–

A padlón ülök. Körülöttem magasba nyúló falak, fejem felett hófehér mennyezet. Te velem szemben fekszel egy rozzant ágyon, arcod sápadt, a szád széle kékes. Az orvos azt mondta, nemsokára visszajön. Ennek már egy órája. Vagy talán tíz perce, fogalmam sincs. Egyikünk sem tért még magához a történtek után.

A szemem könnyfátyolos, de a tekintetemet még így sem terelheti el rólad semmi. A hőmérséklet kellemes, de azért gondosan betakartalak. Annak, ha valakit betakarunk, egyáltalán nincs köze a hőérzethez. Gondoskodáshoz, szeretethez, féltéshez van köze. Hát én is így tettem, épp csak a kezedet hagytam kint a takaró alól. Azt most képtelen lennék elengedni.

Közben kétségbeesetten figyelem a reakcióidat. „Az állapota stabil.” Ez a mondat jár a fejemben, de nem tudok mit kezdeni vele. Engem ez nem nyugtat meg. Amíg nem nyitod ki a szemed, nem szorítod meg a kezem és nem mehetünk innen haza együtt, addig ez a mondat is ugyanolyan semmitmondó, vacakul felesleges, mint bármelyik másik.

Dühös vagyok. Fel-alá járkálok, de csak addig, amíg vállból enged a karom, hisz a kezedet továbbra sem eresztem. Visszaülök a földre és gondosan elsimítom combomon a kockás szoknyámat. Igen, azt, amelyiket annyira szereted.

A nyitott ajtón át néha megpillantom édesapámat, amint a folyosón téblábol zsebre tett kézzel. Nem jön be. Nem mer bejönni. Fél. Ő odakint, én idebent. Attól félünk, hogy nem ébredsz fel. Soha, soha nem hittem, hogy valaha ilyet kell tennem, de remegő ujjamat az orrod alá emelem. Meg kell győződnöm róla, hogy lélegzel. Hogy biztosan lélegzel. Amint megérzem a gyengén, de melegen kiáramló levegőt, elkapom a kezem. Gyerekesnek és hitetlennek érzem magam. És hibásnak, hogy nem vigyáztam rád eléggé. Önmarcangolásomban egy felém lépdelő hölgy zavar meg. Szánakozó testtartással és elöl összekulcsolt kézzel közelít felém. Megáll a kórházi ágyad mellett és érzem magamon a tekintetét. „Van testvéred?” Magamon kívül válaszolom, hogy van, de azt hiszem, a következő mondatára nem lehettem felkészülve: „Ó, istenem. Milyen borzalmas, amikor gyermekek anya nélkül maradnak.”

Felocsúdok. Micsoda? Anya nélkül? Az én erős és bátor anyám nélkül? Arckifejezésemtől megtorpan és elmegy. Én pedig ott maradok kislányos rémülettel. Egyedül, de vele. Vele, de egyedül.

Pörgetem magamban az eseményeket. Reggel felkeltünk, most pedig itt vagyunk. Mi történt a kettő között? Hogy jutottunk idáig? Hol tört el a mai nap?

Amikor pár órával ezelőtt édesapámmal berohantunk a sürgősségi osztály ajtaján, téged, anya, már egy ágyra fektetve vizsgáltak az orvosok. Nekünk azt mondták, várjunk odakint. A résnyire hagyott ajtón át kiszűrődtek a hangok. Faggattak téged, kérdéseket tettek fel. Édesapámhoz bújva kintről szurkoltam neked, de akkor már alig voltál eszméletednél, egyre sem tudtál helyesen válaszolni. „Vannak gyerekei?” – kérdezték tőled. A nagy nyüzsgés, a gépek sípolása és a nővérek rohangálása közben pedig fájdalmasan hasított a levegőbe a gyenge hangon adott válaszod: „Nincsenek.” 

Otthon a vacsoránál hárman ültünk, nélküled. Édesapám, a nővérem és én. Az egész napos feszültség ekkor tört ki édesapámból. Egy pillanatra megállt, majd hosszasan, asztalra ejtett fejjel zokogott. Mi pedig zokogtunk vele. Aznap este ez volt a vacsoránk.

Sokan, sokszor mondjuk, hogy az élet egy pillanat, az elmúlás pedig még annál is kevesebb ideig tart. Még sincs bennünk kellő hála minden egyes megadatott reggeli ébredés, esti elfáradás, együtt töltött nap után.

Most, három évvel később, az ebédlőben ülök, és nézem, ahogy főzöl, édesanyám. És nem tudok elég hálás lenni ezért a pillanatért.

 Csiki Zsuzsi

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van