Friday night and the lights are low

Az úgy volt, hogy még a karantén előtt volt a gyerekekkel egy pocsék napunk. Az apjuk pont elutazott koncertezni (jézusom, valaha ilyen is volt!), nekem leadási határidőm volt, a nagyobbik frontérzékeny, és ez bizony egy szeles nap volt, a kicsi meg épp nyakig elmerült a szeparációs szorongásban. Egész nap veszekedtünk, egyik balhéból estünk bele a másikba.

Eljött a pont, amikor körülnéztem, és annyit észleltem, hogy káosz van, mindenki hótt ideg, egymást mérgezzük a hangulatunkkal, valamit tennem kell.

Hirtelen ötlettől vezérelve benyomtam egy ABBA-válogatást, ölbe kaptam mindkét gyereket, és táncolni kezdtünk. Eleinte csak forogtunk, billegtünk, én énekeltem. Aztán én táncoltam, a gyerekek pedig a kanapén kezdtek ugrálni.

A végére már együtt énekeltünk, ugráltunk, táncoltunk, és csak annyit tudtunk: nem volt jó a nap, de most végre nagyon jó nekünk.

Looking out for a place to go

Eltelt egy-két év, és itt vagyunk, karanténban. Ami persze csak „karantén”, de mi mégis nagybetűs és igazi karanténnak érezzük. Már egy éve kínlódunk a koronavírussal, és fékeveszett hajsza folyik a mentális egészségünkért.

Nagyrészt be vagyunk zárva az otthonunkba, ami akár kacsalábon forgó palota is lehetne, de mégis, ha a világ számunkra a képletes négy fal, akkor nyilván arra vágyunk, ami azon túl van. Telik az idő, nem túl biztató a helyzet, egyik rossz hír jön a másik után, és a mindennapjaink kivitelezése sokszor tényleg olyan szinten küzdelmes, hogy még pihenni és kikapcsolódni sem tudunk rendesen, mert az agyunk nem áll le. (Tisztelet a szerencsés kivételnek.) 

Én magamhoz képest egész jól viseltem a vírussal járó összes hacacárét, de mostanra kipukkantam. Sajnos minden elvem ellenére rengeteget megy a tévé mesékkel, hogy közben tudjak dolgozni, de már attól is tikkelni kezdek, ha meghallom a Bori mesék vagy a Kuflik főcímét. Szóval arra gondoltam, olyan is szólhatna a tévéből, ami nem csak a gyerekeknek jó. Beugrott, mennyire imádták az ABBA-számokat, hát akkor próbálkozzunk be a Mamma Mia!-filmekkel. És az ötletem csodásan bevált. 

via GIPHY

Where they play the right music

Sok fikázást kaptam már amiatt, hogy imádom mindkét filmet, igen, a másodikat is. Nem érdekel a képtelen sztori, a lehetetlen párbeszédek, a bugyuta szituációk, én akárhányszor végig tudnám nézni mindkettőt. Nálunk a második rész a favorit, mert a kislányom odavan a fiatal Donnát játszó Lily Jamesért, a kisfiam szerint neki van a legmegnyugtatóbb hangja a világon, és még szép is, jegyzi meg. De én azért Meryl Streepért is kampányolok, hogy ő is szép és az ő hangja is megnyugtató, ha ez kell.

Szóval, akárhányszor ránk tör a karanténdepresszió, én benyomom valamelyik filmet, és már szinte érezzük is a szikrázó napsütést, a görög ízeket – ilyenkor kellene egy jót főznünk Steiner Kristófék könyvéből is, úgy lenne teljes a kép –, a tenger illatát, és az imádott ABBA-dalokkal együtt tényleg minden sokkal jobb.

Persze, a film csak egy dolog.

Én már gyerekként is nagy ABBA-fogyasztó voltam, így nem csak pár gigaslágerben merül ki a repertoárom. Pontosan tudom, milyen hangulathoz, helyzethez melyik dal passzol. És minden hangulathoz létezik dal.

Például, ha el kell mennem a boltba vagy a patikába, vagy csak egy kis fejkiszellőztetésre egészségügyi séta formájában, akkor az Eagle az én dalom. Akkor is érzed a szelet a bőrödön, ha teljes szélcsend van. Lendületesen, mégis ráérősen lehet rá sétálni, miközben szinte elhiszem: tudok repülni, sőt már repülök is. Felül tudok emelkedni bármin, tudok távolról nézni bármit, van tér, van levegő, szabad vagyok. 

 

Ha olyan napom van, hogy épp magamba roskadtam, úgy érzem, csapdában vagyunk, mikor lesz már ennek vége, mikor kezdhetünk újra normálisan élni, hogy haladok így egyről a kettőre, akkor az I Wonder a soros. Nehezen kapcsolható a felsorolt érzésekhez, de számomra mégis működik. Alapvetően arról szól, hogy elhagyom a várost, ahol a szeretteim, a barátaim vannak és ahol mindent és mindenkit ismerek, és új életet kezdek, és ez bizony ijesztő, de ha nem lépnék, az nem én lennék, úgyhogy lépek, és meg tudom csinálni, erős vagyok. Biztos van, aki szerint érzelgős, de nekem ez a mindenki kapja be!-dal, teljesen mindegy, mi történik, én akkor is felül fogok kerekedni a helyzeten, és bármilyen ijesztő is, minden rendben lesz. Meg tudom csinálni. Eddig is gyakran kerültem olyan helyzetekbe, amik ismeretlenek és nehezek voltak, és mindig mindent megoldottam, erre emlékeztet ez a dal.

