–

Érettségi után – sok kortársamhoz hasonlóan – úgy döntöttem, hiába az egyik legjobb barátnőm az anyukám, nem maradhatok örökre otthon, kell egy saját fészek. Eleinte persze továbbra is állandóan otthon lébecoltam, vittem a szennyest, hoztam a heti ételadagom, ezt pedig jóindulattal sem merem teljes kirepülésnek nevezni. Aztán gondoltam egyet, és meg sem álltam Spanyolországig. Éles váltás volt nekem is, meg persze az édesanyámnak is. Onnantól hétvégén sem ébresztett senki kávéval, nem főzte nekem a kedvenc ételeim, nem vásárolt be helyettem vagy pakolta össze a szobámat titokban…

Hirtelen magamnak kellett (volna) mindent megoldanom.

A repülőtéren láttam, hogy anyu szeme könnybe lábad, az ölelésén is éreztem, hogy nem lesz könnyű az elválás, engem viszont úgy feldobott a hirtelen jött szabadságom, hogy elfelejtettem visszanézni a biztonsági ellenőrzés előtt egy utolsó, bátorító mosolyért. Aztán megérkeztem, és… egyedül voltam. Ott volt a bőröndnyi ruhám egy üres szoba közepén, egy idegen helyen, ahol nem szólt rám senki, hogy gyorsan pakoljam át a cuccaim a táskából a szekrénybe, hogy azért mégse utcai ruhában dobjam le magam az ágyamra, és nem is foglalta el a fürdőt, amikor szükségem lett volna rá. Természetesen amint megérkeztem, beszéltünk telefonon, és jeleztem, hogy minden csodás eddig. Ő pedig ugyan megkérdezte, hogy segítsen-e valamiben, de én magabiztosan nemet mondtam. Felnőtt vagyok, emlékszel? Megoldok mindent egyedül.

Első lépések

Első bevásárlásom közepesen borzalmasan ment. Nemcsak a nyelvi akadályok miatt, hanem, mert hiába terveztem el, mit főzök és mi kell hozzá, a fene se' gondolta volna, hogy a só és a bors nem „magától terem” a konyhában. Mindenesetre tudtam, hogy innen csak felfelé visz az utam. Aztán mikor első este befeküdtem az új ágyamba, és rájöttem, hogy bár mindent sikerült beszereznem, de az ágynemű persze kimaradt, első ijedségem után a téli kabátomat takarónak használva, küzdve az inszomniával a „hogyan is működik az a fránya mosógép?” és hasonló, nagyon is praktikus kérdések kezdtek tömegével megrohanni.

Miért nem tanultam meg például korábban, hogy milyen mosószert kell venni? És a takarítás? Tényleg minden héten kell majd?

Most akkor magammal kéne vitáznom, hogy rakjak már rendet a szobámban, vagy ne hagyjam a szobámban a negyedik bögrét is? Hol kell befizetnem a számlákat?

Jézusom, kéne egy külföldi telefonszám is… Vajon mi számít sötét ruhának és mi fehérnek? Ekkor már tudtam, hogy másnap félreteszem a büszkeségem, és tárcsázni fogok. Őszintén bevallom, hogy 26 éves fejjel is előfordul még, hogy lefényképezem és elküldöm a nem egyértelműen eldönthető ruhadarabokat édesanyámnak, nehogy az összes pólóm – jobb esetben – szürke színben pompázzon, de a legeslegelső mosásomat konkrétan Skype-on végeztem, anyukámmal a vonal másik végén.

Szabadsááááág!

Aztán ahogy teltek a napok, az első ijedség után rájöttem, hogy tényleg nem is olyan rossz ez a különélés. Azt eszem, amit akarok, akár mindennap pizzát. Na, jó, azért nem élhetek kizárólag pizzán, mert nem egészséges, de a tányéromra kerülő brokkoli mennyiségét azért lecsökkenthetem. Sikerült egyedül megtalálnom a legközelebbi bankot, az olcsóbb boltot, a mosószert, sőt, még takaróm is lett!

De a legjobb része, hogy felfedezhettem magamnak, hogyan kényelmes berendeznem az életem – ami nem feltétlenül egyezik azzal, ahogy a családom többi tagja elképzeli.

Mindenkinek jobb így

Biztos vagyok benne, hogy senki sem hiányolja, mondjuk azt, amikor hajnalig pötyögök a klaviatúrán. Éjszakai bagoly vagyok, jobban működik ilyenkor az agyam, mint korán reggel, ráadásul napi négy kávéig meg sem állok, így teljesen esélytelen, hogy éjfél előtt aludni térjek. Nem kell azon mérgelődni, hogy megvásárolom az ezredik bögrét is, pedig már így is ömlik ki a konyhaszekrényből a sok edény; hogy miért hagyom felkapcsolva mindenhol a villanyt, és mikor felejtem otthon a kulcsomat. Az meg pláne nem fog hiányérzetet kelteni, hogy nem kell mindennap figyelni arra, mit szeretek enni és mit nem (bár – és most ne olvasd tovább, anyu – azóta megszerettem többek között a marhahúst, a gombát, a brokkolit és még egy tucat más dolgot, aminek a vehemens ellenzésével otthon az őrületbe kergettem mindenkit).

Szóval a kezdeti nehézségek után azért belejöttem. Szerintem ő is. Most éppen ő „repült ki” Amerikába, és így, hogy kevesebbet találkozunk, soha nem nyomkodom a telefonom, mikor vele vagyok, ráadásul alig vitázunk. Ilyenkor újra gyerek leszek. Ha otthon vagyok, legyen bárhol is, továbbra is a kedvenceimet főzi, ágyba hozza a reggeli kávét, együtt filmezünk, és semmit nem kell megoldanom egyedül. Mert végre megint együtt vagyunk egy kicsit. 

Kaszás Fanni

Ha érdekel a téma, olvasd el másik gyakornokunk, Dián Dóri felnőtt életkezdéssel kapcsolatos humoros írását is. Túlélőtúra egyetemistáknak – avagy: az albérlet viszontagságai 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Maica