Ősz van, de nyári meleg. Már napok óta ájultan hever és szédülten bolyong. Megrészegítette a fény és egyben éhessé is tette. Vágyik a meleg napsütésre, hogy a sugarak a bőrén át a csontjáig hatoljanak. Kifekszik a napra. Amúgy is kell egy kis optikai tuning, erre gondol és elmosolyodik, miközben kivonszolja a sufniból a kerti széket, áttörli, levetkőzik majdnem egészen pucérra, és elhever rajta.

Később azután felöltözik, elindul a város felé. A héven a fáradt munkásemberek közé harsány fiatalok vegyülnek, az iskolából mennek hazafelé. Fülébe dugja a fülhallgatót, bekapcsolja mobilján a rádiót. Kifelé fordul, kinéz az ablakon. Az ezerszer látott utcák megnyugtatják. A kocsi hátuljában ül, ott, ahol egy alacsony fal elválasztja az üléseket az utastér nagyobbik részétől, ez a legvédettebb hely.

Valahol Dunaharasztinál felszáll két fiatal lány, mellé telepednek. Hangosak, de ő nem hallja őket, és ha nem akarja, akkor látnia sem kellene a bakfisokat. Valamiért mégis akarja.

A lányok tizenhat-tizenhét évesek lehetnek. Az egyikük csupa feketét hord, fekete nadrág, fekete trikó, és a haja is fekete, a napszemüvege is. A másik, aki tőle jobbra, félig vele szemben ül, színesebb. Vajszínű sort van rajta, fehér, magas szárú tornacipő és rózsaszín, ujjatlan póló. Az alakja formás, szimpla csipkés melltartót visel, semmi push-up, hová is kellene? A dereka keskeny, szép ívű, szinte befelé hajlik, karcsú és lapos a hasa. Izmos, hosszú combjai vannak, a bőre fényes, a színe akár a hamvas barack, a haja pedig világos barnásvörös, egyenes szálú és hosszú. A szeme szelídgesztenye – majdnem olyan, mint a férjének volt –, és az ajkain a rúzs élénk rózsaszín. Ahogy vidáman beszélget, látni, hogy a fogsora bájosan kusza. Nem tudja, miért nézi a lányt, valamiért muszáj, hogy lássa, kötelező, és a kényszer, az érzés, hogy valahonnan ismeri, nem múlik el. A kislány is oda-odakapja a tekintetét felé.

Nézi őt ez a nő, észrevette. Szemben ül vele, a másik oldalon. Kicsi asszony, alacsony lehet, nála biztosan alacsonyabb, rövid szoknya van rajta és piros trikó, a haja összefogva a tarkóján, vörösesbarna, mint az övé, pont olyan, és kedves szemei vannak, hiába világosak, mégis gyengédség árad belőlük. Nem szereti a kék szemű embereket, mert ahogy tapasztalta, azok hidegek és szigorúak, de ennek a nőnek vonzza a tekintete valamiért. Mint a mágnes, olyan, mintha ismerné valahonnan, nagyon régről, és nem tudja, hová tegye. Lepillant a saját combjára, végigsimít a bőrén, jó ez a testápoló, amit a zsebpénzéből vett, jó drága volt, mert van benne egy kis önbarnító is, ha már napozni a suli és a munka miatt nincs ideje, kell egy kis optikai tuning, mégis megérte. Egészen barackszínű lett tőle. A barátnője egyfolytában fecseg, amúgy is iszonyat sokat tud beszélni, de most ráadásul az új szerelmének sztorijával is fárasztja, figyelnie kellene rá. A szeme mégis vissza-visszatéved a másik oldalra, oda, ahol a nő ül, aki néni is lehetne, de valahogy mégsem, annál sokkal fiatalabbnak tűnik. Kedves arca van. Vajon mennyi idős lehet? Akár az anyja is lehetne?

