Amiről a Netflix nem beszél: Lidia ügyvédnő igazi története

–

A Netflix már az első képek megjelenése előtt jelzi, hogy a filmet igaz történet ihlette, és az alapszituáció tényleg valós. Valóban Lidia Poët volt az első nő, aki az 1800-as évek végén Olaszországban elvégezte a jogi egyetemet, és felvették az ügyvédi kamarába, így saját praxist vezethetett. Ám csupán két hónapig működhetett önállóan, mert a patriarchális ügyvédtársadalom képtelen volt elviselni, hogy egy nő is beférkőzött a soraik közé, és visszavonták kamarai tagságát. Hiába nyújtott be panaszt a legfelsőbb ügyészségnek, a „közrendre”, tehát valójában a szokásrendre hivatkozva nem engedélyezték a munkáját, annak ellenére, hogy a fellebbviteli tanács törvényesnek és jogosnak tartotta a kérelmét. 

Ezek a csupasz tények, amelyeken a sorozat alapul, és ez az a társadalmi közeg, amiben játszódik. Hogy a történet többi részének nem sok köze van a valósághoz, nemcsak abból vált világossá számomra, hogy Lidia minden epizódban megold egy nőket érintő bűnügyet, hanem abból is, ahogyan az ügyvédnő családi hátterét bemutatja.

Egy kutatás során igen sokat foglalkoztam a tizenkilencedik századi nők helyzetével, jogaival, illetve a nőnevelés kérdéseivel, így számomra egyértelmű volt, hogy Lidia Poët az apja támogatása nélkül nem tanulhatott volna intézményesen, az egyetemet pedig főleg nem végezhette volna el. Ekkor kezdtem el kutatni egy kicsit a sorsa után, és mondhatom, valóban példaértékű életutat járt be. 

Valdens igazságszeretet

Először tehát Lidia családjának néztem utána, mert bizony az 1800-as években, amikor Lidia Poët elvégezte a jogi egyetemet, ritkaságszámba ment, hogy nők diplomát szerezzenek. A jogi alap már megvolt rá ugyan, ám a társadalom, a közgondolkodás még éretlen volt annak elfogadására, hogy a nők képesek ugyanolyan vagy akár magasabb szellemi teljesítményt nyújtani, mint a férfiak.

Egy nő legfontosabb feladatának az számított, hogy jó feleség és családanya legyen, minden ettől eltérő vágy vagy kívánság „természetellenesnek” ítéltetett.

Mégpedig az Istentől való teremtettség értelmében, hiszen az asszonyt a férfi bordájából teremtette Isten, azért, hogy társa (vagyis alárendeltje) legyen – így gondolta az emberek többsége. Ez a nézet a római katolikus egyházban igen erőteljes volt. A protestáns gondolkodásmódba sokkal inkább belefért a nők egyenjogúsága, tanulása, közszereplése, hiszen a protestáns teológia egyik alapja az egyetemes papság elve, amely szerint mindenkinek jogában áll Isten igéjét olvasni, megérteni és hirdetni, tehát Isten és ember között nincs szükség közvetítőre. 

Mindez azért fontos számunkra, mert Lidia Poët valdens családból származott. 

Ez a protestáns irányzat jóval a reformáció előtt alakult ki, a tizenkettedik században élt lyoni kereskedő, Pierre Valdès nevéhez köthető. A valdensek nemcsak hogy lefordították saját nyelvükre a Bibliát, hanem a nők számára is engedélyezték a Biblia olvasását, tanulmányozását, és azt is, hogy prédikáljanak. Sok üldöztetésen mentek keresztül az évszázadok során, eretnekeknek nyilvánították őket, éppen ezért a közösség igen összetartó volt.

A Biblia igazságába vetett hit, az elveikhez való ragaszkodás tartotta meg ezeket a kis közösségeket a legnagyobb üldöztetés idején is. Ezek a sajátosságok olyan erényekké váltak a valdensek számára, ami büszkeséggel töltötte el őket.

