–

Egyszer, még sok-sok évvel ezelőtt, interjút készítettem egy pszichológussal. Azt mesélte, hogy a praxisában megfigyeltek alapján sokkal nagyobb eséllyel talál egy elvált, gyereket nevelő, harmincöt-negyvenéves nő férfit magának, mint egy harminchoz közelítő gyerektelen. Utóbbiakon, magyarázta, gyakran túl nagy a nyomás az egyre sürgetőbb családalapításra, és ezt a velük kapcsolatba kerülő férfiak is érzik. Nyilván sok általánosítás, a valóság felhígított verziója található ebben a mondatban, de azért lehet benne igazság.

Az interjú idején még 29-30 éves szingli voltam, aki hirtelen borzasztóan szeretett volna negyvenes elvált anyuka lenni.

De ha valóban egyszerűbb párkapcsolatokat létesíteni ennyi idősen, akkor miért írja le a társadalom a középkorú, elvált nőket? Ennek próbáltam utánajárni, és megcáfolni a hiedelmeket.

Abban egyetérthetünk, hogy nemtől függetlenül egy befuccsolt házassággal vagy párkapcsolattal a hátunk mögött, kisebb-nagyobb gyerekekkel már egészen másképp keresünk társat, és másra is vágyunk egy szerelemben, mint huszonévesen, családalapítás előtt. Azt viszont egy pillanatig nem gondolom, hogy szerető partnerre találni nehezebb lenne, sőt. Sok szempontból könnyebb is.

Mégis, mi terem egy negyvenes anyukának a randipiacon?

Számomra nagyon érdekes, hogy a harmincas-negyvenes-ötvenes elvált anyákat sokan hajlamosak leírni, és – egészen addig, amíg meg nem tapasztalják – ők maguk sem hiszik el, hogy ennyi idősen, különösen gyerekekkel, lenne még esélyük egy újabb szerelemre, vagy akár ismerkedésre.

Ennek egyik oka, hogy a nyilvánosság szemében a tipikus középkorú elvált nő az, akit a férje elhagy egy fiatalabbért.

Általában évtizedekkel azután, hogy a nő gyakorlatilag egyedül nevelte a gyerekeiket és megteremtette a férfi számára a kényelmes és nyugodt hátországot. (Ez létező jelenség, és arról is hosszasan lehetne beszélni, hogy okos és érdekes nők miért kerülnek parkolópályára csak azért, mert fontosak nekik a gyerekeik, vagy hogy miért van az sok családban, hogy a férfi karrierjének meg se kottyan akár öt gyerek, míg a nők esetében a kép egészen másként fest. De ennek a cikknek most nem ez a témája). 

Énekelj, táncolj, lélegezz, bújj a komfortzónádba, vagy lépj ki belőle! – Bevált praktikák, hogy kihúzzuk magunkat a gödörből

WMN Life – 2022. június 4. – SzAE

Szóval az említett (fiatalabbra cserélt) nőkkel az a gond, hogy nem ők a prototípus, hiába vannak annak így beállítva

A házasságok körülbelül 70 százalékát a nők bontják fel, ők adják be a válókeresetet, nekik lesz elegük, ők nem akarják tovább folytatni, ami nem megy.

Ez azért rávilágít arra, hogy a tipikus negyvenes elvált nő sokkal inkább egy nem működő kapcsolatát/házasságát levedlő, ezáltal fiatalkori önmagánál erősebb, edzettebb, nagyobb önbizalmú valaki, és nem egy, a férje által rútul lecserélt lúzer.

Ezzel ellentétben az életközepi válságát egy fiatal nővel, új kocsival megoldó, menő elvált férfi képe is hamis, és előfordul, hogy a valóságban egy magát épphogy ellátni képes, megtört embert találunk mögötte. Ezzel megint nem általánosítani akarok – mind elvált nőből, mind elvált férfiból van ilyen is, olyan is, de azért látnunk kell, mennyire torz az a kép, amit el akar hitetni velünk a média, a tömegkultúra, és általában a társadalom.

Nemrég egy Facebook-poszt alatti kommentfolyam döbbentett meg – a kérdés az volt, hogy egyedülálló anyaként lehet-e randevúzni

Csak nők szóltak hozzá, és amellett, hogy teljes volt a konszenzus azt illetően, hogy a kérdésre NEM a válasz, több olyan hozzászólás érkezett, amely szerint, aki anyaként is randizgatni akar, az miért nem előbb gondolkodott. Azaz, miért nem a gyerekei születése előtt fogta föl, hogy ha a jelenlegi kapcsolata/házassága tönkremegy, akkor neki az életben nincs több esélye egy új szerelemre.

Tényleg ilyen sokan lennének, akik azt gondolják, hogy ha valaki egyszer gyereke született egy férfitól, aztán elváltak az útjaik, akkor neki már annyi, bezárt a bazár, legközelebb a legkisebb gyereke diplomaosztója után forduljon meg a fejében, hogy esetleg ismerkedne? Mindezt pedig köszönje magának?

De talán még siralmasabb volt, hogy a legtöbb kommentelő azzal érvelt, egy kiskorú(aka)t nevelő anyának nincs ideje romantikus találkákra. Hogy is lenne, hiszen a gyerekeit kell ellátnia! Én azért szívből remélem, hogy nem az összes egyedülálló anya neveli valóban tök egyedül a gyerekét ebben az országban… Igaz, ha körbenézek, rengeteg olyan együtt élő párt is látok, ahol a gyakorlatban az anya az egyedüli szülő. Ha ő aztán elválik, és a férje vasárnapi apuka lesz, akkor valóban a lehetetlennel egyenlő szabadidőt találnia.

