–

Minél jobban ismerjük az eget, annál jobban ismerjük önmagunkat

Az ókorban és az őslakos kultúrákban az égbolt szent volt, vagy még ma is az. Számos vallási elbeszélésünk, mitikus mesénk játszódik más bolygókon (ott van például A kis herceg). A sámánok, a papok és papnők a történelem folyamán gyakran tolmácsként funkcionáltak, ők voltak azok, akik a csillagokból ki tudták silabizálni az isten(ek) akaratát, és képesek voltak ezt lefordítani az embereknek. Az égbolt ismerete azt jelentette, hogy kontrollt tudunk gyakorolni a földön történő események fölött is, megjósolhatjuk királyságok, birodalmak sorsát. Nézd csak meg, mennyien olvasnak ma is horoszkópokat! Több száz millió ember keresi napjainkban is az égboltot fürkészve a válaszokat az élete nagy kérdéseire. Kapcsolatot érzünk a csillagképek egymáshoz viszonyított állása és a legmélyebb lelki folyamataink között. 

A modern tudomány persze vitatja az asztronómiát, és sokan mások is megmosolyogják ezt a műfajt. De a legszkeptikusabb ember is érez valamit, amikor egy felhőtlen éjszakán felnéz az égre, vagy először odalép egy távcsőhöz. Arról nem is beszélve, mekkora ováció övezte nemrégiben a James Webb űrteleszkópot, és annak ígéretét, hogy a segítségével képesek leszünk választ találni az asztrológia több nagy rejtélyére. De lehet még fokozni:

„A kör akkor zárul be, amikor rájövünk, hogy mi magunk is csillagok anyagából vagyunk. Mindent, ami körülöttünk és bennünk, a testünkben van, olyan atomok alkotják, amelyek több mint ötmilliárd évvel ezelőtt elpusztult csillagokból származnak.

Ha ezt tudjuk – ha tisztában vagyunk azzal, hogy anyagi eredetünket a kozmoszig tudjuk visszavezetni –, akkor létünket, egyéni és kollektív történelmünket összekötjük a világegyetem történetével” –  írja Marcelo Gleiser, és ez egészen csodálatos. Össze vagyunk kötve az univerzummal, mégis, néha nagyon egyedül érezzük magunkat benne mi, emberek.   

Családjogász a válásokról: „Le lehet élni az életet háborúskodással is, csak nem érdemes”

WMN Life – 2022. november 27. – GyD

 

Ilyen lehet egy másik intelligens lény

Gleiser szerint a modern tudomány egyik legmegdöbbentőbb eredménye, hogy „megértettük: ugyanazok a fizikai és kémiai törvények érvényesek a tér és az idő tágasságában”. Amikor a tudósok több milliárd fényévre található csillagokat és bébigalaxisokat tanulmányoznak, azt látják, hogy ott is nagyjából ugyanazok a kémiai elemek találhatók (igaz, más-más arányban), és a fejlődés hasonló törvényei érvényesek, mint amit a mi Napunk is követ.

Ez alapján Gleiser kizárná, hogy léteznének csillagok között élő, intelligens felhők, vagy kollektív tudattalannal felruházott, nanorobotokból álló rajok. Szerinte, ha van élet a földön kívül, az nagy valószínűséggel szintén szénalapú lesz. Azért, mert a szén „könnyed atom, amelynek a kémiai sokoldalúsága egyetlen más eleméhez sem hasonlítható”. Ráadásul a szén erős kémiai kötéseket képes kialakítani (másik alternatíva a szilícium lenne, viszont annak a kötései körülbelül fele annyira erősek, mint a széné). 

A második szabály, hogy az életnek, – talán ti is kitaláltátok –, vízre van szüksége. Persze vannak baktériumok az örökfagyban (szakszóval permafrosztban), de ők nem túl komplex élőlények. „Az élet lényegében összetett biokémiai reakciók hálózata, amely a vegyületeket ide-oda mozgatja, így oldószerre van szüksége – egy olyan közegre, amelyben a reakciók kibontakozhatnak. A világegyetemben mindenütt a legnagyobb mennyiségben előforduló két kémiai elem, az oxigén és a hidrogén miatt a víz egyértelmű előnyben van” – mutat rá Gleiser. Az ammónia még szóba szokott jönni, mint lehetőség, de az csak −33 °C körül válik folyékonnyá.

Mindent összevetve tehát erősen valószínű, hogy ha van is más intelligens lény rajtunk kívül, akkor az ő teste is tartalmazni fog szenet, vizet és néhány egyéb anyagot, például nitrogént. 