„Az anyja is lehetnék” – ez a mondat úgy fut át a lelkén, mint a friss levegő, amikor ablakot nyit a szobában, lefekvés előtt. De igyekszik elhessegetni a gondolatot mégis, mert hűvösebb, mint szeretné, és valamiért megborzong tőle. Egyszerre esik jól, de túl váratlanul érkezik, és ijesztő is. Visszafordul az ablak felé és inkább kinéz rajta újra. Mostanában, hogy már felnőttek a saját fiai, a fiatalok amúgy is idegesítik kissé, talán öregszik, és sokszor gondol arra, milyen jó, hogy nem ma kezdi az anyaságot, a terhességet, szülést és a nevelést, meg az összes kínlódást, ami ezzel jár. Ma már biztos nem lenne ereje hozzá. Jó, hogy készen van vele, örül neki, hogy befejezte ezt a projektet, legalábbis nagyjából. A sínek mellett rohannak a fák, a szerelvény tetején hangosan csattan az áramszedő, a vezető magasabb sebességfokozatba kapcsolja a vonatot, talán késésben vannak a menetrendhez képest.

És akkor eszébe jut az a decemberi reggel. Belehasít, mint valami villám, és ez a vakító fény arra kényszeríti, hogy visszaszámoljon.

Tizenhét évvel ezelőtt történt. December 15-én. A férje kísérte a kórházba, és az ambulancián szorosan mellé telepedett. Hosszú ideig kellett várni a betegfelvételre, hiába érkeztek időben, kora reggel, ő csak délután került fel a műtőbe.

A férje addig úgy ült mellette, mintha valami rabot őrizne.

Jól emlékszik, még az utolsó pillanatban is megkérdezte: „Muszáj?” És a férfi arcára is emlékszik, ahogy bólint, és a szavaira: „Éppen elég a két fiú, nem? Mondtam neked, megszülheted, de akkor egyedül fogod őket felnevelni, mert én elmegyek!”

Így is elment, három évre rá. Kár, hogy ezt sem tudta előre. Felvitték azután a műtőbe, átfektették az ágyra, ami félig volt szék, félig ágy, a lábaira vászoncsizmát húztak és kengyelbe szíjazták. A bal karján van a legvastagabb véna, igazi jó ér, abból szokott vért adni is, abba szúrták a branült. Nem infúziót kapott, csak valami altató folyadékot, azután arra kérték, hogy számoljon, talán háromig jutott el, nem tovább. A dipriván gyorsan altat el, az ember tízig sem tud elszámolni és máris teljes a filmszakadás, onnantól nem érez, és nem tud semmit, akár a szívét is sokkolhatják. Az orvos fölé hajolt, minden rendben lesz, mondta, és ő sötét, mély álomba zuhant azután.

Ahogy belezuhant, úgy is tért vissza onnan, mint aki felbukkan a mélyből, úszó, aki egyszer csak átbújik az örvény alján, és a felszínre emelkedik. Akkor már egy kórteremben feküdt, sok ágy között az egyiken, és látta, hogy a testét vastag paplannal betakarták. Nem érzett fájdalmat, nyitott tenyerét a hasára tette, de ott sem érzett semmit, csak a combjai közt szivárgott langyosan a vér.

Valamiért biztos volt benne, hogy kislány lett volna.

Felöltözött. Érte jöttek. Hazavitték. Karácsony lett. Abban az évben hamar történt minden, és a gyerekek boldogan rohangásztak a fa alatt. Sütött bejglit, gyúrták neki a tésztát, és közben csipegettek. Égtek a gyertyák, a dédik a fotelban ültek, akkor még mindkettő élt, és a Dédimama sem volt intézetben az Alzheimer-kór miatt. Beszélgettek és mindent betöltött a békesség. Úgy tűnt. Kontrollra elfelejtett menni hat hét múlva, talán a legkisebb gyerek volt beteg, vagy talán csak nem volt kedve visszamenni, már nem emlékszik, miért. De februárban már muszáj volt, be kellett mennie a klinikára. Mert nem menstruált, és arra gondolt, hogy valami baj lehet. Talán az orvos szétcincált benne valamit, ami miatt most nem működik semmi úgy, ahogyan addig, és ahogyan kéne.

