–

Dolgozik az idő.

Dolgozzon csak, én már elég fáradt vagyok. Ülök a tornácon, kortyolgatom a teámat, és érzem, ahogy a gerincvonalam mellett legördül egy-egy izzadságcsepp.

Szeretem, hogy vannak már mondatok, amik így kezdődnek, a tornácon üldögéléssel meg a jól végzett munka utáni pihenéssel. Meg hogy az idő nekem dolgozik.

Egy évvel ezelőtt ugyanitt ültem, teát kortyolgatva, izzadt háttal. Ugyanígy sütött a nap, mintha csak velem ünnepelt volna, hogy mind a százhuszonöt szilvafa elültetve és belocsolva.

Azóta sok minden történt. A karácsony előtti délutánon apámmal még vadhálót kötöztünk a facsemeték törzsére, mert a nyúl már nekifogott a szilvák mögé ültetett almafának. Esteledett, rohanvást dolgoztunk, hogy még szürkület előtt végezzünk.

És akkor esni kezdett a hó.

Sehol máshol nem esett az egész országban, csak nálunk, csak nekünk volt fehér karácsonyunk, mintha csak a szívem sajgását akarta volna enyhíteni a Jóisten. Néha a kis gyógyír is nagy csodát tesz. Lenéztem a fehér szilváskertre, a törzseken feketéllő vadhálóra, és azt éreztem: most már akár bele is lehet halni a fájdalomba. A fákat legalább elrendeztem.

Aztán tavasz lett, és vártam, hogy kihajtanak-e, és örömömben, ahogy kipattantak a rügyek, nem győztem fényképezni. Az én fáim! Az én virágaim!

Dolgozik az idő.

Furcsa, mi minden után képes újra rügyet fakasztani a márciusi napfény: a földben megerednek az ásóvágta gyökerek, a szívizom a mellkasban erősebb, mint valaha. Ami nem öl meg, és hasonló klisék. Pedig az erő nem a bántásból jön, lehet, azért van olyan sok belőle, mert folyton ezt ismételgetik nekünk. Tévedés.

Az erő a kinyílás sarja: hogy új földben, új évszakban is képes az ember bimbót nevelni, még egyszer, századszor is, hiába tépte le a szél vagy csípte meg a fagy a tavalyit.

Dolgozik az idő.

A nyár pokoli volt. Alig láttam a kertet. Ha haza is mentem, csak a sárga, fakó, száraz gaz mindenütt, egyedül a legszúrósabb, legmakacsabb, leggyűlöletesebb gyomok zöldelltek a kertben, nekem pedig nem volt erőm nekiállni a kaszával. Idejét se tudom, mikor láttam ekkora aszályt: az agyagos föld úgy tömörödött össze a talpam alatt, mintha el akarnának nyelni a repedések.

Aztán ősszel megjött az eső. Ültem a tornácon, kicsit fázósan kortyolgattam a teámat – strandolás helyett pulóverben dolgoztam az udvaron –, és arra gondoltam:

az idén a föld alatt növünk. De jövőre annál erősebben hajtunk ki tavasszal. Én is, a fáim is.

Dolgozik az idő.

Október végén aztán hazajöttem. Nem bírtam tovább a kert nélkül, akartam látni, mekkora pusztítást végzett az aszály. Az első szilvavirágra még azt hittem, egyetlen fácska tévedése csupán. Aztán megláttam a többit: amerre mentem, mindenütt fehér virágok a levéltelen gallyakon. A szárazság utáni esőtől összezavarodva virágba borult a kertem. 

A földönkívüliek az emberiség tükre – Ezt tanulhatjuk tőlük, ha léteznek, ha nem

WMN Life – 2022. november 27. – MD

 

Vettem trágyát, nekiálltam a kaszálásnak is. Megcsináltam a számadást: alig néhány fám pusztult ki. Nagyon meg akarhattak maradni itt, mert ez a föld igazán nem volt kegyes hozzájuk. Talán érezték, hogy mennyire akarom én is ezt, a fasorokat, a kertet, a gyümölcsöt. Meg hogy a gyerekkori emlékek sose kopjanak ki a kertből. Szőjék csak be a talajt a szilvagyökerek, tartsák össze, amíg csak lehet, a telkemet és a lelkemet is.

Dolgozik az idő.

A szilvát kifőzzük, a többit tartósítjuk, mintha nekünk se kellene elmúlnunk, a fák végül túlnövik a szívós, szúrós gazokat, és végül győz az árnyékuk. Apám szerint tulajdonképpen szerencse, hogy nem volt erőm nyár közepén lekaszálni, mert a sok magas gaz árnyékot vetett a kisfákra, kegyetlen, törtető gyökereik meg a földben tartották azt a kevés vizet, ami tavaszról megmaradt.

Talán igaza van. Talán nem minden rossz, ami annak látszik, csak míg túl nem nőttünk rajta, nem tudjuk a segítséget látni benne.

Dolgozik az idő.

November van, süt a nap, szólnak a harangok, nyílnak a krizantémok, az utolsó fürt szőlőket eszem a tőkéről. Az előbb végigjártam a kertet. A gyom levágva, a trágya nagy része széthordva, a vadhálók a helyükön, megerősítve. Volt eső, már nem szomjaznak a gyökerek.

És a sok fa közt egyszer csak megláttam magam: a két kezem a hátam mögött összekulcsolva, fától-fáig járok, mint egy Kányádi-vers parafrázisa. Nagyapám járt így, szakasztott mása minden mozdulatom az övéinek, amikor a szilvák között vagyok.

Valaki jár a fák hegyén, én meg viszem magamban nagyapámat.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Csepelyi Adrienn