Egyediek vagyunk

Hiába vannak mindenütt nagyjából azonos kémiai elemek és fizikai törvények, a részletek minden bizonnyal különbözni fognak. Minden bolygónak megvan a maga története. Ahogy Gleiser mondja, nemcsak a bolygó egyedi tulajdonságai alakítják a rajta található életet, hanem bármi, ami az adott bolygón él, hatással van a bolygó sajátosságaira. Ezt tehát egy oda-vissza folyamat: a bolygó körülményei folyamatosan változnak, részben a bolygón jelenlévő élet miatt, ahogyan az élőlények küzdenek rajta a túlélésért. Ez azt is jelenti, hogy a szén-víz kombináció ellenére nem lesz olyan élőlény, amely pontosan ugyanúgy nézne ki két különböző bolygón. Ráadásul „minél összetettebb egy életforma, annál kisebb az esélye, hogy – akár csak megközelítőleg is –, megismétlődjön” egy másik univerzumban (a Sliders című sorozat tudományosan megdőlt, sajnálom).

Egyedül vagyunk emberek az egész világegyetemben. Egyszerre érezhetjük magunkat különlegesnek és magányosnak.  

Marcelo Gleiser azt is hangsúlyozza, ha a föld történetéből indulunk ki, az intelligens élet jó eséllyel rendkívül ritka az univerzumban. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy magának az evolúciónak nem célja az intelligencia elérése, növelése (nincs is neki célja), annak ellenére, hogy az intelligencia természetesen előnyt jelent a túlélésben. És itt jön az egyik legérdekesebb dolog, amit a filozófus-csillagász ír:

„Amíg nem válik intelligenssé, az élet boldogan csak reprodukálódik. Az intelligenciával viszont boldogtalan lesz, ha csak reprodukálódik. Dióhéjban ez az emberi állapot lényege.” Fontos mondatok, és azokat az eseteket is eszünkbe juttathatják, amikor a „szaporaság” retorikai eszközével akartak embercsoportokat elállatiasítani a történelem folyamán. 

Az űrlényeket először tudósok képzelték el

Rengeteg könyv, film, színdarab, videóklip, kulturális termék foglalkozik földönkívüliek, illetve más galaxisok ábrázolásával. Ez a téma hosszú évszázadok óta megmozgatja az emberek képzeletét, részben azért, mert egyfajta projekciós felületként szolgál. Az idegenek mi vagyunk: a mi félelmeinket, reményeinket, technikai újításokról szőtt ábrándjainkat és az azzal kapcsolatos szorongásainkat vetítjük rájuk. Ezek az elképzelt lények tükröt tartanak nekünk, amelyben meglátjuk önmagunkat, a legjobb és a legsötétebb oldalunkat, illetve szembesülünk a jövőnket érintő utópikus és disztópikus forgatókönyvekkel. 

A legtöbben nem tudják (én sem tudtam), hogy a földönkívüliekről először tudós emberek kezdtek fantáziálni, természetesen annak a korszaknak a fogalmai szerint, amelyben éltek. Giordano Bruno például az 1500-as évek végén azt gondolta, hogy a csillagok napok, amelyek körül ugyanúgy bolygók keringenek, és ezeken a bolygókon bűnre és erényre képes teremtmények élnek, akiknek hozzánk hasonlóan egy megváltóra van szüksége. Ez sok filmben, hogy hogy nem, nem a saját fajukból kerül ki, hanem egy ember lesz.

Johannes Kepler 1608-ban megírta a Somnium (azaz Álom) című rövid szöveget, amely egy képzeletbeli utazás volt a holdra, ahol a főhős a legkülönfélébb lényekkel találkozik. Marcelo Gleiser szerint ez már csak azért is figyelemre méltó, mert Kepler sok mindent megelőlegezett Darwin gondolatai közül. De ott volt a holland Christian Huygens is, akit mi talán kevésbé ismerünk, de a XVII. század egyik legjelesebb tudósa volt. Cosmotheoros című művében arról elmélkedik, hogy a Merkúr lakói, mivel közelebb élnek a naphoz, az éltető forráshoz, bizonyára nemcsak sokkal légiesebbek, mint mi, de találékonyabbak, eszesebbek is nálunk. A földönkívüliek ábrázolása – csakúgy, mint a mesterséges intelligenciáé – a végletek között mozog: hogy idealizáljuk, hol démonizáljuk őket.     

Gyarmatosító fantáziák

Az is érdekes ezekben a víziókban, amelyek hozzánk sokszor akciófilmek formájában jutnak el, hogy mennyire az elit, illetve a nagyobb hatalmú országok nézőpontját tükrözik.

Gleiser H. G. Wells Világok harca című könyvét hozza példának (Tom Cruise főszereplésével készült belőle mozi 2005-ben). A földönkívüliek ebben az ábrázolásban gonosz betolakodók, akiknek a saját otthonukban elfogyott a vize, ezért a földre jönnek, hogy leigázzanak minket, legalábbis Amerikát. Itt a csavar az lesz, hogy az embernél sokkal fejlettebb technológiával rendelkező idegeneket végül egyszerű földi kórokozók ölik meg, amelyek a mi immunrendszerünknek meg se kottyannak.

Wells igazából újrarendezi a gyarmatosítással kapcsolatos tapasztalatokat. Az, hogy egy másik bolygóra vagy földrészre megyünk, hogy másoktól erőforrást vegyünk el, és kizsákmányoljuk őket, nemcsak a történelemből ismerős, hanem napjainkban is megfigyelhető jelenség. Azt is tudjuk, az amerikai őslakosoknál milyen betegségek pusztítottak, amikor a telepesek által behozott, új baktériumokkal találkozott a szervezetük.  

