyem a könyvbe anélkül, hogy azt sugallnám vele, szexjátékként, a fétisem tárgyaként használom a másikat. Másfelől a fiú, aki a képen szerepel, nyilván nem szenvedett attól, hogy az ölében ültem… És különben is, mi van, ha az embernek éppen ez a fétise? Az égvilágon semmi. Viszont ez is egy olyan kérdés, amire rányomja a bélyegét, hogy az adott társadalom éppen mit gondol a rasszról, vagy hogyan kezeli a kisebbségeket. Ezáltal pedig azt is befolyásolja, hogyan tekintünk az érzéseinkre, a testünkre. 

F. R./WMN: Ezzel elérkeztünk ahhoz a témához, hogyan szól bele a nők szexuális életébe a politika. 

S. J.: Ha Magyarországot nézzük, elég csak azokra a lakáshitelekre gondolni, amiket akkor kapsz, ha meghatározott időn belül szülsz három gyereket. És mi van, ha nem sikerül? Értem, hogy a családokat akarják támogatni, de teljesen abszurdnak tartom, hogy egy bankkal szerződjem arról, hogy szülök három gyereket. Vagy, hogy egy még egyszerűbb példát nézzünk, ott a fogamzásgátlás támogatása, ami Amerikában teljesen másképp működik, mint otthon. 

Emlékszem, diákként annak idején sok volt hat-hétezer forintot fizetni a fogamzásgátlóra, amit csak orvosi receptre tudott az ember kiváltani. Mivel az Obama-kormány annak idején százszázalékos támogatást szabott ki a fogamzásgátlókra, New Yorkban ingyen jutok hozzá a tablettákhoz. Hozzá kell tenni, hogy maga az egészségbiztosítás drága, illetve azt is, hogy Trump minden erejével azon van, hogy lecserélje az Obamacare-t, és betiltsa, vagy legalábbis megnehezítse többek közt az abortuszt is. De ez csak pár példa a sok közül;

lehetne még beszélni a melegházasságról, az örökbefogadásról, a petesejtfagyasztásról, és ezek kapcsán megnézni azt, hogy kik kapnak támogatást, engedélyt, jogot… Itt sincs tehát kolbászból a kerítés (vagy inkább a fal). 

F. R./WMN: Milyen belső utazás volt számodra a kötet elkészítése? Volt, amire a munkának köszönhetően csodálkoztál rá önmagaddal kapcsolatban? 

S. J.: Erre nehéz válaszolni, hiszen olyan régóta és annyira intenzíven dolgoztunk rajta, hogy nem tudom, mi az, amiben a könyv hatott az életemre, vagy amiben az életem formálta a könyv tartalmát. Az biztos, hogy elkezdtem szélesebb spektrumban tekinteni a szexualitásra. A cél persze nem az volt, hogy én kapjam meg a válaszaimat bizonyos kérdésekre, hanem, hogy minél több gondolatot ébresszünk az olvasóban saját magával kapcsolatban – erre szolgálnak a kötet oldalainak alján szereplő kérdések is. Most kiadót keresünk a könyvnek, illetve egy galériát, amelyik kiállítja a benne szereplő fotókat – ezek elkészítéséhez egyébként Pécsi József ösztöndíjat is kaptam. Nem egyszerű feladat. Pedig, ha belegondolsz, ezek nemcsak a mi történeteink, hanem mindenkiéi.

Filákovity Radojka 

Képek: Standovár Júlia