A doktor, akit már nagyon régen ismert, mosolyogva fogadta. „Na, végre” – mondta röviden, elmarasztalás nélkül, és amíg ő felmászott a székre, kesztyűt húzott és kedélyesen elbeszélgettek a régmúlt időkről. A szék hideg volt, a fém kengyelben harisnya nélkül fázott a lába, igyekezett hamar túl lenni a dolgon, engedelmesen széttárta hát a térdét, terpeszben, hanyatt fekve. Az orvos a jobb kezével óvatosan nyúlt a hüvelyébe, miközben bal tenyerét a hasa aljára fektette és lefelé nyomkodva körbe tapogatta a méhét kívül-belül. Hosszasan vizsgálta. Azután nem szólt egy szót sem, csak elpirult.

Ez akár mulatságos is lehetett volna. Furcsa, ahogyan a férfiak elpirulnak, másmilyen, mint ahogy a nőknél történik ez a dolog. A férfiak többségének először a homloka vörösödik el és a pirosság onnan kúszik az arc felé. A vizsgálat nem fájt, de kellemetlen volt. És még kellemetlenebb a hosszúra nyúló csend.

„Készen vagyunk” – mondta azután a doktor, majd levette a kesztyűt, kezet mosott, és amikor visszafordult felé, még akkor is szemmel láthatóan nagy zavarban volt, a torkát köszörülte.

„Nos, nem is tudom, mit mondjak. Hidd el, ez nagyon ritka, de te, …te megint terhes vagy…

Azt hiszem, az isten valamiért nagyon szeretne még egy gyereket adni neked. Döntsd el, hogy mi legyen” – mondta azután halkan, és nem nézett rá. Akkor már ő is elvörösödött valószínűleg, mert nagyon égett az arca, és a testét is elöntötte a forróság, alig tudott felkelni a székről. „Az lehetetlen” – dadogta. „Csak egyszer voltunk együtt azóta, ez kizárt. Hogy történhetett?” „Nem vigyáztatok?” – kérdezte az orvos, és ő megrázta a fejét, eszébe sem jutott, nem gondolta, hogy vigyáznia kéne, hogy bármi lehet, az abortusz előtt sem esett teherbe évekig.

Most mi legyen? Hazafelé végig ezen gondolkodott, és még napokig, és azután is. Éjjeleken át visszhangzottak a fejében a mondatok, amit az orvos mondott, de akkor úgy döntött, mert azt gondolta, hogy úgy kell döntenie, hogy más választása nincs. Márciusban, a születésnapja előtt pár nappal már egyedül ült a váróteremben, akkor már nem kísérte el senki, akkor már senki nem félt attól, hogy megszökik az utolsó pillanatban. Minden ugyanúgy történt. Csak most nem jöttek érte sem. Amikor felébredt az altatásból, már délután három óra volt. Kábultan és szédelegve kapkodva a ruháit felöltözött, a zárójelentést meg sem várta és beült a kocsiba, hogy még időben odaérjen a fiúkért az óvodába. Csak otthon ment fel az emeleti hálószobába és zárta magára az ajtót, és csak akkor kezdett el sírni. Nem is tudta abbahagyni a zokogást órákon át. Elhatározta, hogy el fogja felejteni az egészet.

Nem volt nehéz, két év után jött a válás, azután pedig a nyakába szakadt minden. Napról napra élt, és nem maradt más, mint a rohanás. Munkából haza, otthonról a munkába, és közben a gyerekek, iskolák, tanárok, főzés, teregetés, mosogatás.

December és február. Tizenhét évvel ezelőtt. A visszaszámolás hatékony és eredményes, összeszorul a gyomra, és a torkában az évek óta rejtegetett, gombóccá kövült könnyek eltorlaszolják az utat, hogy alig jut levegőhöz. Oldalra fordul, ahol a lány vidáman beszélget és látja azt is, ahogyan lélegzik, a trikója alatt lassan emelkedik és finoman megremeg a mellkasa, ahogy nevetni kezd. Jól áll neki ez a trikó, jól állnak neki ezek a színek, a málnaszínű rúzs is a száján, ami olyan, mint a tejszínes málna, kiemeli a bőre selymes, világosbarna színét. Talán tizenhét lehet, több semmiképp sem, de nem is kevesebb. A tekintete máris felnőtt, és olyan komolyan, mégis szeretettel néz most rá, hogy el kell fordulnia, nehogy megijessze ezekkel a hülye könnyekkel.