Remélem, hogy ezzel együtt nem ezt tartjuk az általánosnak és a normálisnak, hanem azt, hogy egy gyereknek két szülője van, akik felelősséggel tartoznak érte, és egyenlően veszik ki a részüket a neveléséből. Akár együtt élnek, akár nem. Ha pedig ez lenne a norma, akkor elvált anyaként éppolyan nehéz vagy könnyű lenne új párra találni, mint elvált apaként.

Amikor pedig a mozaikcsaládoknak külön szakirodalmuk van, és pszichológusok specializálódnak az elvált felek kiegyensúlyozott együttműködésének elősegítésére, akkor nonszensz és nevetséges tabunak tartani, hogy egy középkorú anya ismerkedjen.

Persze az ismerkedést tarkíthatják plusznehézségek, amelyek egy része adódhat abból, hogy ebben a korban sokkal elfoglaltabb már mindenki, mások a prioritások, és a gyerekek is bonyolítják a dolgokat, de szerintem ezek a nehézségek abszolút nem durvábbak és kevésbé leküzdhetők, mint bármely más életkorban és státuszban. Csak mások.

Ám számos előnye is van ennek a kornak 

Nyáry Luca: Az öt legfontosabb (és legváratlanabb) dolog, amit a saját kuckóm megszerzése tanított nekem

WMN Life – 2022. június 3. – NyL

Azt egyébként nemcsak elvált anyáktól, hanem gyerektelen negyvenesektől is hallom, hogy egész másképp állnak hozzá a párkereséshez, mint huszonévesen. Akkor sokan a még csak kezdetlegesen kialakult életükhöz kerestek egy partnert, aki elhozza számukra a stabilitást, csökkenti a magányt, megadja a családalapítás lehetőségét. (Ez amúgy nagyon nagy nyomás is lehet mind a párkeresőn, mind a leendő partnerén. Ezért keseregnek egyébként sokszor a kora harmincasok azon, hogy mennyivel könnyebb volt tizen-huszonévesen ismerkedni, mert akkor szinte csak a vonzalom és a szerelem számított, a súlyos nagy kérdések nem kerültek terítékre.) Sok nő szerint éppen ez a remek abban, ha középkorúként ismerkedünk.

Ha negyvenévesen járunk valakivel két évig nagy boldogságban, aztán szakítunk, mert elmúlik a lángolás, az éppen olyan pozitív érzetet tud adni, mint tizenévesen. Persze, ha vége egy kapcsolatnak, az szomorú, és el kell gyászolni. De ez a gyász egészen más akkor, ha a potenciális házastársjelöltet veszítjük el, akire az egész életünket alapoztuk volna, és akinek a hiányával az is bizonytalanná válik, hogy lesz-e valaha saját gyerekünk, kertes házunk és a többi.

Szóval azt gondolom, ha az ember érzelmileg stabil, akkor középkorúként randizni újra ugyanolyan lesz, mint amilyen utoljára talán a kora húszas éveinkben volt

Aztán itt van az is, hogy az ember ennyi idősen, főleg nagy párkapcsolati tapasztalattal a háta mögött, már pontosan tudja, mit akar, és mit nem egy romantikus kapcsolatban (azt is tudja egyébként, hogy mit akar egy alkalmi kapcsolatban, ahogyan természetesen arra is van már rálátása, hogy képes-e menedzselni ilyesmit).

Emellett pedig ennyi idősen már a legtöbb embernek van egy kialakult saját élete, munkája, hobbija, barátai, gyakran gyerekei vagy rokonai, akikért felelősséggel tartozik. Egész, teljes élete. Nem arra van szüksége, hogy egy partner kitöltse végre a benne tátongó űrt, hanem önmagában tud örülni a szerelemnek, a valakihez való tartozás élményének.

Ez hatalmas könnyedség, mert nem görcsök és elvárások alapján próbál ismerkedni,

hanem nyitottan és optimistán, viszont a csalódásokra is jobban felkészülve, azokat könnyebben viselve, hiszen nem egy lapra tesz fel mindent.

Nem kell ahhoz gyereket nevelni, hogy negyvenesként minden áldott nap tele legyen a naptárunk teendőkkel. Az már szinte gyanús, ha valaki ebben a korban bármikor ráér egy randira. Ez az ismerkedést is megkönnyíti, mert nincs több idegeskedés azon, hogy a másik miért nem ér rá, miért nem akar naponta találkozni. Ez egyébként azért is fantasztikus, mert azok, akik csak könnyed kalandot vagy egósimogatást keresnek az ismerkedés során, általában nem képesek olyan kitartóan udvarolni, nem tudnak heteket, hónapokat várni, hogy esetleg eljussanak a céljukhoz, szóval addigra, mire egy elfoglalt anya végre ráérne, már le is morzsolódnak.

  

Aztán itt van még az is, hogy az egyedülálló anyákkal (és remélhetőleg az egyedülálló apákkal is) nem lehet már szórakozni. Ebben a korban és ilyen életkörülmények között már nem nagyon van helye a játszmázásnak, taktikázásnak. Unalmas, idő sincs rá, meg minek is. És itt jön a legnagyobb előnye a kornak: jó esetben egy érzelmileg stabil negyvenes már belátta, hogy senki kedvéért nem tud és nem akar megváltozni, kifordulni önmagából, ahogyan a partnerétől sem várja el, hogy az megváltozzon. Nem egy faragásra szoruló nyers márványtömbnek nézi a másikat (mint teszi ezt sok huszonéves), hanem elfogadja, hogy egy kész ember ül vele szemben a jó és rossz tulajdonságaival, a múltjával, a tévedéseivel együtt, és elvárja, hogy ezt a másik is értse meg vele kapcsolatban. Ez szerintem elég jó kezdet egy kiegyensúlyozott kapcsolathoz.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Morsa Images