Aztán vannak azok a napok, amikor tényleg minden szar. Ha pedig még egy külön hormontornádóval is kiegészül, akkor azt se tudom, miért bőgök, de bőgök, állandóan. Én normál hormonszint esetén is bőgőmasina tudok lenni… Szóval ilyenkor a Chiquititát teszem be, full hangerővel.

via GIPHY

Ezen a ponton már biztosan legalább egyikőtökben felmerült, hogy ez a hülye egy musicalbe képzeli magát… De komolyan, gyerekek, próbáltátok már ezzel a dallal feldobni a hangulatotokat? Mert bizony kihozza a könnyeket is, és tök mindegy, tudsz-e énekelni, ha csak próbálkozol vele, tuti kiordítod magadból azt, ami ki akar jönni.

Talán épp ezért működik terpáiás jelleggel az ABBA, mert ezek a dalok, ezek a hangok, valahogy tisztán és egyértelműen fejeznek ki olyan érzéseket, amikkel gyakorlatilag bárki tud azonosulni. Még a legszomorúbb hangulatú dalaik is tudnak felemelők lenni. 

Semmi nincs túlgondolva. Semmi nincs túlcsicsázva. Vagy túlértelmiségieskedve.

via GIPHY

Getting in the swing

Valahavolt drámás gimnazista koromban kaptam rá arra, hogy ha valami marja a lelkem, akkor olyan zenét kell hallgatni, amitől még inkább elmerülhetek a kínjaimban, és utána majd sokkal jobb lesz. Ez az úgynevezett elárasztásos technika. Eggyé kell válni a dallal, és kész is a katarzis, lásd Bridget Jones és az All By Myself.

Az ABBA garantálja, hogy ha szeretnél, elmerülj, tombolj, hülyülj, amire épp szükséged van.

Az I Have a Dream, az SOS vagy a Kisses Of Fire, ezek bármikor megmozgatnak kívül-belül. Ha lötyögnék vagy ugrálnék, mindig vannak biztos befutók. 

De például az Our Last Summer stílszerűen kapcsolódik a vírus előtti idők utáni vágyakozáshoz; lehet tobzódni, nosztalgiázni, közben egy fröccsöt is felmarkolhatunk, és ha gyerek is van a háztartásban, akkor tuti kilöki a kezünkből – ez már szinte fesztiválközeli élmény!

Azt hiszitek, csak megőrültem a karanténban, de nem láttatok, mikor tíz éve utoljára nyaraltam külföldön. A Mamma Mia!-tracklistet előre kiírtam, és csak akkor tettem be a CD-lejátszóba, mikor kétnapos autóutunk során végre megláttuk a tengert a horizonton. Megadtam a módját a görög nyaralásunknak, azóta is visszavágyom.

via GIPHY

With a bit of rock music, everything is fine

Tudjátok, én tényleg azt hiszem, hogy ez a mostani helyzet előbb-utóbb elmúlik, vagy legalábbis átalakul, valahogy élhetőbbé válik. Mindannyiunkat megváltoztat ez az egész, ha akarjuk, ha nem. Most azt látom, túlságosan belemerültünk mindabba, ami hiányzik, amit semmilyen digitális megoldással nem tudunk igazán pótolni.

Közben pedig igenis tudunk segíteni magunkon. Mire van a zene, ha nem erre?

És, persze, ami nekem ebben a cikkben az ABBA, az neked talán Nick Cave, Billie Eilish, vagy Szécsi Pál. A lényeg az, hogy most van itt az ideje annak, hogy feltekerd a hangerőt, és kimozogd, kiénekeld magadból mindazt, ami nyomaszt. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

You are the dancing queen!

Picit szoktam irigykedni (nem is picit, inkább nagyon) azokra, akik tudnak énekelni, akiknek a hangja olyan tisztán tud hozzánk szólni, mint például az ABBA-lányoké, Agnetha Fältskogé és Anni-Frid Lyngstadé. Néha azon agyalok, ha nem lennék olyan iszonyú görcsös, ha nem lenne olyan lehúzó az önbizalomhiányom, még az is lehet, hogy kurva jól tudnék énekelni… de ez csak egy gyenge kis elmélet. Addig is, amíg Agnetha válik belőlem, marad a tánc (és az együtt ordítás az ABBA-számokkal, mindenféle művészi igény nélkül). Egyszerűen minden jobb lesz tőle.

(Ha ez nem világos, nyomatékosításként mindig jolly joker a Thank you for the music.)

Szóval, nem tudhatjuk, hány hónap vár még ránk maszkok mögé és a négy fal közé zárva. Aggódva, figyelve, vágyakozva. De addig is, én bátran ajánlok némi ABBA-terápiát!

Lehet a Mamma Mia!-filmeket, régi klipeket, koncertfelvételeket nézni, és ámulni az egészen hihetetlen ruházatokon, vagy csak berakni egy jó kis tracklistet. Mert ha csak nem utálod, akkor én garantálom, hogy segíteni fog.

Tudom, hogy nem váltottam meg a világot, nem forgattam vissza a klímaváltozást és a vírusnak sem vetettem véget. De most, amikor a hajunknál fogva kell kihúznunk magunkat a gödörből, gondoltam, nem árt, ha a művelet alatt jó zene szól. Mondjuk, ABBA.

Szabó Anna Eszter

Az alcímek a Dancing Queen című ABBA-dal sorai

Kiemelt kép: Getty Images/Fin Costello/Redferns