Annyi év telt el azóta! Miért éppen most jutott eszébe az egész? Miért itt, ezen a nyomorult vonaton, és miért ezzel a kislánnyal szemben ülve? Miért?

És akkor eszébe jut valami. És ez a gondolat egyszerre ijesztő, de mégis kegyelemmel teli. Annyi vigasztalás és békesség van benne, amely minden emberi értelmet meghalad. Ettől a kegyelemtől pedig legszívesebben sírni kezdene, hangosan, szabadjára engedve azt a sikítást is, ami benne lakott mindeddig, anélkül, hogy egyáltalán tudott volna róla. De nem lehet. Nem szabad sírni. Most már nem is érdemes. A kislány gyönyörű, szép, és amíg együtt utaznak, amíg láthatja, le sem veszi róla a tekintetét.

Mindjárt le kell szállnia, pedig maradna még, na, nem a barátnője miatt, hogy tovább utazzon vele, és hallgassa a sületlenségeit, hanem emiatt a nő miatt, aki most már majdnem sír. Látja rajta, hogy szét van csúszva teljesen, vajon mire gondol, mi jár a fejében, mi az, ami ennyire fájhat neki? Ráadásul őt nézi egyfolytában, biztosan emlékezteti valakire, csak ez lehet az oka. Vagy tényleg ismerik egymást, valami előző életből? Sosem hitt ebben, csak mióta a nagyi meghalt, és álmodott vele. A nagyi, az egyetlen, aki szerette őt, aki felnevelte, és aki nem hagyta, hogy intézetbe kerüljön, miután az anyja elment egyetlen szó nélkül, amikor ő négyéves volt. Az apjának pedig sosem kellett, már a születése előtt lemondott róla. Most, hogy a nagyi nincs, elég nehéz minden. Még nehezebb. De az intézetet most már biztos, hogy megúszta, 18 éves lesz pár hónap múlva, rendesen tanul és dolgozik is. A diákmunka a Mekiben nem hoz valami sokat, de legalább eltereli a gondolatait. Az unokatestvére lett a gyámja, akivel a lakást ketten örökölték. Az Ádám jó fej, ki lehet jönni vele, mindig is jóban voltak, még akkor is Ádám segített, amikor ő pár éve elég közel állt ahhoz, hogy hülyeségeket csináljon. Ádám hisz istenben. És egyszer azt mondta neki, hogy senki élete sem hiábavaló, minden léleknek meg kellett születnie, és hogy ő sem véletlenül lett, célja van itt a földön, vigyáznia kell magára. Ő akkor mondta Ádámnak, hogy köszöni, de ő nem hisz istenben. De Ádám csak annyit felelt mosolyogva, hogy nem baj, elég, ha isten hisz őbenne. És olyan szeretet volt akkor a fiú tekintetében, amiért ezt a mondatot muszáj volt megjegyeznie. Ugyanolyan szeretet, mint ami ennek a nőnek a szemében van… Milyen fura. Pedig nem is ismeri…Na, mindegy, most le kell szállnia. Feláll az ülésről, megöleli a barátnőjét. Mielőtt elindulna a lépcső felé, visszapillant az asszonyra, aki még mindig őt nézi. Egy utolsó mosollyal búcsúzóul megsimogatja.

A vonat beér a végállomásra, mindenki leszáll. A locsoló kocsi által az út szélén hagyott tócsákban rigók és verebek fürdenek, ügyet sem vetve az emberekre. Megigazítja a vállán a táskája szíját, de csak megszokásból, a táska többnyire nehéz, túl sok holmit cipel benne mindig, most mégis könnyűnek érzi. Vesz egy nagy levegőt. A vágóhíd melletti kocsmánál az öreg fa ágain levelek pöndörödnek.

Molnár Lamos Krisztina