Ezért marad egyedül annyi férfi

WMN Life – 2022. november 26. – KAd

 

A lényeg itt most csak az, hogy az idegenekről szóló filmek gyakran a centrum, a gazdag országok pozícióját tükrözik, és azt a félelmet jelenítik meg, mi történne, ha ők kerülnének perifériára. Hasonló a helyzet a klímakatasztrófa kapcsán készült alkotásokkal is. A témáról nemrég olvastam Csányi Gergely és Kiss Kata Dóra nagyszerű tanulmányát a Fordulat nevű társadalomelméleti folyóiratban (interjú hamarosan). Érdemes tehát mindig a jelenünkön, a saját pozíciónkon is elgondolkodni, amikor ezekkel a tartalmakkal találkozunk. 

Más megvilágításba kerülne az emberi faj

Az emberi elme úgy van összehuzalozva, hogy hajlamosak vagyunk csoportokban, törzsekben észlelni magunkban. Ha két, semmi jelentőséggel nem bíró, random csoportba sorolják az embereket, szinte automatikusan elkezdenek a saját csoportjuknak kedvezni, a másikkal pedig rivalizálni vagy akár ellenségeskedni. Mindannyian ismerjük a kirekesztés, a diszkrimináció, a távolságtartás, a közömbösség, a gyűlölködés ezernyi formáját, amely napjainkban is körülvesz minket. Azt is tudjuk, mennyire könnyen dehumanizálunk másokat, milyen nehezen látjuk meg az embert abban, akit tőlünk különbözőnek élünk meg, legyen szó egy hozzánk képest távoli kultúrából érkező emberről, egy hajléktalanról vagy egy hírességről (Jennifer Aniston kapcsán írtam erről korábban). 

Éppen ezért Marcelo Gleiser abban látja az idegenekkel való lehetséges találkozás egyik legnagyobb jelentőségét, hogy újrapozicionálna minket mint fajt. Fokozhatná a fajon belüli összetartozás érzését, talán elkezdenénk sokkal hasonlóbbnak megélni magunkat más emberekhez. Újra tudna képződni egy nagy közös MI, ami az egész emberiséget felöleli, és a közösségiség érzése, hogy „te is ember vagy, és én is ember vagyok”, talán csillapíthatná a köztünk lévő konfliktusokat. Szociálpszichológiai kutatások szerint az úgynevezett fölérendelt közös célok amúgy is összehoznak minket. Reméljük, hogy a lehetséges majdani céljaink a földönkívüliekkel kapcsolatban nem a harcra, hanem a tanulásra irányulnának. 

A kizsákmányolás fenntarthatatlan 

Bárhol is éljenek a földönkívüliek, biztosan az ő bolygójuknak is, előbb vagy utóbb, de végesek az erőforrásai. Így hát ezeknek a lényeknek ahhoz, hogy életben maradjanak, el kellett sajátítaniuk, hogyan korlátozzák a saját fogyasztásukat, hogyan ne jussanak el oda, hogy minden üres, kopár körülöttük. „Az egyik első leckéjük bizonyára az volt, hogyan maximalizálják és optimalizálják a szülőcsillaguk energiatermelését” – mutat rá Gleiser. Gyakorlatilag mi most ugyanebben vagyunk: próbálkozunk a nap- és szélenergiával, sokunkban felmerül a túlfogyasztással szembeni kritika. 

Az idegeneknek azt is meg kellett érteniük, hogy minden élő dolog összefügg egymással. Hiába állnak a tápláléklánc csúcsán, más életformák esztelen kizsákmányolása a saját fajuk pusztulásához vezet. Ahhoz tehát, hogy kozmikus értelemben is hosszú időn keresztül maradhassanak fent, egyszerűen újra kellett értelmezniük a többi élőlénnyel való kapcsolatukat. 

A földönkívüliek minden bizonnyal azt is belátták, hogy valamit kezdeniük kell a társadalmi egyenlőtlenségekkel. Legalábbis arra rájöttek, hogy a szegénység, a konfliktusok destabilizáló erőt jelentenek, amely bizonyos technológiai fejlettségi szint mellett az egész fajra nézve elképesztően veszélyes. 

  

Így hát vagy kiépítettek egy totális kontrollt (ne ezt tanuljuk el tőlük, légyszi), vagy magasabb erkölcsi szintre emelkedtek, és tudatosan felszámolták a szembenállásra hajlamosító erkölcsi sajátosságok evolúciós maradványait.

Ünnepelni kezdték a különbségeket, miközben megélték a köztük lévő egységet. Rájöttek, „mennyire összeköti őket az, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, ugyanazon a bolygón élnek és közös természeti erőforrásokon osztoznak, amelyekre vigyázniuk kell” – írja Marcelo Gleiser. Ugyanis csak így maradhat fenn egy intelligens faj több millió, és nem csak nagyjából 200–210 ezer évig.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/NiseriN

Milanovich Domi