Drága doktor úr!

Itt agyalok már mióta, hogy mi fejezné ki leginkább, legjobban, amit érzünk, amit érzek kislányunk várásának és születésének kapcsán. Én – mondhatjuk azt, hogy – inkább a szavak embere vagyok, ezért arra jutottam, leírom, mit tett ön azon túl, hogy végigkísérte a várandósságom és a szülést.

Lehet, hogy nem így „szokás” hálát kifejezni, de bevállalom, még ha ez szerényebb (de egyben személyesebb) is, mint egy ajándékkosár vagy egy boríték. És nem mellesleg, hátha ez a levél reményt ad azoknak, akik szerint csak erőszakos körülmények között lehet kórházban szülni.

Anno az a császármetszés, a kisfiam születése (más város, más kórház, más orvos) borzalmasan traumatizált, de szerintem a kisfiamat is. Barbár volt a kivitelezés, a bánásmód, emberileg, és olybá tűnik, hogy szakmailag is. Nemhogy hónapok, de évek kellettek ahhoz, hogy ne kapjak szinte pánikrohamot, ha a kisfiam születése jutott eszembe.

Azt gondoltam, soha nem fogok már gyereket szülni.

Aztán persze vágyni kezdtem rá. És amint úton volt a lányom, komoly stratégiai fejtegetésekbe kezdtem, hogy olyan emberek vegyenek körül a születésénél, akikben megbízhatunk. Így kerültem önhöz.

Ami december 14-én történt, az minden képzeletemet felülmúlta. Nemcsak az, hogy megtörtént, sikerült, természetes úton szültem a legnagyobb békében, de az az emberi támogatás, hit, ami körülvett, minden ízében gyógyító volt. A régi trauma azon az oroszlánüvöltésen keresztül távozott abban a pillanatban, amikor Lenke kirobbant belőlem.

Tudnia kell, hogy ez az úgynevezett VBAC (Vaginal Birth After Cesarean) jóval több, mint spontán szülni császár után. Azok az anyák, akik készülnek rá, nem csupán a babájuk „kijáratát” szeretnék megválasztani, hanem egy kőkemény önismereti utat járnak be. Meg kell tanulniuk képviselni önmagukat, a gyereküket, hinni önmagukban, a testükben és ami talán manapság az egyik legnehezebb: megbízni az orvosukban.

Én megbíztam önben az első perctől kezdve. Nem vakon. Egy baromi erős belső hang súgta, hogy megnyugodhatok.

És a belső hang nem tévedett.

Sosem fogom elfelejteni, amikor a tolófájásoknál azt mondta: „Nincs mese, maga ezt a babát meg fogja szülni.” Pár perc múlva a mellkasomon volt a lányom. És emlékszem, ahogy azt is mondta utána: „Méghogy maga nem tud szülni.” Ezzel a lendülettel porrá is zúzta a lelkembe kövesedett mondatot, amit anno a kisfiam születésekor a műtőben hozzám vágott az orvos:

„Nem kell sírni, nem nagy dolog ez, csak annyit jelent, hogy most én szülök, nem maga.”

Amikor mindennel végzett, ön egy puszit nyomott a homlokomra. Abban minden ott volt. Büszkeség, tisztelet, emberség, kedvesség.

Önnek talán ez mind természetes.

De nők sokasága számol be nap mint nap arról, hogyan törik meg a terhesgondozás alatt és a szülőszobán. Nők százai élik meg a szülésüket úgy, mintha megerőszakolnák őket.

Ez sajnos nem túlzás.

Egy nem embertelen szülészorvos gyakorlatilag forradalmárnak számít.

És ezt a levelet azért is írtam meg nyilvánosan, mert a sok rémtörténet mellett kell a reménysugár.

Lehet így is.

Doktor úr, lehet, hogy mindez túl személyes, túl intim, túl bizalmaskodó (mondjuk, azok után, hogy segített megszülnöm a kislányom, miről is beszélünk…), de mint mondtam, én a szavak embere vagyok. És nem tudom, mi más fejezné ki jobban a hálámat, mint az, hogy kerek perec kimondom, leírom.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

 

Anna és Lenke

2017. december, Debrecen