A kortársak nyakasnak, nyersen őszintének, és sokszor az igazsághoz értelmetlenül ragaszkodónak írják le a valdens híveket, akik puritán éltmódot folytatnak, megvetik a fényűzést, és a közösség szolgálatát tartják elsőnek. Egy ilyen közösségben nőtt fel Lidia Poët és ez a szemléletmód meghatározta az egész életét.

Lidia Poët a valóságban

Poët 1855-ben született Traversében, egy kétszáz lelkes kis falucskában, Piemonttól és a francia határtól nem messze. Ezen a területen voltak a család öröklött birtokai, ami viszonylagos jólétet, és anyagi biztonságot nyújtott nekik. Lidia apja, aki maga is jogvégzett ember volt, köztiszteletben álló személyként több mint harminc éven keresztül volt a falu polgármestere. Lidia szülei a valdens hagyományokhoz híven nagyon komolyan vették a gyerekeik taníttatását:

mind a nyolc gyerek tanult, még a lányok is. Ez szinte kirívó volt egy olyan korban, amikor az írástudatlanság általános volt, főleg a nők körében. Ahogyan maga Poët megfogalmazta, akkoriban a nők többsége „kizárólag tűcsipkével és rizspudinggal foglalkozott”.

Valdensek a korban nagyobb számban Franciaországban és Svájcban éltek, ezért Lidiát és három másik lánytestvérét is Svájcba küldték leánynevelő intézetbe. Itt először letette a tanítónői vizsgát, majd középiskolai nyelvtanári bizonyítványt szerzett francia, angol és német nyelvből.

Ez a négy diploma bőven elég lett volna neki ahhoz, hogy nevelő- vagy tanárnőként kényelmesen megéljen valamelyik arisztokrata udvarában. Ám Lidiát arra ösztönözte az igazságvágya, hogy továbbtanuljon, és előmozdítsa a nők egyenjogúságát. Ügyvéd akart lenni, mint az apja és a bátyja, Enrico.

Vágyai először megvalósíthatatlannak tűntek, ám 1876-ban Olaszországban is engedélyezték a nők egyetemi tanulását, így apja támogatásával Lidia 1878-ban megszerezte a jogi diplomát a Torinói Egyetemen. 

Ezután kétéves gyakornokság következett, amit törvényszéki orvosszakértő mellett illetve törvényszéki üléseken töltött. Nagy vihart kavart azzal, hogy a Torinói Ügyvédi Rend elméleti és gyakorlati vizsgáján a nők szavazati joga mellett érvelt, és záróbeszédében szembeszállt azzal az érveléssel, amely szerint a nők genetikai, illetve kémiai (hormonális) „másságuk” miatt alkalmatlanabbak lennének a férfiaknál a felelős döntéshozatalra.

A záróvizsgáján kinyilvánított nézetei megosztották ugyan a jogásztársadalmat, ennek ellenére felvették a kamarába. Ám az a tény, hogy egy nő önálló praxist vivő ügyvéddé vált, szintén heves vitát váltott ki nemcsak a jogászok, hanem az akadémikusok, politikusok és úgy általában az értelmiségiek körében is. 

Az ügy országos botrányba fulladt, és végül az Olasz Királyság főügyésze megtámadta a torinói ügyvédi kamara határozatát. A fellebbviteli bíróság jogellenesnek nyilvánította Poët felvételét a torinói ügyvédi kamarába, annak ellenére, a torinói ügyvédi kamara elnöke, Xavier Francesco Vegezzi úgy nyilatkozott, hogy „az olasz polgári törvények szerint a nők ugyanolyan állampolgárok, mint a férfiak”. Végül Lidiát csak kizárták a kamarából, önálló ügyvédi irodája nem lehetett. 

Ezek után ügyvéd bátyja irodájában dolgozott. Jobbára ő végezte a munkát, bár nem írhatta alá a kérvényeket, és a bíróság elé is csak a bátyja állhatott. De szükség esetén együttműködött a (nyitottabb) férfi kollégáival, s azok is kikérték a véleményét egy-egy ügyben, hiszen Lidiának volt törvényszéki orvosszakértői gyakorlata, amit nem mindenki mondhatott el magáról.

Nők a jogi társadalom peremén 

Mary Jane Mossman, az első női ügyvédek társadalmi helyzetének és a jogi pályák genderkérdéseinek kutatója, azt állítja, hogy Amerikában már jóval korábban, a gyarmati korban voltak nők, aki valamiféle jogi képzettséggel vagy gyakorlattal bírtak, és egy-egy férfi ügyvéd „asszisztenseként” lényegében saját ügyvédi irodát vezettek. Sok nőt azonosított, akinek bár nem volt kamarai tagsága, de „kinevezett” vagy „megbízott” ügyvédként dolgoztak és jártak el férfi kollégáik/főnökeik helyett.

Nagy-Britanniában Lidia Poëttel egy időben Eliza Orme és Mary Richardson végzett ügyvédi tevékenységet, Kanadában Annie MacDonald Langstaff, az Egyesült Államokban Arabella Mansfield. Ám egészen az első világháborúig legtöbb esetben hiába volt meg a képesítésük, csak egy férfinak alárendelve végezhették munkájukat, a jogásztársadalom peremére szorítva. Természetes, hogy ezen a helyzeten változtatni akartak. 

Mossman felveti a kérdést, hogy feministák voltak-e a tizenkilencedik század végi, kamarai tagságért küzdő ügyvédnők. Jellemző, és nagyon is érthető, hogy azon ügyvédnők közül, akiket kizártak az ügyvédi kamarából, sokan harcos feministák lettek. Küzdöttek a női egyenjogúságért, elsősorban a női választójogért, a felsőfokú tanulási lehetőségért, és természetesen azért is, hogy a nők is vállalhassanak a férfiakkal azonos szellemi munkát, ha megvan a megfelelő képzettségük. 

Ám Mossman szerint a tizenkilencedik század végén voltak „csendesebb” ügyvédnők is, akik elsősorban a női ügyfelek jogainak érvényesítésére koncentráltak. Céljuk az volt, hogy a bíróságon ne a nemi megkülönböztetés, és a nemi sztereotípiák döntsenek egy-egy ítélet meghozatalánál, hanem a jog és az igazságosság. Fontos küzdelmi területük volt a női elítéltek és női börtönök körülményeinek javítása.

A harcos feminista Poët 

Poët az első csoportba tartozott: évtizedeken keresztül folytatta jogi harcát a kamarai tagságáért. A nyilvános vitában közel 30 olasz újság és magazin oldalán jelentek meg cikkek, amelyek közül 25-nek a szerzői támogatták a női egyenlőségi törekvéseket. Poët küzdelmének híre ment a világban, nagy vitát indított el nemcsak a női ügyvédek, hanem általában a női jogok kérdésében is. Ügye lassan a női egyenjogúság szimbólumává vált, és Lidia Poët a nemzetközi nőmozgalom ismert alakja lett. 

Harcos kiállása ismertté tette, számtalan konferenciára meghívták, így a nők törvény előtti egyenlőségének követelőjeként járt Londonban, Párizsban, Szentpéterváron is. 1903-ban csatlakozott az Olasz Nők Nemzeti Tanácsához. Mindent megtett a nők választójogának kiharcolásáért, ami Olaszországban sok évtizedes háborút indított el, hiszen az olasz nők csak 1945-ben kapták meg a választójogot. 

Lidia Poët maga 1920-ban, hatvanöt évesen léphetett be újra az ügyvédi kamarába, és vált ismét teljes jogú ügyvéddé, miután 1919-ben az olasz törvényhozás is elfogadta, hogy a női ügyvédeknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak. 

Lidia Poët élete küzdelmes volt, de sikeresen harcolt a női jogokért. 1949. február 25-én halt meg kilencvenhárom évesen. Sírkövére a következő szavakat vésték: „Olaszország első női ügyvédje”.

Miklya Luzsányi Mónika