A pénz miatt derült ki, hogy a nőknek nincsen humorérzéke
Gyakori visszatérő élményem: a társaságban, ahová elkeveredek, ha egy férfi mond egy poént (legyen akármilyen Mórickásan faék egyszerűségű, netán bántóan vaskos tréfa), a hallgatóság csak úgy dől a nevetéstől. Ám ha egy nő süt el egy viccet, jóval visszafogottabb a fogadtatás. A benyomásomat, miszerint a nőktől kevésbé elfogadott a fejlett humorérzék, számos sztereotípia és kollektíven berögzült előítélet is alátámasztja – amit, bevallom, magát szórakozatónak és humorosnak tartó emberként nehéz begyomroznom. De valóban a kromoszómánkon múlik a viccre való fogékonyság? Fiala Borcsa írása.
–
William Congreve 17. századi angol drámaíró a vígjátékok humoráról írt értekezésében kifejti: ő bizony nem nagyon találkozott még vicces nővel, aminek talán az lehet az oka, hogy a gyengébbik nemben túl erősen dúlnak a szenvedélyek a humorhoz, majd érdekes csavarral fejtegeti tovább érvelését, miszerint a hölgyek természetes hűvössége lehet a tréfálkozás gátja. Azaz (foglalja össze):
egy nő lehet komédia tárgya, de sohasem alkotója.
Reginald Horace Blyth angol író pedig egyenesen azt állítja az angol humorról szóló írásában, hogy a nőknek nemhogy nincs humora, de egyenesen ők azok, akik megakadályoznak másokat (értsd: a férfiakat) a nevetgélésben. Sigmund Freud is felelőssé tehető a nők humorérzékének hiányáról szóló tévhitek megerősítésében, ő ugyanis tanaiban kifejti, a nőknek a viccre nincs is úgy szükségük, mint a férfiaknak, lévén kevésbé komplex lelkületű lények, ergo a humor maszkulin vonás. Emellett az is széles körben elterjedt nézet/városi legenda, miszerint az ősember férfiak akkor lehettek sikeresek az utódnemzés terén, ha nem csak fizikai, de szellemi rátermetségüket is bizonyították, míg egy nőnek bőven elég volt ehhez egy működő méh.
Ám arra a kérdésre, hogy mikortól lett általánosan elfogadott tény a nők humorérzékének hiánya, professzor Joy Wiltenburgnak, a A nevetés történelme: a reneszánsz férfitól az eszes nőig (Laughing Histories: From the Renaissance Man to the Woman of Wit) szerzőjének van egy izgalmas elmélete: azóta élünk vicces-nő-tagadásban, amióta a poénoknak lett pénzre átváltható értéke. „Persze az emberek a középkorban is szerettek nevetni, de akkor ebben csak nagyon kis pénz volt. Ám a 18. századra a vígjátékok óriási üzletté nőtték ki magukat, a nevetés piaca pedig ugrásszerűen megnövekedett a 19. században. A humor árucikké vált."
Ugyanez igaz egyébként a sörfőzésre, ami egészen addig volt női foglalatosság, amíg nem lett hatalmas biznisz, onnantól viszont máris a férfiak akarták csinálni, vagy a szülés segítésére, ami értelemszerűen évszázadokig a bábák és helyi asszonyok kezében volt, most meg nyugodtan nézz körbe egy szülészeti osztályon a főorvosok nemének arányát véve górcső alá. 2022 szeptemberi statisztika:
az Egyesült Államokban fellépő stand up humoristák 88,7 százaléka férfi,
ami önmagában elég riasztó szerintem, főleg, ha megnézzük, a 2010-es évek óta ez az arány semmit, de semmit nem változott. A humortortán már csak hab, hogy az amerikai női fellépők 9 százalékkal kevesebbet is keresnek, mint a férfiak.
Nem állítom, hogy az ősemberes városi legenda minden valóságalapot nélkülöz, az ugyanis igaz, hogy számos nő kifejezetten keresi a vicces férfiakat, és nem csak a puszta szórakozásért. A fejlett humorérzék ugyanis tényleg a kreativitás és az intelligencia egyik mérőeszköze. Egy vizsgálat során kiderült, hogy azok az emberek, akiket mások viccesnek találnak, valóban jobban teljesítettek az általános intelligenciateszteken is. Egy másik vizsgálat pedig arra mutatott rá, hogy az éppen ovuláló nők előnyben részesítették a kreatív intelligenciával bíró férfiakat - ilyenkor még az anyagi jólétnél is többet nyomott a latban az észbeli képesség. Így evolúciós szempontból nézve a férfiaknak valóban meg kellett küzdeni egymással a nőknél való érvényesülés során, hogy bizonyítsák, ki a nagyobb humorgyáros.
Ahogy az is igaz, hogy sok férfi inkább élvezi azoknak a nőknek a társaságát, akik tudnak/hajlandóak nevetni az ő poénjaikon, mint azokét, akik szintén hajlamosak a tréfálkozásra. Az emberben azért felmerül a gyanú:
nem lehet, hogy azért is gáncsolják egyesek, és tagadják el a nők humorérzékét, mert tudják, egy vicces nő valójában önállóan gondolkodó is? Amellett biztos nagyon aggasztó lehet önbizalomhiányos férfiként a lehetőség, hogy valaki még a végén őbelőlük is viccet csinál.
Susan Prekel amerikai humorista állítja, ha megpillant a fellépései elején a közönség soraiban egy sármos fickót, pontosan tudja, hogy az az előadás végére garantáltan visszataszítónak fogja őt tartani, szexuális szempontból egészen biztosan. Míg őt a karrierje során eddig egyetlen egyszer hívták el randizni, férfikollégái körül csak úgy zsibonganak a nők. És valóban, egy vizsgálat arra is rámutatott, a nők sokkalta többször nevetnek, ha egy férfival beszélgetnek, mint ha egy nővel, az elhangzó poénoktól függetlenül, aminek az is az oka lehet, hogy a férfiak valóban jobban kedvelik a szívesen kacarászó nőket.
De ez nem jelenti távolról sem azt, hogy a nőknek kevésbé lenne a viccekhez érzéke – még akkor sem, ha mai kutatások is azt bizonyítják, maguk a nők is kevesebb poént eresztenek meg, főleg egy férfiakból és nőkből álló társaságban. Ennek viszont lehet oka a hatalmas ellenszél is a hátterében: a lányoktól nemhogy nem elvárás, hogy viccesek legyenek, de sokkal több szemöldök is húzódik fel a homlokokra egy altesti poénokkal vagy szexuális szokásokkal poénkodó nőn, mint férfin. A legtöbben a vaskosabb poénokat is inkább elviselik a férfiaktól, de nem tudják összeegyezetni a finom női lélekkel, a kecses illemmel, ahogy nekünk a világban magunkat prezentálni lenne ildomos.
Egy szó mint száz: rég itt lenne az ideje, hogy visszategyük a nőket az őket megillető helyre a humorskálán is – és ez egyáltalán nem vicc.
Kiemelt képünk ilusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61