–

Víz nincs. Tea nincs. Mosakodás sincs.

Körbekérdezek a faluban, másnál folyik-e valami a csapból – kiderül, hogy mindenkinél van víz, csak nálam nincs, úgyhogy kizárásos alapon befagyott a kerti csapom. Benti nincs, ezért hiába terveztem meg a reggelem, nem tehetünk mást: várunk.

Az ember megtanulja ezeket a dolgokat: igazodni ahhoz, ami nagyobb nála. Várni a napra, ami majd kiolvasztja a kerti csapot.

Akkor ültetni, amikor az időjárás engedi.

Állok a felszálló párában, nézem a földet, és látok benne mindent egyszerre, ami valaha itt volt. Kukoricaszárakat, amik olyan szépen susogtak, amikor kiskorunkban bebújtunk közéjük, de úgy vágtak, mint a penge. Keresztapu csíkos dinnyéit – sosem bírtuk megérteni, hogy lehet, hogy ezen a kötött talajon igazi, édes dinnyét tud termelni. A sárgadinnye magjait kiszárítottuk a napon, és cérnára fűztük karkötőnek. A málna a kert végében volt, olyan távolinak tetszett, hogy egyedül le sem mertünk menni odáig, csak ha engedélyt kaptunk. A som, az első sárga folt tavasszal. A sütőtökök, amik az utolsó négyzetmétert is kihasználandó kerültek a kertbe – és amiknek háromujjnyi vastag húsa olyan édesre sült a spórban (máshol: sparhelt), hogy azóta is azt az ízt keresem, de nem találom sehol.

Nekiindulok. Kendermadzagot feszítek a föld két végébe, le kell lépnem a fák távolságát.

Gyuszi érkezik, vállán a földfúróval, és neki is áll a munkának – két napunk van a fatelepítésre, nincs vesztegetni való időnk. Elnézést kérek, hogy se víz, se kávé, de ő csak legyint: nem kávézni érkezett. És fúr. Azaz fúrna.

A föld kemény, hiába tárcsáztattam meg kétszer, nyár eleje óta alig volt eső, amikor esett, akkor egyszerre sok, attól meg csak tömörödik az öntéstalaj, nemhogy puhulna. Márpedig a munkát el kell végezni: százhuszonöt facsemete áll beiskolázva a kertem elejében, nem maradhatnak ott a fagyokra.

Százhuszonöt „nemtudom” szilva.
Egy ringló.
Két körte, két birs.
Két köszméte (tudom, hogy egres – mifelénk nem az), egy korai alma.
Három málna.

Ki kellene találnom, mi lesz itt húsz év múlva. Mit hagyok magam után. Ha esetleg történne velem valami. Meg akkor is persze, ha nem történik más, csak az élet. Ha én is itt leszek.

Elképzelem, ahogy lesétálok a kert végébe. A zabbal érő körte már terebélyesedik, több helyet kell hagynom neki a mezsgyétől számítva. A nagy dió akkor már sehol sem lesz, jobb, ha most elépótolok, mire kivágjuk, legyen, ami kitölti a hézagot.

Nem szeretem a hézagokat. A folytonosságot szeretem, vagy legalábbis azt, hogy tudjam, mikor hová kell pótolnom. Azt érezni, hogy a dolgok nem szakadnak meg, csak néha kicsit jobban kifeszül a kendermadzag.

A két birs az udvarra megy, ugyanoda, ahol gyerekkoromban állt két másik. Akkor éreztem életemben először, hogy mindannyian menthetetlenül meg fogunk halni, amikor Keresztapu kivágta az egyik birsalmafát. Nem volt már mire rakni a rudat, amin csimpaszkodtunk kiskorunkban, nem volt többé, ami megtartson. Aztán kiment a másik fa is. Elöregszünk, belénk költöznek a kártevők, és végül már a saját súlyunkat se bírjuk meg.

Én ástam ki a két gödröt a két új birsalmának. Azt mondják, a fák egymás között mintha gondolatátvitel útján kommunikálnának. Talán megértette ez a két fa azt is, amit én gondoltam ültetés közben. Végigmeséltem magamban a történetet itt töltött nyarakról, nevetésekről, családi nótázásokról, aranylakodalomról és Anna-napi ünnepélyekről. Családról, udvarokról, amelyeken helye és szerepe van a fáknak, a kukoricalevél susogásának, de még a dinnyemagoknak is.

Gyuszika azt mondja, inkább a földfúró nélkül, sima ásóval ássa ki, ami fennmaradt a százhuszonöt gödörből, mert úgy gyorsabb. És nem viccel. És esküszöm, tényleg gyorsabb. Szortírozom a szilvákat, próbálom megbeszélni velük, melyik hol szeretne állni az elkövetkezendő húsz évben.

A nap már magasabban jár, a csap kiolvadt, lassan beindítom a locsolócsövet is, beiszapolom a gödröket. Teázunk, kávézunk, és nézzük a földet. A trágyázás módjáról beszélgetünk, vadhálóról, és hogy lekvár vagy pálinka lesz majd abból a sok gyümölcsből.

Aztán Gyuszi ás, én hordok, locsolok, csak a víz csobogását hallani meg a varjakat, már gyülekeznek, a frissen megmozgatott föld érdekli őket. Ki ez, aki ültet, és mit akar, mit keres.

Másnap délre földben az összes fa. A locsolás még másfél óra, mindent alaposan be kell iszapolni, ki tudja, mikor jön eső vagy hó.

Nézem a fák tövét, a sorokat keresztben és hosszában – a jövő geometriája. Mint a játék, amelynek össze kell kötni a pontjait, hogy végül meglásd az ábrát. Hagytam még néhány üres helyet – váratlan helyzetekre.

Elképzelem, ahogy tavasszal a sorok közt járok, a zöld gyepen hófehér szilvaszirmok, az ágakon még nincs levél, csak ez a puha, illatos csipkézet, amiből nyár végére az az édes, apró szemű gyümölcs lesz. Elképzelem a szelet, a tavaszi szántás hangjait a határban, elképzelem, hogy az udvaron áll a két birs meg a sárga rózsa, amit tegnap ültettem.

Elképzelem, mit mondanak egymásnak a fák a gyökerükkel az öntéstalajban, ahogyan közöttük járok. Hányan lesznek itt, amikor én már nem leszek. Hányuk gyökeréből sarjadnak majd új fák.

Elképzelem, mit szólna ehhez a sok fához Keresztapu meg Papa. Közel ültettem őket? Vagy pont jó így? Elég helyet hagytam a korai almának? Jó lesz porzónak a ringló?

Már elzártam a csapot, de még mindig állok a kerítésnél, és nézem a kertet.

Ki kellene találnom, mi lesz itt húsz év múlva. Hol leszek én, kinek a kije leszek, amikor megmutatják majd egy családi összejövetelen azt a fényképet, amit az előbb készítettem.

Az ember megtanulja ezeket a dolgokat: igazodni ahhoz, ami nagyobb nála. Várni a napra, ami majd kiolvasztja a kerti csapot.

 

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak