–

Két gyerek apja vagyok, tudom, mit jelent szülőnek lenni

Továbbá elvált apa vagyok, azaz, aki szerint nem tudok belehelyezkedni egy válással járó, vagy azt követő élethelyzetbe, annak üzenném, hogy álltam már szemtől szemben tíz év alatti gyermekkel úgy, hogy az zokogva kiabálta nekem: „Könyörgök, Apa, megteszek bármit, csak ne menj el…”

Természetesen mindezt úgy, hogy nekem nyilvánvalóan nem volt se választásom, se menekülő útvonalam, csak a talajt vesztett teljes kétségbeesés, a mérhetetlen szeretet a gyerek felé, a kitartásom, a segítő családom és a barátaim – így is belehaltam az egészbe, nem is egyszer. Pontosan tudom, mivel jár ez az egész.

Éppen ezért mondom, hogy számomra teljességgel sokkoló, érthetetlen (sőt értelmezhetetlen) és megmagyarázhatatlan, hogy egy elvált szülő tudatosan úgy dönt – vagy csak „hagyja úgy alakulni a dolgokat” –, hogy rövidebb-hosszabb idő után már nem nagyon látogatja a gyerekét, nem nagyon vesz részt az életében, és sok esetben úgy van vele, hogy a kölyök ott maradt az anyjánál/apjánál, én pedig megyek, aztán élem tovább az életem nélkülük. Mármint mindenki nélkül. A gyerekem is az elmúlt életem, a felbontott kapcsolatom része, tőle is eljöttem, úgyhogy csá.

Az én értékrendem szerint körülbelül három olyan élethelyzet képzelhető el, amikor erre van mentség

Az egyik, ha meghalsz. A másik, ha gyógyíthatatlan, elhúzódó betegség, kóma, vagy olyan durva egészségügyi probléma lép fel, ami miatt nem te kontrollálod többé az életedet. A harmadik, ha letartóztatnak egy bűncselekmény miatt, amit nem követtél el, és ezért akaratod ellenére évekre elszakadsz a gyerekedtől; vagy, mondjuk, elrabolnak – egyszóval nagyon kevés valódi mentséget tudok csak elképzelni, amikor képes vagyok felmenteni egy felnőttet, ha ilyet csinál.

Minden más esetről (vidékre, külföldre „kellett” költözni, „az új kapcsolatom nem szerette a gyereket, nem »engedte«, hogy találkozzunk”, meg a többi felháborító ostobaság) azt gondolom, hogy

ezek mind-mind önfelmentő, önigazoló hazugságok, amelyek nem mások, minthogy te eluntad a szülőséget, eluntad azt, hogy felelősséggel tartozz a gyerekedért, eleged lett abból, hogy feladataid vannak, és egyszerűen szakítottál a gyerekeddel ugyanúgy, mint annak az apjával/anyjával, akivel szétköltöztetek.

Nem leszek kíméletes: szerintem ilyen egyszerűen nincs. Mármint nincs mentség, nincs magyarázat, nincs ok, nincs indok, nincs semmiféle elfogadható érv arra, hogy ezt tetted. Aki ezt csinálja, nemhogy nem szülő, hanem nem is ember a szememben.

A gyerekért ugyanis felelősséggel tartozol

Örökre. Nemcsak úgy, ahogy A kis hercegben írják, hogy „felelős vagy azért, akit megszelídítettél”, hanem még sokkal erősebben. A gyerekedet ugyanis nem megszelídítetted, hanem minden értelemben te hoztad őt létre. A testét, a lelkét, a mindenét. Te vagy neki a bázis. Tőled tanulja a világát. Tőled tudja, mi az a fent és lent, mi a jó és rossz, tőled tanulja az egész látásmódját, az élete mindenféle alapját, amiből – kis túlzással – haláláig gazdálkodni, élni, boldogulni fog.

Nem egy következő kacat, amit elunhatsz, baszki. Nem az egyik tárgyad, nem a tulajdonod, hanem életed legfontosabb kincse, jutalma, olyan csoda, akihez egész életedben tartozol. Úgyhogy rohadtul álszent, unalmas, hazug és undorító minden magyarázkodás ebben a témában. Sokadszor látom-hallom, hogy „majd megszokja”, „kinövi(!!!)”, „nem tudtam mit tenni”, „nekem is nehéz”… és ehhez hasonlók. 

NINCS. ILYEN.

Ha elhagy az apád, az súlyosabb trauma, mintha meghalt volna

De tényleg, kérdezz meg egy szakembert. Ha meghal az apád, azt sem tudja százszázalékosan kiheverni az emberi lélek, de legalább (normális esetben) van rá magyarázat, van egy végérvényes, megváltoztathatatlan végpontja a dolognak. Akit elhagy az apja, az a gyerek örökké reménykedni, tépelődni fog, magát (is) okolni fogja, magyarázatot, reményt, segítséget, gyógyírt keres, és nem fogja megtalálni. Élete végéig gondolni fog rá, hogy neki, vagy másnak mást, máskor, máshogy kellett volna csinálni, és akkor ez az egész nem így alakult volna.  

Ami nem öl meg, az megerősít… de csak akkor, ha kipihened! – Az Érzelmi kiégés című Nagoski-könyvről

WMN Life – 2022. november 1. – MD

 

Ha elhagy az apád/anyád, az – szerintem – ahhoz hasonló trauma, mintha leszakadna az egyik lábad. Abba sem halsz bele, de örökre megváltoztatja az életed. Azzal is meg lehet tanulni együtt élni, de kinőni, ugyebár, nem fogod. És ha egymás mellé teszem a hasonlat két elemét, rögtön érti mindenki, miről beszélek. Ha elhagyod a gyereked, egy csomó ember vállat von, szinte felment téged. Ha leszakítanád a gyereked lábát, vajon mernél-e olyanokat mondani a téged üveges szemmel, sokkolva bámulóknak vagy a kórházi személyzetnek, hogy „nem volt más választásom”, vagy hogy „majd megszokja”, meg „kinövi, megtanul vele élni”.

Pont ez a gond a lelki sérülésekkel

Hogy nem értünk hozzájuk, emiatt sokkal felszínesebbek, megbocsátóbbak, butábbak vagyunk velük kapcsolatban. Vajon miért legyintünk, miért mentünk fel olyan embereket, akik már le se szarják a gyereküket, akik kivonulnak az életükből, akik fogják magukat, és megszűnnek önként szülőnek lenni? Sőt, sok esetben úgy szűnnek meg szülők lenni, hogy se fizikailag, se lelkileg nem léteznek többé a gyerek számára, de „küldök pénzt”, „néha felhívom”, meg „jobb ez így mindenkinek” típusú gusztustalan hazugságokkal felmentik magukat? Hogy lehet, hogy a társadalom nem a teljes szigorával, undorával ítéli el ezeket az embereket? Hogy lehet, hogy ez sima menetben, teljesen büntetlenül megtehető? 

Akiről lemond a tulajdon édesanyja egy válás után, és szarik rá a továbbiakban, azt nem karoljuk fel. Nem megyünk oda hozzá, nem öleljük meg, nem adunk pszichológus ismerőst, hanem vállat vonunk, hogy „szar ügy, öregem, nem lehet könnyű”. 

Fogalmam sincs, miért nem értünk semmit abból, hogy a másik lelke és pszichéje pontosan olyan törékeny, mint a csontjaink.

Egy ilyen fordulat az ember életében örökre szóló, gyógyíthatatlan trauma

Ami több generáción keresztül mérgez, gyilkol, sőt képes arra, hogy kisebb közösségek jövőjét kompletten eltérítse, megváltoztassa. 

Fogalmam sincs, hogyha a saját gyerekeinkre csak ennyire figyelünk, akkor mit várunk a minket körülvevő világtól.

Fogalmam sincs, hogyha ők és a lelkiviláguk, az egészségük nem elég fontos, akkor mi az. Mivel éri meg többet, alaposabban foglalkozni, mi hálálja meg jobban a törődést, és egyáltalán nem értem, hogy a közgondolkodásban hogyan került a gyerekek csodálatos lelke ennyire hátra a fontossági sorban. Hogyan lehetséges, hogy egy kidobott kiskutyás videó százszor annyi együttérzést, támogatást és szeretetet vált ki, mint egy elhagyott, meggyötört, ablakon kihajított gyerek lelke, sorsa, jövője. 

Polner Laura: A tetoválásaim számomra azt jelentik, hogy egyenként, foltokban foglalom vissza ezt a testet. Azt jelentik, szeretem annyira, hogy fel merjem díszíteni

WMN Life – 2022. október 30. – PL

 

Én szégyellem magam emiatt. Szégyellem magam minden ilyen ember helyett. De nem válhatunk cinkossá, hallgatag támogatóvá, nem vonhatunk vállat, nem bocsáthatjuk meg, nem nézhetjük mindezt szó nélkül. 

Ők a kincseink, a mindenünk, a jövőnk. Ők a világ legfontosabb emberei. És nem ezt érdemlik. EZT egészen biztosan nem érdemlik. Közös szégyenünk, hogy ez ennyire általános jelenséggé válhatott.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/mrs

Doffek Gábor